Magyarország gazdasági függési állapota folyamatosan erősödik. Ha ezt nem tudjuk kezelni, nem tudunk ebből kikeveredni, az EU-val szemben nem sokáig tudunk kekeckedni – mondta el a Barikád hetilapnak Csath Magdolna. A közgazdász, egyetemi tanár szerint a mai Európai Unió merőben eltér attól, amit az alapító atyák elgondoltak, s Európa vezetői a válságot arra használják, hogy az emberekkel elhitessék, ők maguk semmit sem tudnak csinálni, jobb lesz nekik, ha valaki megmondja Brüsszelből, mit kell tenniük.
– Angela Merkel német kancellár tavaly Prágában a Károly Egyetemen tartott előadásán kijelentette, hogy még húsz-harminc évre van szükség ahhoz, hogy megvalósuljon az Európai Egyesült Államok. Ezzel a gondolattal összefüggésbe hozhatók-e a Bilderberg-csoport ülései, illetve van-e kapcsolat a Tavares-jelentéssel?
– Távolról összefüggésben vannak. Merkel kijelentése kapcsán érdekes, hogy pont a németek állnak egy ilyen egységesítési kezdeményezés élére, hiszen az egész Európai Unió alapja a kereszténydemokrata gondolat volt, ami kötődik Konrad Adenauerhez, Alcide De Gasperihez és Robert Schumannhoz. Az ő szándékuk annyi volt, hogy egy új európai együttműködés megteremtésével kizárják újabb nagy háborúk lehetőségét, továbbá hogy felzárkóztassák az elmaradottabb régiókat. Ez az az Európai Unió, amit mindenki el tud fogadni. Csak ez a gondolat valahol félúton, a megvalósítás során félresiklott. Hozzá kell tenni, hogy a mostani folyamat a válsággal is összefüggésbe hozható. Ismert, hogy a Bilderberg-csoport emberei a világ legbefolyásosabb emberei. Tagjai a pénzügyi vállalkozások tulajdonosai és hatalmas globális vállalatok vezetői, mint például a Microsoft, a Google vagy a Coca-Cola, továbbá a titkosszolgálatok emberei, a nagy kutatóintézetek és a legnagyobb hatású médiumok kiválasztott tagjai is. Ennek a csapatnak az a célja, hogy létrejöjjön egy egységes blokk Európában, ehhez az első és egyik legfontosabb lépés a közös európai pénz megteremtése volt. Lényeges volt az Európai Unióba becsatolni Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, majd idővel a kelet-európai államokat is. Miért volt erre szükség? A cégek működését könnyíti, ha idővel egyetlen pénznemmel fizetnek az emberek az egész kontinensen, ezáltal csökkentve az árfolyamváltozásból adódó kockázatot, illetve a pénzváltással járó többletbürokráciát. De ez sem elég, mert az egységes Európára azért is szükség van, hogy ezek a hatalmas cégek csak egy európai központba járjanak lobbizni, és ne kelljen egyenként valamennyi ország illetékesét megnyerniük saját érdekeiknek. A mostani európai uniós politikusok a pénzvilág csapdájába kerültek. Ez azon is tetten érhető, hogy ezeknek a cégeknek ott van az irodája az Európai Bizottság épületének közelében, a vállalatok vezetőinek, a különböző lobbicsoportoknak szabad bejárásuk van az EU vezetőihez. A bizottsági döntések visszatükrözik mindezt. Az emberek Európája helyett a cégek Európája valósul meg. Ez azt jelenti, hogy értékek már nincsenek, csak üzleti érdekek. Nem véletlen, hogy Adenauer unokája a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy az unió mostani működése és céljai nagyapjának sem tetszenének.
– Mikor siklott félre az eredeti európai gondolat?
– A mostani folyamatokat érdemes az 1990-es ázsiai válságtól vizsgálni. Attól kezdve gazdasági világválságok egyre gyakrabban követték egymást. A pénzvilág elszabadult, annak irányítói a politikusoknál elérték, hogy semmilyen szabályozás ne vonatkozzon rájuk. James Tobin amerikai közgazdász már régen figyelmeztetett arra, hogy a tőke szabad mozgása az egyes országok között óriási bizonytalanságot visz be a világgazdaságba, hiszen ennek a többsége spekulatív jellegű. Gyakorlatilag ez okozza a válságokat. Ezeknek a pénzügyi nagybirodalmaknak pedig kifejezetten érdeke, hogy a pénzvilág így működjön, mivel spekuláció útján hatalmas profitot lehet létrehozni. Például ha egy vállalat működését finanszíroznák a bankok, tisztes nyereségre úgy is szert tudnának tenni, de ez csak a töredéke annak, mint amit a spekuláción lehet nyerni.
– A spekuláción csak nyerni lehet? Bukni nem?
