Megpróbáljuk megingatni azt a hitet, hogy a nyelv hangalakját betűkkel teljesen egyértelműen le lehetne írni. Az ilyen le- és átírások a hangalaknak azokat a jellemzőit veszik figyelembe, amelyek különbözővé teszik az adott szót más szavaktól. Hogy az adott szembenállás miben áll, arra többféle válasz adható. Nem fizikai, hanem nyelvi tényeket írunk le.
Időről-időre vita robban ki a nyesten arról, hogy hogyan szabad vagy kell átírni idegen nyelvi adatokat, és hogyan nem. A vita rendszerint – de nem kizárólag – angol szavak átírása körül bontakozik ki, hiszen angolul ma már sokan jól tudnak, ráadásul talán ennek a nyelvnek legismertebbek a különböző változatai is. Az egyik vitatott szokása a nyestnek az ú.n. „magyaros” átírás, a betűknek a magyar helyesírásban megszokott hangértékén való használata (change [cséndzs] vagy [csejndzs] ’cserél’; [čenǰ] vagy [ʧɛinʤ] helyett). Emellett erős érv szól: nem feltételezhetjük, hogy olvasóink korábban akár itt a nyesten, akár másutt megismerkedtek volna bármilyen más átírási rendszerrel. Olvasóként viszont a magyar helyesírás hangjelölésével kétségkívül tisztában vannak. Adódik tehát, hogy ezt a jelrendszert használjuk.
Más is ezt csinálja
A szabvány helyesírás ilyen használata más anyanyelvet beszélők körében is megszokott. Egy angol nyelvű útikönyv például tartalmazhatja azt az adatot, hogy Budapest város nevét a helyiek boodapeshtnek ejtik. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ezt az alakot egy angol anyanyelvű beszélő legvalószínűbb, hogy [púdöphest]-nek fogja ejteni. Annyit azért mutat, hogy az u betűt nem [jú]-nak ejtik a magyarul beszélő budapestiek – bár ezt a legtöbb angolul beszélő amúgy is sejti –, valamint hogy az s betűnek nem az [sz], hanem az [s] ejtés felel meg – ez viszont meglepő szinte mindenkinek. Azt viszont nem mutatja, hogy a szó első magánhangzója rövid, a szó eleji [b] zöngés, a Pest [p]-je pedig nem hehezett.
Az angol rövid [u]-t lehet írni épp oo-nak is (look [luk] ’néz’, good [gud] ’jó’, foot [fut] ’láb’), de az oo sokszor a hosszú [ú]-t jelöli (spook [szpúk] ’szellem’, food [fúd] ’étel’, shoot [sút] ’lő’). Vagyis ahhoz, hogy az angol helyesírás szokásainak felhasználásával írjuk le a [budöpest] kiejtést, magyarázkodnunk kell: „az első magánhangzót úgy ejtsd, mint a good szóban, és ne úgy, mint a food-ban”.
Az ELTE Elméleti Nyelvészet Tanszékének szerverét a 90-es évek elején budling-nak nevezték el (Bud(apest) Ling(uistics)). Az ejtésére két iskola alakult ki, az egyik szerint [budling], a másik viszont [badling]-ot ejt.
Az angol rövid [u]-nak más szavakban az u felel meg (butcher [bucsa] ’hentes’, push [pus] ’nyom’, full [ful] ’teli’). A bud ’rügy’ ejtése azonban [bad]. Tehát ha buddapesht-et írnánk, akkor sem lenne egyértelmű a helyzet: [bud-] vagy [bad-]? Talán a buddhapesht közelebb vinne? Hiszen a Buddha ejtése [buda].
Valójában az angolban nincsen a magyarhoz hasonló rövid [u]. A magyarban a rövid és hosszú [ú] csak hosszúságban különbözik, azaz ha egy rövid [u]-t hosszabb ideig ejtünk, hosszú [ú]-t kapunk. Az angolban a két magánhangzó minőségében is különbözik. Csak a hosszú magánhangzó hasonlíthat a magyarhoz – viszont kettőshangzó is lehet pl. a mai brit kiejtésben –, a rövid [u] nyíltabb is és nem annyira hátulképzett, az [ö]-re is emlékeztet.
