A világ 25 „hihetetlen, ritkán látogatott, eldugott turisztikai látványossága" közé sorolta a tordai sóbányát az amerikai Business Insider hírportál.
Az összeállításba olyan helyek kerültek be, mint a Hawaii-haikulépcsők, a nyugat-lengyelországi „görbe erdő”, ahol 400 fenyőfa törzsének alsó része egyformán hajlított, és a tudósok máig nem fejtették meg az okát; az új-zélandi Rotoura feltörő gejzírjei, a Japánban található Hitachi Seaside Park, amelynek növényzete egész évben virágzik, a türkmenisztáni „pokol kapuja“, egy égő kráter, ami úgy alakult ki, hogy szovjet kutatók 1971-ben földgázat kerestek.
Mint ismeretes, a sóbánya felújítási munkálatait 2008-ban kezdték el és 2010 elején fejezték be, a PHARE-alapokból biztosított beruházás összértéke 5,8 millió euróra rúgott. A felújított létesítmény avatóján a város polgármestere azt mondta, arra számítanak, hogy 2015-ig 185 ezer turista látogat el gyógykezelőközpontba; optimizmusukra az ad okot, hogy egy évvel korábban a felújítás alatt álló bányát 80 ezren keresték fel. A sóbánya egyik leglátványosabb pontja a 80 méter hosszú, 50 méter széles és 42 méter magas Rudolf-akna.
Itt, turisták számára igazi csemegeként csónakázni is lehet. A bányalátogatás végállomása – 80 méterrel a felszín alatt – a kényelmes, fűtött székekkel ellátott, 200 férőhelyes amfiteátrum, amelyet európai viszonylatban egyedülállónak tartanak. Az Erdélyi-medence altalaji sóképződményei a Badenian-Welicián-korban keletkeztek. Az erdélyi sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves. A só elszigetelt tengerek fenekén rakódott le, a meleg és viszonylag nedves, enyhén szárazságra hajlamos éghajlati viszonyok közepette.
A medence utólagos tektonikus alakulása következtében gyűrődések alakultak ki, különösen az Erdélyi-medence keleti, illetve nyugati részén. A só e gyűrődések tengelye mentén tömbösült. Torda mint királyi vár a környékbeli sóbányák védelmét biztosította. Írásos dokumentumok a 18. században említik a tordai sóbányát: eszerint 1271. május 1-én Erdély káptalanja kapta adományként.
Egy 1552 tavaszán összeállított jelentésében Bornemisza Pál és Georgius Wernher királyi biztos számba veszi a só minőségét, a kitermelés módozatait, az alkalmazottak számát és fajtáját. Ugyanezen okirat a tordai sóbányát a legjelentősebb erdélyi sóbányának minősíti, a tordai sókamara pedig (a sókitermelést szervező és irányító szervezeti forma) a legfontosabb volt, itt székelt az erdélyi kamarai ügyek igazgatója, akit a fejedelem nevezett ki.
A bánya a sóbányászat történetének valódi múzeuma. A bányászati munkálatok, a sószállítás technikájának kitűnő állapotban való konzerválódásának, valamint a turisztikai objektummá való átalakítását megelőző körültekintő munkálatoknak tulajdoníthatóan a bányában a történelem és a mítosz harmonikusan kapcsolódik össze.
Az összeállításba olyan helyek kerültek be, mint a Hawaii-haikulépcsők, a nyugat-lengyelországi „görbe erdő”, ahol 400 fenyőfa törzsének alsó része egyformán hajlított, és a tudósok máig nem fejtették meg az okát; az új-zélandi Rotoura feltörő gejzírjei, a Japánban található Hitachi Seaside Park, amelynek növényzete egész évben virágzik, a türkmenisztáni „pokol kapuja“, egy égő kráter, ami úgy alakult ki, hogy szovjet kutatók 1971-ben földgázat kerestek.
Mint ismeretes, a sóbánya felújítási munkálatait 2008-ban kezdték el és 2010 elején fejezték be, a PHARE-alapokból biztosított beruházás összértéke 5,8 millió euróra rúgott. A felújított létesítmény avatóján a város polgármestere azt mondta, arra számítanak, hogy 2015-ig 185 ezer turista látogat el gyógykezelőközpontba; optimizmusukra az ad okot, hogy egy évvel korábban a felújítás alatt álló bányát 80 ezren keresték fel. A sóbánya egyik leglátványosabb pontja a 80 méter hosszú, 50 méter széles és 42 méter magas Rudolf-akna.
Itt, turisták számára igazi csemegeként csónakázni is lehet. A bányalátogatás végállomása – 80 méterrel a felszín alatt – a kényelmes, fűtött székekkel ellátott, 200 férőhelyes amfiteátrum, amelyet európai viszonylatban egyedülállónak tartanak. Az Erdélyi-medence altalaji sóképződményei a Badenian-Welicián-korban keletkeztek. Az erdélyi sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves. A só elszigetelt tengerek fenekén rakódott le, a meleg és viszonylag nedves, enyhén szárazságra hajlamos éghajlati viszonyok közepette.
A medence utólagos tektonikus alakulása következtében gyűrődések alakultak ki, különösen az Erdélyi-medence keleti, illetve nyugati részén. A só e gyűrődések tengelye mentén tömbösült. Torda mint királyi vár a környékbeli sóbányák védelmét biztosította. Írásos dokumentumok a 18. században említik a tordai sóbányát: eszerint 1271. május 1-én Erdély káptalanja kapta adományként.
Egy 1552 tavaszán összeállított jelentésében Bornemisza Pál és Georgius Wernher királyi biztos számba veszi a só minőségét, a kitermelés módozatait, az alkalmazottak számát és fajtáját. Ugyanezen okirat a tordai sóbányát a legjelentősebb erdélyi sóbányának minősíti, a tordai sókamara pedig (a sókitermelést szervező és irányító szervezeti forma) a legfontosabb volt, itt székelt az erdélyi kamarai ügyek igazgatója, akit a fejedelem nevezett ki.
A bánya a sóbányászat történetének valódi múzeuma. A bányászati munkálatok, a sószállítás technikájának kitűnő állapotban való konzerválódásának, valamint a turisztikai objektummá való átalakítását megelőző körültekintő munkálatoknak tulajdoníthatóan a bányában a történelem és a mítosz harmonikusan kapcsolódik össze.
0 Megjegyzések