– A piacnak ezek a nagy szereplői fennhangon követelik, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból. Ez mindaddig így van, amíg a spekuláció hozza az extraprofitot. Abban a pillanatban, ahogy ez bedől, kérik az államokat, hogy dobjanak nekik mentőövet. A legutóbbi gazdasági válság nehezen bizonyíthatóan, de vélelmezhetően azért következett be, mert a krízist kirobbantók joggal bíztak benne, ha bedőlnek, állami segítséget kapnak. Ezek a piaci szereplők jól bebiztosítják magukat a politika oldaláról is. Példaként említhetném a Goldman Sachsot, amelyik egyik fő szereplője, de egyben nagy nyertese is a jelenlegi válságnak. Ez a bankház a demokratákat és a republikánusokat is támogatja. A 2008-as válság közvetlen kirobbantója az USA-ban egyébként az volt, hogy a bankok tömegesen adták házvásárlásra a hiteleket, olyanoknak is folyósították, akikről azonnal látszott, hogy soha nem tudják visszafizetni a felvett összeget. Ebből alakult ki az „ingatlanbuborék”. Ez a folyamat átgyűrűzött Európába, így érintette hazánkat is. A cinikus ebben a folyamatban az volt, hogy a pénzvilág szereplői gond nélkül cselekedhettek, mivel biztosak voltak abban, hogy a kormányok megmentik őket. Ugyanis ellenkező esetben azt mondhatták a politikusoknak, hogy ha nem dobnak nekik mentőövet, akkor az egész világon összeroppan majd a gazdaság. Hozzátehetjük, hogy éppen a bankok megmentése kergetett mára egyre több országot gazdasági-társadalmi válsághelyzetbe! Ugyanis amikor a politikusok megmentették a spekuláns tőkét, azt az adófizetők pénzéből tették. Az is érdekes jelenség, hogy a válság ellenére Amerikában az erős nagybankok tovább erősödtek, a kicsik közül pedig sokan becsődöltek. A válságtól szenvedő lakosságnak pedig az is borzolta az idegeit, hogy a megmentett nagy pénzintézeteknél jutalmakat osztottak, fizetéseket emeltek, azaz az államtól kapott pénz egy részét azonnal saját zsebbe tették ahelyett, hogy – ígéreteik szerint – a gazdaságba forgatták volna. Ezek a jelenségek azért gyűrűztek el Európáig, mert a globalizáció összeköti a kontinensek gazdaságát.
Kézben tartott politikusok
– A bankoknak Európában hasonlóan nagy a befolyásoló erejük, mint Amerikában?
– Létezik egy banklobbi csoport, az úgynevezett „Harmincak Csoportja”, amelyik egyébként átfedésben van a Bilderbergekkel és kapcsolatot tart az „Európai Iparosok Kerekasztala” csoporttal is. Ezek ugyanúgy kézben tartják a politikusokat Európában, mint társaik Amerikában. Ezért Európában is – az egyetlen izlandi kivételtől eltekintve – mindenhol hatalmas pénzeket nyomtak be a bankokba, amely pénzek hiányoznak az államok költségvetéséből. Az így kialakult hiányt pedig az emberekkel fizettetik meg megszorítások formájában.
– Honnan van pénze az államnak a bankmentésre, ha az állam maga nem termel pénzt?
– Alapvetően az emberektől és cégektől beszedett adókból származnak az állam bevételei. Spórolni pedig például úgy tud, hogy a szükséges összegeket nem fizeti ki azokra a feladatokra, amelyekre ki kellene, például oktatásra, egészségügyre, kultúrára és így tovább. Különböző formákban bár, de minden állam megszorítási intézkedéseket vezetett be a költségvetési hiányra hivatkozva, ezzel pótolva a bankok megmentésére fordított pénzt. Ugyanis az Európai Unió megköveteli a tagállamoktól, hogy tartsák a költségvetési hiányra vonatkozó 3 százalékos, illetve a bruttó államadósságra vonatkozó 60 százalékos GDP-arányos referenciaértékeket, különben túlzottdeficit-eljárás alá vonják őket. Megjegyzem, nem mindegy, hogy a 3 százalékos hiány miből keletkezik: abból-e, hogy elkótyavetyéli, nem megtérülő dolgokra fordítja-e egy kormány az adófizetők pénzét, vagy abból, hogy – például a mi esetünkben – magyar találmányok piaci sikerré fejlesztését támogatja-e meg a kormány, és ezzel lépi túl a 3 százalékot. Ez esetben ugyanis a befektetés sokszorosan térülhet meg, ezért nem gond, ha rövid távon túllépjük a bűvös 3 százalékot! Ezeket a különbségeket az EU egyáltalán nem veszi figyelembe, akár egy vak ló, ragaszkodik a 3 százalékos hiánycélhoz. Persze nyugodtan feltehetnénk azt a kérdést is, hogy egyébként miért éppen 3 százalék ez az érték? Miért nem 2, 4 vagy más? A rossz vicc az egészben az, hogy erre egyetlen válasz van: csak, mert az EU ezt találta ki! A százalékos hiánycélhoz való makacs ragaszkodás azonban lassan egész Európa csődjét okozza, és ez az erőseknek, például Németországnak sem jó, hiszen hol tudja majd termékeit értékesíteni, ha az emberek mindenhol elszegényednek? Kína sem lesz számára örökké felvevőpiac!
– Hol tart napjainkban az Európai Egyesült Államok kiépítése?