Angol helyesírással tehát nem tudjuk pontosan visszaadni a magyar kiejtést. Sőt semmilyen helyesírás nem képes semmilyen kiejtést pontosan visszaadni, hiszen nem is ez a feladata. Az átírás viszont nem más, mint egy nagyon rendszerezett és kivételektől mentes helyesírás. Azaz nem képes a kiejtést pontosan visszaadni.
Elemezzünk
Ejtsük ki a következő két magyar szót: kelep, kalap. Ha jól megfigyeljük saját ejtésünket, észrevehetjük, hogy nem pontosan ugyanazt a mássalhangzót ejtjük a két szó elején. Ezt azonban nem jelöli a helyesírás. Zavaró volna, ha jelölné, mert az anyanyelvi beszélők általában észre sem veszik ezt a különbséget. A magyarban ugyanis ezek között a mássalhangzók közötti különbségek mindig más különbségekkel járnak együtt: a következő magánhangzók is mások, az egyik [e], a másik [a].
Vegyük a következő két arab szót: كَلب [kalb] ’kutya’, قلب [qalb] ’szív’. Itt a két szó szokásos átírását adjuk, azonban a tényleges kiejtésük szerint az első [kelb]-nek, a második [kalb]-nak hangzik a magyar fülnek. Vagyis két nagyon hasonló hangsorozatot máshogy elemez egy arab és egy magyar anyanyelvű beszélő, az előbbi a mássalhangzókban, az utóbbi a magánhangzókban hallja a különbséget.
Hallgassuk meg az alábbi videóban bemutatott szópárokat is. Az utolsó két pár kivételével a szavak elején egy nem emfatikus és a neki megfelelő emfatikus mássalhangzó alkot párokat. Az anyanyelvi beszélők a mássalhangzók különbségét hallják. A magyar beszélők viszont ismét a következő magánhangzóban fedezik fel a különbséget, az elsőt [á]-nak, a másodikat [a]-nak (esetleg [o]-nak) hallva.
Vagy nézzük az angol mad [mȧd] ’őrült’ és mat [mȧt] ’matrac’ szavakat. Az itt adott átírás szerint (amelyben az [ȧ] rövid [á]-t jelöl) a két szó az utolsó mássalhangzójában tér el. Az angol helyesírás is így elemzi ezt a különbséget. Valójában a két szó közötti legfeltűnőbb különbség a magánhangzóik hosszában van: mad [mát] és mat [mȧt]. (Hallgassuk meg a brit kiejtésüket a linkekre kattintva.) A kettő – az előbbi arab példához hasonlóan – együtt jár: „zöngés” hang előtt mindig hosszabb, „zöngétlen” előtt rövidebb a magánhangzó.
Meddig közelítsünk?
Egy nyelv hangkészletét hangtani elemzés eredményeként tudjuk megállapítani. Adódik a kérdés: vajon azt írjuk át, hogy mi mit hallunk, vagy azt, hogy mi az adott nyelv elemzésének az eredménye? És melyik elemzésnek, hiszen ilyenből egyszerre több is van.
Az biztos, hogy az angolban különbözik a bit ’darabka’ és beat ’ütem’ szó kiejtése. Az viszont már a nyelvet elemzők döntése – részben ízlés kérdése –, hogy miben kódolják ezt a különbséget. A 20. század eleji brit hagyomány ezt egy rövid és egy hosszú magánhangzó szembenállásának tekintette, ezt tükrözi a magyaros [bit]–[bít] átírás is. Az amerikai hagyomány viszont a két magánhangzó közötti minőségi különbségnek látja ezt: ezek szerint a beat magánhangzója egy karakteres [i] (a magyar rövid és hosszú [i]-nek is ez a minősége), a bit-é viszont nyíltabb, a magyar [é]-hez hasonló, de rövid magánhangzó. Ha ezt [ë]-vel jelöljük, akkor a beat kiejtése [bit], a bit-é [bët] (IPA-ul [bɪt]). A mai brit ejtésben azonban kettőshangzóként valósul meg a beat magánhangzója, különösen szó végén és magánhangzó előtt. A bee ’méh’ szót tehát kiejtését tehát viszonylag pontosan adná vissza a magyaros [béj] átírás. (Az ’öböl’ jelentésű bay ebben a rendszerben [bej].) Ekkor tehát bit [bët] és beat [béjt] (itt írhatnánk [bëjt]-et is, de ebben a környezetben az [ë] és [é] közötti hosszúságbeli különbség lényegtelen).
