Antony Jay - Jonathan Lynn: Igenis, Miniszterelnök Úr! (A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház előadása)
A miniszterelnök egy idióta, az országot leginkább közvetlen tanácsadói irányítják, de elvei egyiküknek sincsenek, legfeljebb a hatalom feltétlen akarása és a pillanatnyi túlélés. A tét a válság leküzdése, mindegy, milyen eszközökkel. Ebben a környezetben játszódik az egyik legnépszerűbb brit tévés komédiasorozat, az Igenis, Miniszterelnök Úr! alapján készült dráma, és annak alaposan átdolgozott és a mai Magyarországra adaptált verziója az Átriumban.
Faragó Zsuzsa és Ugrai István szövegváltozatában a darab kétféle cselekménye elkülönül, túlontúl élesen is. Az egyik fél a mai magyar aktuálpolitikát figurázza ki, rengeteg poénnal - amelyek közül a legtöbb elég vicces, néhány pedig egészen kiváló -, sokszor egyenesen kabaréműsorba hajlóan. E szál fő fegyvere az áthallásosság: a Nagy-Britannia miniszterelnökének angliai nyaralójában emlegetett események mintha mind egy-két ezer kilométerrel keletebbről szólnának - felsorolják a mai magyar kormány legellentmondásosabb intézkedéseinek legjavát, a miniszterelnök kikéri magának, hogy a Nemzeti Színházban kifigurázzák őt, és így tovább. Mindez azonban leginkább a ráismerések örömét és a fals elégtételérzést ("na, most jól megmondtuk nekik, hogy micsoda marhák") adja meg a nézőnek - ami az áthallásos előadások általános problémája -, de kritikája tárgyáról valójában nem mond el semmi újat. Csak nevettet és kinevet - ez is felszabadító, pont, mint egy jó kabaré.
A másik cselekményszál komolyabb és örökérvényűbb erkölcsi-politikai kérdéseken gondolkodik: szentesítheti, legitimálhatja-e az államérdek a tisztességtelenséget, és mit tehet meg a hatalom az egyénnel célja - vagy akár a közjó - elérésének érdekében? Egyúttal, némiképp karikírozva, mégis hihetően bemutatja a hatalom működésének természetrajzát, elsősorban Hevér Gábor kőbuta, de jól helyezkedő miniszterelnöke és Alföldi Róbert dörzsölt, taktikus, kormánybuktatásra készülő, de a győzelem érdekében akár a kormány megmentésére is képes reálpolitikusának hatalmi harca révén. Mindennek anatómiai atlasza az előadás, amely, ha nem is vet fel vadonatúj szempontokat, de okosan van megírva (érdekes gondolat például, hogy egy sokszázezer civil életét drasztikusan befolyásoló törvény miként lehet akár két ember játszmájának egyik kicsinyes eszköze csupán).
Znamenák István biztos kezű, profi komédiarendezése - Dávid Márk és Lakatos Péter funkcionális, apróságokkal mégis izgalmassá tett díszletében és Tihanyi Ildi nem extravagáns, mégis kiemelkedően esztétikus jelmezei közt - elsősorban a szöveget és a színészeket szolgálja. A rendezői találmányok kevésszer mutatkoznak meg látványosan, de olyankor mindig remekek az ötletek - például, ahogyan az épp alárendeltebb fél mindig utánozni próbálja a fölötte állót. Znamenák ugyanakkor nem szab gátat egyes szituációk túlbeszéltségnek, indokolatlanul hosszú körüljárásának (hosszú jelenet foglalkozik a trianoni döntéssel anélkül, hogy végül bármiféle konklúzió elhangzana), így nemcsak az előadás két és fél órája érződik kissé soknak, de akadnak aránytalanságok is - például a túl hosszú felvezetés és a túl összecsapott lezárás.
Hevér Gábor miniszterelnöke profin felépített karikatúra figura annak minden előnyével és hátrányával együtt: noha a színész mintha inkább csak eljátszaná, s nem megélné figuráját, játéka minden másodpercben hatásos. Alföldi Róbert remek arányérzékkel vegyíti a súlyt és a könnyedséget játékában, így ha a színpadon van, uralja is azt - ugyanakkor sokszor zavaró karaktere affektáltságának élethű bemutatása. Parti Nóra kommunikációs szakembere minden helyzetben hihető és hiteles, mégis hiányzik belőle valami különös, valami érdekes, ami igazán egyedivé tenné ezt a Claire Sutton nevű nőt. Ficza István végig magas színvonalon hozza a tudálékos strébert, Némedi Árpád pedig magabiztosan, de kissé szürkén ad arab nagykövetet. S a színészek - meg persze a rendező - mindvégig ellenállnak a legegyszerűbb röhögtetési lehetőségeknek; ízléstelenségnek nyoma sincsen.
Az Igenis, Miniszterelnök Úr! legfőbb tanulsága végső soron az, hogy a politikusok általában vagy hülyék, vagy seggfejek, vagy hülye seggfejek - de még mindig akkor járunk a legjobban, ha legalább nevetni tudunk rajtuk, miközben a mi életünk a tét a hatalmi harcaikban.