– Jelenleg abban a szakaszban vagyunk, amikor már lassan ráébrednek az emberek arra, hogy mi zajlik körülöttük, és elkezdenek tiltakozni. Vagyis nem fog sikerülni, hogy elhitessék az emberekkel azt, hogy „látjátok, olyan hatalmas problémák vannak, amelyeket az országok már egyedül nem tudnak megoldani, erre már csak egy központilag kormányzott Európa képes”. Ki lehet ugyanis következtetni, hogy a válságot arra akarják használni Európa vezetői, hogy az emberekkel elhitessék, ők maguk semmit sem tudnak csinálni, jobb lesz nekik, ha valaki megmondja Brüsszelből, mit kell tenniük. Magyarország kilóg egy hajszálnyira a sorból, mert a magyar kormány megpróbál egy kicsit más utakon járni. Bizonyos ügyekben az Orbán-kormány igyekszik a sarkára állni, ami Brüsszelből nézve azt jelenti, hogy nem szolgálja ki maradéktalanul a multicégek üzleti érdekeit, hanem az országot próbálja gazdaságilag erősíteni. Az unió ezekben az esetekben látszatokokat keres – ilyeneket sajnos szolgáltat is a kormány –, hogy bírálja hazánkat, hiszen nem mondhatja egyenesen azt, hogy a nemzetközi lobbiérdekeknek engedelmeskedve valójában azért tiltakozik, mert például a francia Sodexo utalvány helyett a magyar cégekhez köthető SZÉP-kártyát vagy Erzsébet utalványt vezette be a Fidesz Magyarországon, vagy hogy a közüzemi díjakat csökkenti. De arra is érdemes felfigyelni, hogy készül a versenyképességi paktum, amelyet Merkel és Sárközy kezdett el kidolgozni. Azt gondolhatnánk, hogy a francia elnökválasztás után amikor a baloldali François Hollande jutott hatalomra, nem folytatja ezt a munkát, de nem ez történik. De mi is ez a versenyképességi paktum? Ennek röviden az a lényege, hogy minden hatalmat a cégek kezébe ad. A vállalatok előtt minden piacot meg kell nyitni, és biztosítani kell nekik, hogy az adott területről a számukra fontos nyersanyagokat kihozhassák. Ez utóbbi azért lényeges, mert például Kínában számos olyan fém van, amely Európában hiánycikk, de a számítógépek gyártásához nélkülözhetetlen. A paktumnak van egy munkavállaló-ellenes pontja is: a béreket ne az inflációhoz kössék, hanem a termelékenység legyen meghatározó! Olyan dolgokhoz akarják kötni a munkások bérét, amihez nem sok közük van. Egy gyárban a szalag mellett robotoló ember termelékenységét ugyanis elsősorban nem az illető szorgalma határozza meg, hanem a munkaszervezés, a technológia fejlettsége, a gépek minősége. Utóbbiakhoz azonban a munkásoknak vajmi kevés közük van. A paktum lényege tehát minél többet spórolni az embereken az extraprofit érdekében. Ugyancsak a franciák és a németek az élharcosai Barroso gyámkodása mellett annak, hogy kialakítson az EU az Egyesült Államokkal és Japánnal is egy szabadkereskedelmi zónát. Ez azt eredményezné, hogy minden olyan korlát megszűnne, ami eddig volt. Például a génmanipulált termékek is szabad utat kapnának, nem tilthatná meg senki, hogy egy környezetterhelő üzemet telepítsenek egy védett területre. Lényegében a tőke mindenekfelettiségét mondaná ki ez az intézkedés. A célkitűzés ellenzőit most is azzal szerelik le, hogy a gazdaság liberalizációja serkenti a gazdasági növekedést. Az ő hasonlatuk szerint a nagy hullámok nem csak a nagy jachtokat, hanem a kis hajókat is megemelik. Én erre azt szoktam mondani, ha egy szabad rókát beengednek a szabad tyúkok közé, akkor nem kétséges, hogy ki fog nyerni. Ha nem egyforma erejű szereplők küzdenek, akkor – ahogy ez lenni szokott – a gyengébb veszít, vagyis a tervezett változtatások ismét a perifériának, vagyis a gyengébb gazdaságú országoknak, így többek között hazánknak is károkat okozhatnak.
– Ki lassíthatja vagy akadályozhatja meg az európai birodalom felépítését?
– A feltörekvő keleti országok, Kína, India, valamint Dél-Amerika szerepe fontos ebben a folyamatban. Ezek az országok hosszú távú szemlélettel fejlesztik gazdaságukat. Ezzel szemben a rövid távon gondolkodó, csak a cégeik profitjával törődő európai vezetők a liberális gazdasági szemlélettel és a központosítási törekvésekkel lenyomják a periférián lévő országokat. Ezzel pedig – hosszabb távon – egész Európát gyengítik, versenyképességi esélyeit rontják. Korunkban egyre inkább a kreatív emberi elme és annak termékei jelentik a legnagyobb értéket. Az EU központi országai éppen ezért ezt szívják el a periférián lévő tagállamokból. Sokkal jobb lenne a teljes európai közösségnek, ha minden régióban arra helyeznék a hangsúlyt, amiben egyébként is erős egy adott ország. A mi esetünkben fokozni kellene az innovatív megoldások támogatását, a sikeres kutatóintézeteinket, az oktatást és a rugalmas alkalmazkodásra képes kisvállalkozói szektort, valamint – természetesen – a történelmileg is leginkább sikerre képes ágazatunkat, a mezőgazdaságot kellene a gazdasági stratégia középpontjába állítva helyzetbe hozni. Ez a mindenkori magyar kormány feladata lenne. Ezekért az ügyekért – szükség esetén – valóban érdemes lenne az EU-val is szembeszállni.
Elszipkázott elmék
– Ennyire ostobák lennének Brüsszelben, hogy nem látják, mi lenne jó az egész Uniónak?
– Itt arról van szó, hogy a német a saját parasztjának akar előnyt szerezni, hiszen ő is választópolgár, akinek az az érdeke, hogy közvetve vagy közvetlenül el tudja adni a saját termékét Magyarországon, nem pedig az, hogy a magyar gazda a konkurenciája legyen. Egy amerikai közgazdász, Lester Thurow a rendszerváltáskor azt mondta, hogy Magyarország lehet a folyamat legnagyobb nyertese. Ehhez az kellett volna, hogy Magyarország a saját erős pontjaira, ezek között elsősorban a mezőgazdaságra és a kreatív emberekre építse gazdaságfejlesztési stratégiáját. Ehhez képest most a nyugati tagállamok hasznosítják a kreatív magyar elmét saját országukban, a Magyarországról elvándorolt szakemberek tudására is építve, ugyanakkor itteni gyáraikban nem kreatív, hanem rutinmunkával dolgoztatják a magyarokat. A külföldi cégek elsősorban azért települnek hozzánk, mert olcsó és jó a magyar munkaerő. Tud és akar dolgozni, és „fát lehet vágni a hátán”. Békés is, tűr, és nem sztrájkol. Fontos azonban, hogy nem a képességei egészét akarja hasznosítani általában a cég. Csak azt várja el, hogy az adott feladatot a lehető leggyorsabban és jobban végezze el. Ez leépíti az embereket, elkoptatja képességeiket, kreativitásukat. Hozzáteszem, ezért nem tudok egyetérteni azzal az oktatáspolitikával, amelyik elsősorban a tömegtermelést végző, összeszerelő üzemeknek kíván parancsvégrehajtó – és nem gondolkodó – munkaerőt biztosítani. Ezzel ugyanis leromlik a magyar munkaerő tudás- és kreativitásszintje, ami hosszabb távon a magyar gazdaság fejlődését akadályozza. A fejlett nyugati országok arra törekszenek, hogy az elméleti fejlesztések, az agy felhasználása náluk történjen meg, a kézimunkát meg átadják nekünk. Nálunk születik meg végső formájában a drága érték, ehhez valójában csak annyi közünk van, hogy az adott terméket a magyar munkás szerelte össze nyugaton dolgozó társaihoz képest nevetséges bérért, illetve hogy a cég nálunk termelte meg a hazavinni szánt hatalmas profitot. Ezért nem járul hozzá a magyar gazdaság sikeréhez, versenyképessége javulásához, ha a kormány stratégiai szerződéseket köt olyan cégekkel, amelyek csak összeszerelő tevékenységet végeztetnek nálunk. Az meg végképp indokolatlan, ha az ilyen cégek még komoly kedvezményeket, támogatásokat is kapnak az államtól. A támogatásokat csak azok a cégek érdemelnék meg, amelyek a magyar emberek tudását, kreativitását is hagynák érvényesülni, és ezáltal úgy teremthetnének nagyobb értéket, hogy abból nekik is több jusson. Az összeszerelő üzemek ezzel szemben csak leszoktatják a magyarokat a gondolkodásról.