Az átírások csak azokat a hangokat írják át különböző jelekkel, amelyek az adott nyelv rendszerében különböznek, szembenállnak. Az angol mad és mat vagy az arab [kalb] és [qalb] magánhangzója hiába különbözik, ugyanazzal a jellel írjuk át őket, mert ezek a különbségek az magánhangzót követő, vagy azt megelőző mássalhangzó következményei. Olyan átírás, ami teljesen pontosan visszaadja a kiejtés minden vonását nincs, és ilyent adni nem is lehetséges.
A magyaros átírásnak kétségtelen hátránya, hogy egy másik nyelvnek, a magyarnak a hangrendszerét húzza rá az átírandó nyelvre. Azonban vegyük észre, hogy bármilyen átírást használnánk, a máshoz szokott olvasó reklamálna: ha [bɪt]–[bit] lenne az átírásunk, akkor lenne, aki a [bit]–[biːt]-et szeretné, a [bɪit] vagy [bɪjt] ellen pedig még többen kikelnének. Ráadásul talán az olvasók nagyobb részének a kiejtés iránt való érdeklődését is elvennénk, ha számára ismeretlen jeleket alkalmaznánk.
Összemoshatunk-e különbségeket
Sok nyelvben vannak olyan különbségek hangok között, amelyeket más nyelvek beszélői nem, vagy nehezen tudnak utánozni, mert a saját anyanyelvükben nincs meg. Az angolban a magyarok számára ilyen a thing ’dolog’ és a sing ’énekel’, a Walt név és a vault ’boltív’ első hangjai közötti eltérés. Az ilyen különbségeket persze a magyar helyesírás sem jelöli, ezért ha ezt pontosak akarunk lenni, kénytelenek vagyunk néhány, a magyar helyesírásban nem használt jelet is bevezetni.
Mivel az átírások csak nagyjából kívánják eligazítani az olvasót, akár úgy is dönthetünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a különbségeket, és a thing szót [szing]-nek, a Walt-ot pedig [volt]-nak írjuk át. Az utóbbi esetben például még így is közölni tudjuk, hogy a szó magánhangzója nem [a], [ȧ] vagy [á], ahogy a helyesírás sugallja, hanem [o]. Cserébe viszont egyáltalán nem kell magyaráznunk az átírásra használt jeleket.
Időről-időre vita robban ki a nyesten arról, hogy hogyan szabad vagy kell átírni idegen nyelvi adatokat, és hogyan nem. A vita rendszerint – de nem kizárólag – angol szavak átírása körül bontakozik ki, hiszen angolul ma már sokan jól tudnak, ráadásul talán ennek a nyelvnek legismertebbek a különböző változatai is. Az egyik vitatott szokása a nyestnek az ú.n. „magyaros” átírás, a betűknek a magyar helyesírásban megszokott hangértékén való használata (change [cséndzs] vagy [csejndzs] ’cserél’; [čenǰ] vagy [ʧɛinʤ] helyett). Emellett erős érv szól: nem feltételezhetjük, hogy olvasóink korábban akár itt a nyesten, akár másutt megismerkedtek volna bármilyen más átírási rendszerrel. Olvasóként viszont a magyar helyesírás hangjelölésével kétségkívül tisztában vannak. Adódik tehát, hogy ezt a jelrendszert használjuk.
Más is ezt csinálja
A szabvány helyesírás ilyen használata más anyanyelvet beszélők körében is megszokott. Egy angol nyelvű útikönyv például tartalmazhatja azt az adatot, hogy Budapest város nevét a helyiek boodapeshtnek ejtik. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ezt az alakot egy angol anyanyelvű beszélő legvalószínűbb, hogy [púdöphest]-nek fogja ejteni. Annyit azért mutat, hogy az u betűt nem [jú]-nak ejtik a magyarul beszélő budapestiek – bár ezt a legtöbb angolul beszélő amúgy is sejti –, valamint hogy az s betűnek nem az [sz], hanem az [s] ejtés felel meg – ez viszont meglepő szinte mindenkinek. Azt viszont nem mutatja, hogy a szó első magánhangzója rövid, a szó eleji [b] zöngés, a Pest [p]-je pedig nem hehezett.
