Bár nem kellett címet adni a 5000 karakterben maximálizált,
egyes szám első személyben íródott történeteknek, mégis sokan megtették.
„Anyátlanul, Messzi-anyu, A láthatatlan anya; Anyám, a rejtély, Egy szigorú
nő...” csak néhány sokat sejtető címke ebből a különösen gazdag anyagból. A szerzők között, akiknek java része
ma már maga is anya, sőt nagymama, megdöbbentően sokan akadtak olyanok, akiknek
gyermekkorában soha nem adatott meg az anyáról képeskönyvszerűen megjelenő, a
meleg szeretettel ölelő, simogató, biztonságot jelentő anya idealizált képe.
„Csend és rend” helyett meghitt kapcsolat
Helyette volt viszont két fontosnak tartott és kőbe
vésett(nek hitt) szabály, a „Csend és rend” miheztartása, ahogy az egyik írás
beküldője is összefoglalta. De Terézanyu pályázói megtörték a csendet, és úgy
tűnik, hogy új rendet, új szokásokat akarnak maguknak! „Ezt a történetet meg
kell írni. Minden történetet meg kell írni” – áll az egyik legszebb vallomás
bevezetőjében. Elfojtások, feszült csendek helyett őszinte, meghitt
beszélgetéseket vágynak, hamar felnövő gyerekek helyett a mindenkinek kijáró
gyerekkort. Fakanalat a konyhába, nadrágszíjat a derékra. Ital helyett
kibeszélést, megmondók helyett kölcsönös tiszteletet. Hogy a gyerek tarthassa
magát annak, aki, és senki se titulálja magát felnőttként visszatekintve
„büntetésnek”.
Úgy tűnik a leírtak alapján, hogy a felkavaró történetek,
sokféleségük ellenére is általában két dologban közösek: egyrészt szót kérnek
bennük az egykori gyerekek, a nem vártak és nem tervezettek, a fiúnak vártak,
az elárultak, a mellőzöttek. És közösek abban is, hogy szinte valamennyiüknek
szükségük van arra a fölülemelkedésre, hogy nem keresnek felelőst: „anyám a
maga módján szeretett”, „szeretném leszögezni az elején, hogy anyám kiváló anya
volt”, „a mi családunkban a nők nem tudnak szeretni”. Vagy ha már felelős
kellene mégis, akkor sajnos magukat találják meg.
A mostani generációk már másképp szeretnék
De akik írtak, anyaként már másképp szeretnék ezt csinálni.
A pályázók küldtek be naplórészleteket, sőt még verseket is. Születtek el nem
küldött levelek élő vagy már köztünk nem lévő édesanyákhoz is. A naplók
önismereti és terápiás hatását elismerve a szervezők kiemelték, hogy ezek a
naplók önmagukban sohasem jelenthetnek eleget a következő generációknak. A
hagyatékban megtalált vallomások, fel nem adott levelek már nem pótolják az
anya-lánya közt ki nem mondott szavakat és a soha meg nem tett gesztusokat. A
pályázat kitalálói a személyes
történeteken keresztül éppen arra akarták buzdítani a nőket, hogy most törjék
meg a csendet! Most kezdjenek el beszélgetni egymással, ne majd akkor, amikor
már késő lehet!
A minták
megváltoztathatóak
Dobó Kata számára még friss élmény az anyaság: kislánya,
Szofi nemrég múlt egyéves. Olvasd el az interjút a Terézanyu-pályázat
zsűrijének tagjával!
Néhány nappal a Terézanyu-pályázat díjkiosztója és a több
tucat anya-lánya történet megismertetése előtt a szervezők úgy vélik,
fantasztikus példái születtek a tabutörésnek. Rácz Zsuzsa író és Beke Zsuzsa, a
kezdeményezést harmadik éve támogató Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs
vezetője úgy látják, most valóban sikerülhet sok nőhöz eljuttatni annak
üzenetét, hogy bármilyen „csomaggal” is érkeztünk családunkból, bármilyen nehéz
örökséggel, nem kell cipelnünk magunkkal neveltetésünk terheit generációkon át:
a sorsunkon kellő tudatossággal és elszántsággal fordítani tudunk, a családi
minták megváltoztathatóak.
„Nehéz csomaggal érkeztem. Mamám, anyukám azt sulykolta
belém, nőnek, anyának lenni büntetés. A sors kegyetlen tréfája, morbid vicc,
hogy lányokat szültem? Eljöttek, elkezdtek tanítani, hogy rajtuk keresztül
megtaláljam önmagam, és jól érezzem magam a bőrömben és a világban” – idézet
egy pályaműből.
Június 5-én kiderül, hogy az idei pályázat hét
kategóriájában kiket hirdetnek ki győztesként!
és jól érezzem magam a bőrömben és a világban” – idézet egy pályaműből.
Forrás: nlcafe.hu
0 Megjegyzések