– A probléma ott van, hogy ha mi, magyarok abban akarunk a legjobbak lenni, amiben hagyományosan mindig is jók voltunk, eljutunk oda, hogy mindez az EU jelenlegi keretei között kivitelezhetetlen.
– Mindennek az előzménye volt, hogy míg például a lengyelek keményen kiálltak a nemzeti érdekeik mellett a csatlakozási tárgyalásokon, addig mi mindent egyből aláírtunk. Nem lehet mindenért az Uniót szidni. A kialakult helyzetért felelősség terheli azokat is, akik a csatlakozási tárgyalásokat lefolytatták. Sőt, egy lengyel kisvállalkozás ma is sokkal könnyebben jut pályázati pénzhez, mint egy magyar. Ezért is a hazai viszonyokat kell bírálnunk.
– Mi lenne a kivezető út ebből a helyzetből?
– A magyar gazdaság jövőjét a nagyon sok sikeres hazai vállalkozásban látom. Éppen ezt gátolja a sok összeszerelő üzem, ahol a többre hivatott emberek hozzászoknak, hogy utasítást kell végrehajtaniuk, és soha nem fognak, már nem lesznek képesek vállalkozni. De a fiataloknak sem könnyebb, mert a kisvállalkozások életét továbbra is megkeseríti a bürokrácia, a korrupció és gyakran a rosszindulat, amellyel az állami intézményrendszer, például az adóhivatal viszonyul hozzájuk.
Gyarmati sorban
– Laikusként kérdezem, hogy a lakosság szempontjából tényleg annyira katasztrofális, ha egy országot túlzottdeficit-eljárás alá von az EU? Megérte a kormánynak mindent alárendelni a költségvetési hiánycélnak, vagy az oda bepumpált pénzből lehetett volna vállalkozásokat is beindítani?
– Fontos megjegyezni, hogy az EU nem egyformán méri az egyes országokat. Franciaországnak 4,7 százalék a hiánya, de kapott rá két év halasztást, hogy ezt ledolgozza. Az ma már nyilvános, hogy az Orbán-kormány megpróbálkozott azzal, hogy az MSZP által beígért 3 százalék alá vitt hiányt ne kelljen tartani, de erről hallani sem akartak Brüsszelben, így félve attól, hogy támogatásokat vonhatnak meg az országtól, mindent megtettek a hiány leszorításáért. Az a baj, hogy a kormány arra nem tudott áldozni, amire kellett volna, ugyanakkor külföldi cégek összeszerelő üzemeire költött, nem is keveset. Itt kell megjegyeznem, hogy stratégiailag veszélyes helyzetben van az ország, hiszen a nyugati országok, de most már Kína is az energiaigényes gyártótevékenységeiket telepítik ide, miközben a fejlesztések, az újítások kidolgozása otthon marad. Ezzel növelik Magyarország energiaszükségletét egy olyan világban, amelyet a csökkenő – és ezért dráguló – energia-hozzáférési lehetőségek jellemeznek. Nekünk esetleg ezért kell a saját energiatermelésünket óriási pénzekkel bővíteni. Eközben a magyar tudás itthon nem keresett, és ezért vagy elmegy, vagy kihasználatlanul maradva elkopik. Ha Magyarország ezen az úton halad tovább, ha a külföldi cégek olcsó termelő telephelye marad, akkor lehet, hogy a gazdaság bővül, a GDP nő, de életszínvonalat és életminőséget jelentősen javító fejlődés nem várható. Azaz maradunk a fejlődés perifériáján.
– Mindezek tudatában a gyarmati, félgyarmati sor emlegetése nem túlzás?
– Egyáltalán nem.
– Hogyan lehetne az Unióval való szembehelyezkedés gazdasági alapjait megteremteni?
– Bár sokan úgy hiszik, szabadok lettünk 1990-ben, valójában a rendszerváltás óta is függő ország vagyunk. Ez a függési állapot nem gyengül, hanem gyorsuló mértékben erősödik. Ha ezt nem tudjuk kezelni, nem tudunk ebből kikeveredni, akkor elveszítjük esélyünket arra, hogy jövőnket magunk alakítsuk. Ahhoz, hogy a magyar gazdaság függősége csökkenjen, több lábon kellene állnia, mert csak egy színes, sokrétű gazdaság lehet életképes és tartósan sikeres. Jó példa erre Dánia, Ausztria és Lengyelország is. Éppen ezért korszerűsíteni kellene a magyar gazdaság szerkezetét, fejleszteni kell a vállalkozásokat, közöttük is különösen a nagy tudást előállító szolgáltatásokat.