Az angol rövid [u]-t lehet írni épp oo-nak is (look [luk] ’néz’, good [gud] ’jó’, foot [fut] ’láb’), de az oo sokszor a hosszú [ú]-t jelöli (spook [szpúk] ’szellem’, food [fúd] ’étel’, shoot [sút] ’lő’). Vagyis ahhoz, hogy az angol helyesírás szokásainak felhasználásával írjuk le a [budöpest] kiejtést, magyarázkodnunk kell: „az első magánhangzót úgy ejtsd, mint a good szóban, és ne úgy, mint a food-ban”.
Az ELTE Elméleti Nyelvészet Tanszékének szerverét a 90-es évek elején budling-nak nevezték el (Bud(apest) Ling(uistics)). Az ejtésére két iskola alakult ki, az egyik szerint [budling], a másik viszont [badling]-ot ejt.
Az angol rövid [u]-nak más szavakban az u felel meg (butcher [bucsa] ’hentes’, push [pus] ’nyom’, full [ful] ’teli’). A bud ’rügy’ ejtése azonban [bad]. Tehát ha buddapesht-et írnánk, akkor sem lenne egyértelmű a helyzet: [bud-] vagy [bad-]? Talán a buddhapesht közelebb vinne? Hiszen a Buddha ejtése [buda].
Valójában az angolban nincsen a magyarhoz hasonló rövid [u]. A magyarban a rövid és hosszú [ú] csak hosszúságban különbözik, azaz ha egy rövid [u]-t hosszabb ideig ejtünk, hosszú [ú]-t kapunk. Az angolban a két magánhangzó minőségében is különbözik. Csak a hosszú magánhangzó hasonlíthat a magyarhoz – viszont kettőshangzó is lehet pl. a mai brit kiejtésben –, a rövid [u] nyíltabb is és nem annyira hátulképzett, az [ö]-re is emlékeztet.
Angol helyesírással tehát nem tudjuk pontosan visszaadni a magyar kiejtést. Sőt semmilyen helyesírás nem képes semmilyen kiejtést pontosan visszaadni, hiszen nem is ez a feladata. Az átírás viszont nem más, mint egy nagyon rendszerezett és kivételektől mentes helyesírás. Azaz nem képes a kiejtést pontosan visszaadni.
Elemezzünk
Ejtsük ki a következő két magyar szót: kelep, kalap. Ha jól megfigyeljük saját ejtésünket, észrevehetjük, hogy nem pontosan ugyanazt a mássalhangzót ejtjük a két szó elején. Ezt azonban nem jelöli a helyesírás. Zavaró volna, ha jelölné, mert az anyanyelvi beszélők általában észre sem veszik ezt a különbséget. A magyarban ugyanis ezek között a mássalhangzók közötti különbségek mindig más különbségekkel járnak együtt: a következő magánhangzók is mások, az egyik [e], a másik [a].
Vegyük a következő két arab szót: كَلب [kalb] ’kutya’, قلب [qalb] ’szív’. Itt a két szó szokásos átírását adjuk, azonban a tényleges kiejtésük szerint az első [kelb]-nek, a második [kalb]-nak hangzik a magyar fülnek. Vagyis két nagyon hasonló hangsorozatot máshogy elemez egy arab és egy magyar anyanyelvű beszélő, az előbbi a mássalhangzókban, az utóbbi a magánhangzókban hallja a különbséget.
Hallgassuk meg az alábbi videóban bemutatott szópárokat is. Az utolsó két pár kivételével a szavak elején egy nem emfatikus és a neki megfelelő emfatikus mássalhangzó alkot párokat. Az anyanyelvi beszélők a mássalhangzók különbségét hallják. A magyar beszélők viszont ismét a következő magánhangzóban fedezik fel a különbséget, az elsőt [á]-nak, a másodikat [a]-nak (esetleg [o]-nak) hallva.
Vagy nézzük az angol mad [mȧd] ’őrült’ és mat [mȧt] ’matrac’ szavakat. Az itt adott átírás szerint (amelyben az [ȧ] rövid [á]-t jelöl) a két szó az utolsó mássalhangzójában tér el. Az angol helyesírás is így elemzi ezt a különbséget. Valójában a két szó közötti legfeltűnőbb különbség a magánhangzóik hosszában van: mad [mát] és mat [mȧt]. (Hallgassuk meg a brit kiejtésüket a linkekre kattintva.) A kettő – az előbbi arab példához hasonlóan – együtt jár: „zöngés” hang előtt mindig hosszabb, „zöngétlen” előtt rövidebb a magánhangzó.