A miniszterelnök egy idióta, az országot leginkább közvetlen tanácsadói irányítják, de elvei egyiküknek sincsenek, legfeljebb a hatalom feltétlen akarása és a pillanatnyi túlélés. A tét a válság leküzdése, mindegy, milyen eszközökkel. Ebben a környezetben játszódik az egyik legnépszerűbb brit tévés komédiasorozat, az Igenis, Miniszterelnök Úr! alapján készült dráma, és annak alaposan átdolgozott és a mai Magyarországra adaptált verziója az Átriumban.
Faragó Zsuzsa és Ugrai István szövegváltozatában a darab kétféle cselekménye elkülönül, túlontúl élesen is. Az egyik fél a mai magyar aktuálpolitikát figurázza ki, rengeteg poénnal - amelyek közül a legtöbb elég vicces, néhány pedig egészen kiváló -, sokszor egyenesen kabaréműsorba hajlóan. E szál fő fegyvere az áthallásosság: a Nagy-Britannia miniszterelnökének angliai nyaralójában emlegetett események mintha mind egy-két ezer kilométerrel keletebbről szólnának - felsorolják a mai magyar kormány legellentmondásosabb intézkedéseinek legjavát, a miniszterelnök kikéri magának, hogy a Nemzeti Színházban kifigurázzák őt, és így tovább. Mindez azonban leginkább a ráismerések örömét és a fals elégtételérzést ("na, most jól megmondtuk nekik, hogy micsoda marhák") adja meg a nézőnek - ami az áthallásos előadások általános problémája -, de kritikája tárgyáról valójában nem mond el semmi újat. Csak nevettet és kinevet - ez is felszabadító, pont, mint egy jó kabaré.
A másik cselekményszál komolyabb és örökérvényűbb erkölcsi-politikai kérdéseken gondolkodik: szentesítheti, legitimálhatja-e az államérdek a tisztességtelenséget, és mit tehet meg a hatalom az egyénnel célja - vagy akár a közjó - elérésének érdekében? Egyúttal, némiképp karikírozva, mégis hihetően bemutatja a hatalom működésének természetrajzát, elsősorban Hevér Gábor kőbuta, de jól helyezkedő miniszterelnöke és Alföldi Róbert dörzsölt, taktikus, kormánybuktatásra készülő, de a győzelem érdekében akár a kormány megmentésére is képes reálpolitikusának hatalmi harca révén. Mindennek anatómiai atlasza az előadás, amely, ha nem is vet fel vadonatúj szempontokat, de okosan van megírva (érdekes gondolat például, hogy egy sokszázezer civil életét drasztikusan befolyásoló törvény miként lehet akár két ember játszmájának egyik kicsinyes eszköze csupán).
Znamenák István biztos kezű, profi komédiarendezése - Dávid Márk és Lakatos Péter funkcionális, apróságokkal mégis izgalmassá tett díszletében és Tihanyi Ildi nem extravagáns, mégis kiemelkedően esztétikus jelmezei közt - elsősorban a szöveget és a színészeket szolgálja. A rendezői találmányok kevésszer mutatkoznak meg látványosan, de olyankor mindig remekek az ötletek - például, ahogyan az épp alárendeltebb fél mindig utánozni próbálja a fölötte állót. Znamenák ugyanakkor nem szab gátat egyes szituációk túlbeszéltségnek, indokolatlanul hosszú körüljárásának (hosszú jelenet foglalkozik a trianoni döntéssel anélkül, hogy végül bármiféle konklúzió elhangzana), így nemcsak az előadás két és fél órája érződik kissé soknak, de akadnak aránytalanságok is - például a túl hosszú felvezetés és a túl összecsapott lezárás.
Hevér Gábor miniszterelnöke profin felépített karikatúra figura annak minden előnyével és hátrányával együtt: noha a színész mintha inkább csak eljátszaná, s nem megélné figuráját, játéka minden másodpercben hatásos. Alföldi Róbert remek arányérzékkel vegyíti a súlyt és a könnyedséget játékában, így ha a színpadon van, uralja is azt - ugyanakkor sokszor zavaró karaktere affektáltságának élethű bemutatása. Parti Nóra kommunikációs szakembere minden helyzetben hihető és hiteles, mégis hiányzik belőle valami különös, valami érdekes, ami igazán egyedivé tenné ezt a Claire Sutton nevű nőt. Ficza István végig magas színvonalon hozza a tudálékos strébert, Némedi Árpád pedig magabiztosan, de kissé szürkén ad arab nagykövetet. S a színészek - meg persze a rendező - mindvégig ellenállnak a legegyszerűbb röhögtetési lehetőségeknek; ízléstelenségnek nyoma sincsen.
Az Igenis, Miniszterelnök Úr! legfőbb tanulsága végső soron az, hogy a politikusok általában vagy hülyék, vagy seggfejek, vagy hülye seggfejek - de még mindig akkor járunk a legjobban, ha legalább nevetni tudunk rajtuk, miközben a mi életünk a tét a hatalmi harcaikban.
0 Megjegyzések