Balczó Mátyás
A cikk megjelent a Barikád hetilap 2013. július 18-i számában.
alfahir.hu
– Angela Merkel német kancellár tavaly Prágában a Károly Egyetemen tartott előadásán kijelentette, hogy még húsz-harminc évre van szükség ahhoz, hogy megvalósuljon az Európai Egyesült Államok. Ezzel a gondolattal összefüggésbe hozhatók-e a Bilderberg-csoport ülései, illetve van-e kapcsolat a Tavares-jelentéssel?
– Távolról összefüggésben vannak. Merkel kijelentése kapcsán érdekes, hogy pont a németek állnak egy ilyen egységesítési kezdeményezés élére, hiszen az egész Európai Unió alapja a kereszténydemokrata gondolat volt, ami kötődik Konrad Adenauerhez, Alcide De Gasperihez és Robert Schumannhoz. Az ő szándékuk annyi volt, hogy egy új európai együttműködés megteremtésével kizárják újabb nagy háborúk lehetőségét, továbbá hogy felzárkóztassák az elmaradottabb régiókat. Ez az az Európai Unió, amit mindenki el tud fogadni. Csak ez a gondolat valahol félúton, a megvalósítás során félresiklott. Hozzá kell tenni, hogy a mostani folyamat a válsággal is összefüggésbe hozható. Ismert, hogy a Bilderberg-csoport emberei a világ legbefolyásosabb emberei. Tagjai a pénzügyi vállalkozások tulajdonosai és hatalmas globális vállalatok vezetői, mint például a Microsoft, a Google vagy a Coca-Cola, továbbá a titkosszolgálatok emberei, a nagy kutatóintézetek és a legnagyobb hatású médiumok kiválasztott tagjai is. Ennek a csapatnak az a célja, hogy létrejöjjön egy egységes blokk Európában, ehhez az első és egyik legfontosabb lépés a közös európai pénz megteremtése volt. Lényeges volt az Európai Unióba becsatolni Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, majd idővel a kelet-európai államokat is. Miért volt erre szükség? A cégek működését könnyíti, ha idővel egyetlen pénznemmel fizetnek az emberek az egész kontinensen, ezáltal csökkentve az árfolyamváltozásból adódó kockázatot, illetve a pénzváltással járó többletbürokráciát. De ez sem elég, mert az egységes Európára azért is szükség van, hogy ezek a hatalmas cégek csak egy európai központba járjanak lobbizni, és ne kelljen egyenként valamennyi ország illetékesét megnyerniük saját érdekeiknek. A mostani európai uniós politikusok a pénzvilág csapdájába kerültek. Ez azon is tetten érhető, hogy ezeknek a cégeknek ott van az irodája az Európai Bizottság épületének közelében, a vállalatok vezetőinek, a különböző lobbicsoportoknak szabad bejárásuk van az EU vezetőihez. A bizottsági döntések visszatükrözik mindezt. Az emberek Európája helyett a cégek Európája valósul meg. Ez azt jelenti, hogy értékek már nincsenek, csak üzleti érdekek. Nem véletlen, hogy Adenauer unokája a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy az unió mostani működése és céljai nagyapjának sem tetszenének.
– Mikor siklott félre az eredeti európai gondolat?
– A mostani folyamatokat érdemes az 1990-es ázsiai válságtól vizsgálni. Attól kezdve gazdasági világválságok egyre gyakrabban követték egymást. A pénzvilág elszabadult, annak irányítói a politikusoknál elérték, hogy semmilyen szabályozás ne vonatkozzon rájuk. James Tobin amerikai közgazdász már régen figyelmeztetett arra, hogy a tőke szabad mozgása az egyes országok között óriási bizonytalanságot visz be a világgazdaságba, hiszen ennek a többsége spekulatív jellegű. Gyakorlatilag ez okozza a válságokat. Ezeknek a pénzügyi nagybirodalmaknak pedig kifejezetten érdeke, hogy a pénzvilág így működjön, mivel spekuláció útján hatalmas profitot lehet létrehozni. Például ha egy vállalat működését finanszíroznák a bankok, tisztes nyereségre úgy is szert tudnának tenni, de ez csak a töredéke annak, mint amit a spekuláción lehet nyerni.
– A spekuláción csak nyerni lehet? Bukni nem?
– A piacnak ezek a nagy szereplői fennhangon követelik, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból. Ez mindaddig így van, amíg a spekuláció hozza az extraprofitot. Abban a pillanatban, ahogy ez bedől, kérik az államokat, hogy dobjanak nekik mentőövet. A legutóbbi gazdasági válság nehezen bizonyíthatóan, de vélelmezhetően azért következett be, mert a krízist kirobbantók joggal bíztak benne, ha bedőlnek, állami segítséget kapnak. Ezek a piaci szereplők jól bebiztosítják magukat a politika oldaláról is. Példaként említhetném a Goldman Sachsot, amelyik egyik fő szereplője, de egyben nagy nyertese is a jelenlegi válságnak. Ez a bankház a demokratákat és a republikánusokat is támogatja. A 2008-as válság közvetlen kirobbantója az USA-ban egyébként az volt, hogy a bankok tömegesen adták házvásárlásra a hiteleket, olyanoknak is folyósították, akikről azonnal látszott, hogy soha nem tudják visszafizetni a felvett összeget. Ebből alakult ki az „ingatlanbuborék”. Ez a folyamat átgyűrűzött Európába, így érintette hazánkat is. A cinikus ebben a folyamatban az volt, hogy a pénzvilág szereplői gond nélkül cselekedhettek, mivel biztosak voltak abban, hogy a kormányok megmentik őket. Ugyanis ellenkező esetben azt mondhatták a politikusoknak, hogy ha nem dobnak nekik mentőövet, akkor az egész világon összeroppan majd a gazdaság. Hozzátehetjük, hogy éppen a bankok megmentése kergetett mára egyre több országot gazdasági-társadalmi válsághelyzetbe! Ugyanis amikor a politikusok megmentették a spekuláns tőkét, azt az adófizetők pénzéből tették. Az is érdekes jelenség, hogy a válság ellenére Amerikában az erős nagybankok tovább erősödtek, a kicsik közül pedig sokan becsődöltek. A válságtól szenvedő lakosságnak pedig az is borzolta az idegeit, hogy a megmentett nagy pénzintézeteknél jutalmakat osztottak, fizetéseket emeltek, azaz az államtól kapott pénz egy részét azonnal saját zsebbe tették ahelyett, hogy – ígéreteik szerint – a gazdaságba forgatták volna. Ezek a jelenségek azért gyűrűztek el Európáig, mert a globalizáció összeköti a kontinensek gazdaságát.