Meddig közelítsünk?
Egy nyelv hangkészletét hangtani elemzés eredményeként tudjuk megállapítani. Adódik a kérdés: vajon azt írjuk át, hogy mi mit hallunk, vagy azt, hogy mi az adott nyelv elemzésének az eredménye? És melyik elemzésnek, hiszen ilyenből egyszerre több is van.
Az biztos, hogy az angolban különbözik a bit ’darabka’ és beat ’ütem’ szó kiejtése. Az viszont már a nyelvet elemzők döntése – részben ízlés kérdése –, hogy miben kódolják ezt a különbséget. A 20. század eleji brit hagyomány ezt egy rövid és egy hosszú magánhangzó szembenállásának tekintette, ezt tükrözi a magyaros [bit]–[bít] átírás is. Az amerikai hagyomány viszont a két magánhangzó közötti minőségi különbségnek látja ezt: ezek szerint a beat magánhangzója egy karakteres [i] (a magyar rövid és hosszú [i]-nek is ez a minősége), a bit-é viszont nyíltabb, a magyar [é]-hez hasonló, de rövid magánhangzó. Ha ezt [ë]-vel jelöljük, akkor a beat kiejtése [bit], a bit-é [bët] (IPA-ul [bɪt]). A mai brit ejtésben azonban kettőshangzóként valósul meg a beat magánhangzója, különösen szó végén és magánhangzó előtt. A bee ’méh’ szót tehát kiejtését tehát viszonylag pontosan adná vissza a magyaros [béj] átírás. (Az ’öböl’ jelentésű bay ebben a rendszerben [bej].) Ekkor tehát bit [bët] és beat [béjt] (itt írhatnánk [bëjt]-et is, de ebben a környezetben az [ë] és [é] közötti hosszúságbeli különbség lényegtelen).
Az átírások csak azokat a hangokat írják át különböző jelekkel, amelyek az adott nyelv rendszerében különböznek, szembenállnak. Az angol mad és mat vagy az arab [kalb] és [qalb] magánhangzója hiába különbözik, ugyanazzal a jellel írjuk át őket, mert ezek a különbségek az magánhangzót követő, vagy azt megelőző mássalhangzó következményei. Olyan átírás, ami teljesen pontosan visszaadja a kiejtés minden vonását nincs, és ilyent adni nem is lehetséges.
A magyaros átírásnak kétségtelen hátránya, hogy egy másik nyelvnek, a magyarnak a hangrendszerét húzza rá az átírandó nyelvre. Azonban vegyük észre, hogy bármilyen átírást használnánk, a máshoz szokott olvasó reklamálna: ha [bɪt]–[bit] lenne az átírásunk, akkor lenne, aki a [bit]–[biːt]-et szeretné, a [bɪit] vagy [bɪjt] ellen pedig még többen kikelnének. Ráadásul talán az olvasók nagyobb részének a kiejtés iránt való érdeklődését is elvennénk, ha számára ismeretlen jeleket alkalmaznánk.
Összemoshatunk-e különbségeket
Sok nyelvben vannak olyan különbségek hangok között, amelyeket más nyelvek beszélői nem, vagy nehezen tudnak utánozni, mert a saját anyanyelvükben nincs meg. Az angolban a magyarok számára ilyen a thing ’dolog’ és a sing ’énekel’, a Walt név és a vault ’boltív’ első hangjai közötti eltérés. Az ilyen különbségeket persze a magyar helyesírás sem jelöli, ezért ha ezt pontosak akarunk lenni, kénytelenek vagyunk néhány, a magyar helyesírásban nem használt jelet is bevezetni.
Mivel az átírások csak nagyjából kívánják eligazítani az olvasót, akár úgy is dönthetünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a különbségeket, és a thing szót [szing]-nek, a Walt-ot pedig [volt]-nak írjuk át. Az utóbbi esetben például még így is közölni tudjuk, hogy a szó magánhangzója nem [a], [ȧ] vagy [á], ahogy a helyesírás sugallja, hanem [o]. Cserébe viszont egyáltalán nem kell magyaráznunk az átírásra használt jeleket.