Kézben tartott politikusok
– A bankoknak Európában hasonlóan nagy a befolyásoló erejük, mint Amerikában?
– Létezik egy banklobbi csoport, az úgynevezett „Harmincak Csoportja”, amelyik egyébként átfedésben van a Bilderbergekkel és kapcsolatot tart az „Európai Iparosok Kerekasztala” csoporttal is. Ezek ugyanúgy kézben tartják a politikusokat Európában, mint társaik Amerikában. Ezért Európában is – az egyetlen izlandi kivételtől eltekintve – mindenhol hatalmas pénzeket nyomtak be a bankokba, amely pénzek hiányoznak az államok költségvetéséből. Az így kialakult hiányt pedig az emberekkel fizettetik meg megszorítások formájában.
– Honnan van pénze az államnak a bankmentésre, ha az állam maga nem termel pénzt?
– Alapvetően az emberektől és cégektől beszedett adókból származnak az állam bevételei. Spórolni pedig például úgy tud, hogy a szükséges összegeket nem fizeti ki azokra a feladatokra, amelyekre ki kellene, például oktatásra, egészségügyre, kultúrára és így tovább. Különböző formákban bár, de minden állam megszorítási intézkedéseket vezetett be a költségvetési hiányra hivatkozva, ezzel pótolva a bankok megmentésére fordított pénzt. Ugyanis az Európai Unió megköveteli a tagállamoktól, hogy tartsák a költségvetési hiányra vonatkozó 3 százalékos, illetve a bruttó államadósságra vonatkozó 60 százalékos GDP-arányos referenciaértékeket, különben túlzottdeficit-eljárás alá vonják őket. Megjegyzem, nem mindegy, hogy a 3 százalékos hiány miből keletkezik: abból-e, hogy elkótyavetyéli, nem megtérülő dolgokra fordítja-e egy kormány az adófizetők pénzét, vagy abból, hogy – például a mi esetünkben – magyar találmányok piaci sikerré fejlesztését támogatja-e meg a kormány, és ezzel lépi túl a 3 százalékot. Ez esetben ugyanis a befektetés sokszorosan térülhet meg, ezért nem gond, ha rövid távon túllépjük a bűvös 3 százalékot! Ezeket a különbségeket az EU egyáltalán nem veszi figyelembe, akár egy vak ló, ragaszkodik a 3 százalékos hiánycélhoz. Persze nyugodtan feltehetnénk azt a kérdést is, hogy egyébként miért éppen 3 százalék ez az érték? Miért nem 2, 4 vagy más? A rossz vicc az egészben az, hogy erre egyetlen válasz van: csak, mert az EU ezt találta ki! A százalékos hiánycélhoz való makacs ragaszkodás azonban lassan egész Európa csődjét okozza, és ez az erőseknek, például Németországnak sem jó, hiszen hol tudja majd termékeit értékesíteni, ha az emberek mindenhol elszegényednek? Kína sem lesz számára örökké felvevőpiac!
– Hol tart napjainkban az Európai Egyesült Államok kiépítése?
– Jelenleg abban a szakaszban vagyunk, amikor már lassan ráébrednek az emberek arra, hogy mi zajlik körülöttük, és elkezdenek tiltakozni. Vagyis nem fog sikerülni, hogy elhitessék az emberekkel azt, hogy „látjátok, olyan hatalmas problémák vannak, amelyeket az országok már egyedül nem tudnak megoldani, erre már csak egy központilag kormányzott Európa képes”. Ki lehet ugyanis következtetni, hogy a válságot arra akarják használni Európa vezetői, hogy az emberekkel elhitessék, ők maguk semmit sem tudnak csinálni, jobb lesz nekik, ha valaki megmondja Brüsszelből, mit kell tenniük. Magyarország kilóg egy hajszálnyira a sorból, mert a magyar kormány megpróbál egy kicsit más utakon járni. Bizonyos ügyekben az Orbán-kormány igyekszik a sarkára állni, ami Brüsszelből nézve azt jelenti, hogy nem szolgálja ki maradéktalanul a multicégek üzleti érdekeit, hanem az országot próbálja gazdaságilag erősíteni. Az unió ezekben az esetekben látszatokokat keres – ilyeneket sajnos szolgáltat is a kormány –, hogy bírálja hazánkat, hiszen nem mondhatja egyenesen azt, hogy a nemzetközi lobbiérdekeknek engedelmeskedve valójában azért tiltakozik, mert például a francia Sodexo utalvány helyett a magyar cégekhez köthető SZÉP-kártyát vagy Erzsébet utalványt vezette be a Fidesz Magyarországon, vagy hogy a közüzemi díjakat csökkenti. De arra is érdemes felfigyelni, hogy készül a versenyképességi paktum, amelyet Merkel és Sárközy kezdett el kidolgozni. Azt gondolhatnánk, hogy a francia elnökválasztás után amikor a baloldali François Hollande jutott hatalomra, nem folytatja ezt a munkát, de nem ez történik. De mi is ez a versenyképességi paktum? Ennek röviden az a lényege, hogy minden hatalmat a cégek kezébe ad. A vállalatok előtt minden piacot meg kell nyitni, és biztosítani kell nekik, hogy az adott területről a számukra fontos nyersanyagokat kihozhassák. Ez utóbbi azért lényeges, mert például Kínában számos olyan fém van, amely Európában hiánycikk, de a számítógépek gyártásához nélkülözhetetlen. A paktumnak van egy munkavállaló-ellenes pontja is: a béreket ne az inflációhoz kössék, hanem a termelékenység legyen meghatározó! Olyan dolgokhoz akarják kötni a munkások bérét, amihez nem sok közük van. Egy gyárban a szalag mellett robotoló ember termelékenységét ugyanis elsősorban nem az illető szorgalma határozza meg, hanem a munkaszervezés, a technológia fejlettsége, a gépek minősége. Utóbbiakhoz azonban a munkásoknak vajmi kevés közük van. A paktum lényege tehát minél többet spórolni az embereken az extraprofit érdekében. Ugyancsak a franciák és a németek az élharcosai Barroso gyámkodása mellett annak, hogy kialakítson az EU az Egyesült Államokkal és Japánnal is egy szabadkereskedelmi zónát. Ez azt eredményezné, hogy minden olyan korlát megszűnne, ami eddig volt. Például a génmanipulált termékek is szabad utat kapnának, nem tilthatná meg senki, hogy egy környezetterhelő üzemet telepítsenek egy védett területre. Lényegében a tőke mindenekfelettiségét mondaná ki ez az intézkedés. A célkitűzés ellenzőit most is azzal szerelik le, hogy a gazdaság liberalizációja serkenti a gazdasági növekedést. Az ő hasonlatuk szerint a nagy hullámok nem csak a nagy jachtokat, hanem a kis hajókat is megemelik. Én erre azt szoktam mondani, ha egy szabad rókát beengednek a szabad tyúkok közé, akkor nem kétséges, hogy ki fog nyerni. Ha nem egyforma erejű szereplők küzdenek, akkor – ahogy ez lenni szokott – a gyengébb veszít, vagyis a tervezett változtatások ismét a perifériának, vagyis a gyengébb gazdaságú országoknak, így többek között hazánknak is károkat okozhatnak.
– Ki lassíthatja vagy akadályozhatja meg az európai birodalom felépítését?
– A feltörekvő keleti országok, Kína, India, valamint Dél-Amerika szerepe fontos ebben a folyamatban. Ezek az országok hosszú távú szemlélettel fejlesztik gazdaságukat. Ezzel szemben a rövid távon gondolkodó, csak a cégeik profitjával törődő európai vezetők a liberális gazdasági szemlélettel és a központosítási törekvésekkel lenyomják a periférián lévő országokat. Ezzel pedig – hosszabb távon – egész Európát gyengítik, versenyképességi esélyeit rontják. Korunkban egyre inkább a kreatív emberi elme és annak termékei jelentik a legnagyobb értéket. Az EU központi országai éppen ezért ezt szívják el a periférián lévő tagállamokból. Sokkal jobb lenne a teljes európai közösségnek, ha minden régióban arra helyeznék a hangsúlyt, amiben egyébként is erős egy adott ország. A mi esetünkben fokozni kellene az innovatív megoldások támogatását, a sikeres kutatóintézeteinket, az oktatást és a rugalmas alkalmazkodásra képes kisvállalkozói szektort, valamint – természetesen – a történelmileg is leginkább sikerre képes ágazatunkat, a mezőgazdaságot kellene a gazdasági stratégia középpontjába állítva helyzetbe hozni. Ez a mindenkori magyar kormány feladata lenne. Ezekért az ügyekért – szükség esetén – valóban érdemes lenne az EU-val is szembeszállni.
Elszipkázott elmék
– Ennyire ostobák lennének Brüsszelben, hogy nem látják, mi lenne jó az egész Uniónak?
– Itt arról van szó, hogy a német a saját parasztjának akar előnyt szerezni, hiszen ő is választópolgár, akinek az az érdeke, hogy közvetve vagy közvetlenül el tudja adni a saját termékét Magyarországon, nem pedig az, hogy a magyar gazda a konkurenciája legyen. Egy amerikai közgazdász, Lester Thurow a rendszerváltáskor azt mondta, hogy Magyarország lehet a folyamat legnagyobb nyertese. Ehhez az kellett volna, hogy Magyarország a saját erős pontjaira, ezek között elsősorban a mezőgazdaságra és a kreatív emberekre építse gazdaságfejlesztési stratégiáját. Ehhez képest most a nyugati tagállamok hasznosítják a kreatív magyar elmét saját országukban, a Magyarországról elvándorolt szakemberek tudására is építve, ugyanakkor itteni gyáraikban nem kreatív, hanem rutinmunkával dolgoztatják a magyarokat. A külföldi cégek elsősorban azért települnek hozzánk, mert olcsó és jó a magyar munkaerő. Tud és akar dolgozni, és „fát lehet vágni a hátán”. Békés is, tűr, és nem sztrájkol. Fontos azonban, hogy nem a képességei egészét akarja hasznosítani általában a cég. Csak azt várja el, hogy az adott feladatot a lehető leggyorsabban és jobban végezze el. Ez leépíti az embereket, elkoptatja képességeiket, kreativitásukat. Hozzáteszem, ezért nem tudok egyetérteni azzal az oktatáspolitikával, amelyik elsősorban a tömegtermelést végző, összeszerelő üzemeknek kíván parancsvégrehajtó – és nem gondolkodó – munkaerőt biztosítani. Ezzel ugyanis leromlik a magyar munkaerő tudás- és kreativitásszintje, ami hosszabb távon a magyar gazdaság fejlődését akadályozza. A fejlett nyugati országok arra törekszenek, hogy az elméleti fejlesztések, az agy felhasználása náluk történjen meg, a kézimunkát meg átadják nekünk. Nálunk születik meg végső formájában a drága érték, ehhez valójában csak annyi közünk van, hogy az adott terméket a magyar munkás szerelte össze nyugaton dolgozó társaihoz képest nevetséges bérért, illetve hogy a cég nálunk termelte meg a hazavinni szánt hatalmas profitot. Ezért nem járul hozzá a magyar gazdaság sikeréhez, versenyképessége javulásához, ha a kormány stratégiai szerződéseket köt olyan cégekkel, amelyek csak összeszerelő tevékenységet végeztetnek nálunk. Az meg végképp indokolatlan, ha az ilyen cégek még komoly kedvezményeket, támogatásokat is kapnak az államtól. A támogatásokat csak azok a cégek érdemelnék meg, amelyek a magyar emberek tudását, kreativitását is hagynák érvényesülni, és ezáltal úgy teremthetnének nagyobb értéket, hogy abból nekik is több jusson. Az összeszerelő üzemek ezzel szemben csak leszoktatják a magyarokat a gondolkodásról.
– A probléma ott van, hogy ha mi, magyarok abban akarunk a legjobbak lenni, amiben hagyományosan mindig is jók voltunk, eljutunk oda, hogy mindez az EU jelenlegi keretei között kivitelezhetetlen.
– Mindennek az előzménye volt, hogy míg például a lengyelek keményen kiálltak a nemzeti érdekeik mellett a csatlakozási tárgyalásokon, addig mi mindent egyből aláírtunk. Nem lehet mindenért az Uniót szidni. A kialakult helyzetért felelősség terheli azokat is, akik a csatlakozási tárgyalásokat lefolytatták. Sőt, egy lengyel kisvállalkozás ma is sokkal könnyebben jut pályázati pénzhez, mint egy magyar. Ezért is a hazai viszonyokat kell bírálnunk.
– Mi lenne a kivezető út ebből a helyzetből?
– A magyar gazdaság jövőjét a nagyon sok sikeres hazai vállalkozásban látom. Éppen ezt gátolja a sok összeszerelő üzem, ahol a többre hivatott emberek hozzászoknak, hogy utasítást kell végrehajtaniuk, és soha nem fognak, már nem lesznek képesek vállalkozni. De a fiataloknak sem könnyebb, mert a kisvállalkozások életét továbbra is megkeseríti a bürokrácia, a korrupció és gyakran a rosszindulat, amellyel az állami intézményrendszer, például az adóhivatal viszonyul hozzájuk.
Gyarmati sorban
– Laikusként kérdezem, hogy a lakosság szempontjából tényleg annyira katasztrofális, ha egy országot túlzottdeficit-eljárás alá von az EU? Megérte a kormánynak mindent alárendelni a költségvetési hiánycélnak, vagy az oda bepumpált pénzből lehetett volna vállalkozásokat is beindítani?
– Fontos megjegyezni, hogy az EU nem egyformán méri az egyes országokat. Franciaországnak 4,7 százalék a hiánya, de kapott rá két év halasztást, hogy ezt ledolgozza. Az ma már nyilvános, hogy az Orbán-kormány megpróbálkozott azzal, hogy az MSZP által beígért 3 százalék alá vitt hiányt ne kelljen tartani, de erről hallani sem akartak Brüsszelben, így félve attól, hogy támogatásokat vonhatnak meg az országtól, mindent megtettek a hiány leszorításáért. Az a baj, hogy a kormány arra nem tudott áldozni, amire kellett volna, ugyanakkor külföldi cégek összeszerelő üzemeire költött, nem is keveset. Itt kell megjegyeznem, hogy stratégiailag veszélyes helyzetben van az ország, hiszen a nyugati országok, de most már Kína is az energiaigényes gyártótevékenységeiket telepítik ide, miközben a fejlesztések, az újítások kidolgozása otthon marad. Ezzel növelik Magyarország energiaszükségletét egy olyan világban, amelyet a csökkenő – és ezért dráguló – energia-hozzáférési lehetőségek jellemeznek. Nekünk esetleg ezért kell a saját energiatermelésünket óriási pénzekkel bővíteni. Eközben a magyar tudás itthon nem keresett, és ezért vagy elmegy, vagy kihasználatlanul maradva elkopik. Ha Magyarország ezen az úton halad tovább, ha a külföldi cégek olcsó termelő telephelye marad, akkor lehet, hogy a gazdaság bővül, a GDP nő, de életszínvonalat és életminőséget jelentősen javító fejlődés nem várható. Azaz maradunk a fejlődés perifériáján.
– Mindezek tudatában a gyarmati, félgyarmati sor emlegetése nem túlzás?
– Egyáltalán nem.
– Hogyan lehetne az Unióval való szembehelyezkedés gazdasági alapjait megteremteni?
– Bár sokan úgy hiszik, szabadok lettünk 1990-ben, valójában a rendszerváltás óta is függő ország vagyunk. Ez a függési állapot nem gyengül, hanem gyorsuló mértékben erősödik. Ha ezt nem tudjuk kezelni, nem tudunk ebből kikeveredni, akkor elveszítjük esélyünket arra, hogy jövőnket magunk alakítsuk. Ahhoz, hogy a magyar gazdaság függősége csökkenjen, több lábon kellene állnia, mert csak egy színes, sokrétű gazdaság lehet életképes és tartósan sikeres. Jó példa erre Dánia, Ausztria és Lengyelország is. Éppen ezért korszerűsíteni kellene a magyar gazdaság szerkezetét, fejleszteni kell a vállalkozásokat, közöttük is különösen a nagy tudást előállító szolgáltatásokat.
Balczó Mátyás
A cikk megjelent a Barikád hetilap 2013. július 18-i számában.
alfahir.hu
0 Megjegyzések