Verslábakon Nagyberegtől Békásmegyeren át Kolozsvárig – beszélgetés Füzesi Magda költővel

Füzesi Magda a kárpátaljai magyarság krónikása, verseiben a kisebbségi létet, az ott élők életérzéseit mutatja meg a maga letisztult, olykor gondolkodásra késztető soraival. Mert a sorok közt is olvasni kell néha… Verseiben egyszerre van jelen a szülőföld iránti hűsége, ragaszkodása, az apró hétköznapi örömök elfogadása és a természet iránti szeretete.

– Az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát, majd ezt követően kezdett el újságíróként dolgozni. Mikor fordult érdeklődése – már íróként -, a költészet felé? Mikor érezte azt, hogy ebben a kifejezési formában szeretne és tudna kiteljesedni?
– Egy vargabetű várt rám, mielőtt újságíró lettem. 1969-ben, az érettségi után felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, de nem vettek fel. Nyolcszoros túljelentkezés volt akkor, ami nem is csoda, hiszen csak itt lehetett anyanyelven továbbtanulni. Nem lévén más kiút, szeptembertől beálltam nyomdászinasnak. Hat esztendeig ettem a szakmunkások kenyerét, Jó iskola volt, mert „belülről” is láttam, hogy válik egy újság kézzelfoghatóvá. 1975-ben pedig, negyedik nekifutásra, végre bölcsészhallgató lettem. Igaz, csak levelező úton, de nekem nagyon sokat jelentett, hogy tanulhattam. A szüleim, hetedíziglen, földművesek voltak. Innentől számolom magam első generációs értelmiséginek, mert a sikeres felvételi vizsga után a járási lap szerkesztőségébe is felvételt nyertem.
    Az újságírás már iskolás koromban vonzott, hiszen Polczer Irén magyartanár irányításával a Nagyberegi Középiskolában nagyon jó alkotóműhelyben formálódhattak a diák tollforgatók. Első versem nyolcadikos koromban jelent meg a járási lapban. A nyomtatásban viszontlátott írás döbbentett rá arra, hogy milyen nagy felelőssége van annak, aki gondolatait másoknak is meg szeretné mutatni.
– Egy bő három évtizedes munkásság terméséből összeállított kötetet jelentetett meg „Szőttes pirossal, feketével”. A címben említett két színnek jelentése van Kárpátalján, de mi a valós olvasata ennek? Mi adja a kötet gerincét?
– A „Szőttes pirossal feketével” című kétnyelvű, magyar-ukrán verseskötet 2007-ben látott napvilágot  Kárpátalján az Intermix Kiadó  gondozásában. Ezt a könyvet nem én állítottam össze: Petrovcij Ivan ruszin/ukrán költő válogatásában került az olvasók asztalára. Iván, aki tizennégy évig kollégám volt a beregszászi járási lapnál, és egymás verseit szinte havi rendszerességgel fordítottuk anyanyelvünkre, a hatvanadik születésnapját ünnepelte abban az esztendőben. Ez a kétnyelvű verseskötet az ő „jutalomjátéka” volt. S hogy miért éppen „Szőttes pirossal feketével?” Egy olyan versem a kötet címadója, amelyben az élet piros (öröm) és fekete (bánat) színeinek „együttállásáról” van szó. Kárpátalja, de elsősorban szülőföldem, a Beregvidék híres szőtteseiről, amelyeknek színvilága a piros és fekete köré épül. A kötet gerincét a természetközeli versek alkotják. A kötetben közölt Dózsa című verssel kapcsolatban elmondanék egy érdekes esetet. A beszélgetés kezdetén szó volt arról, hogy a sorok között is kell olvasni néha… De még mennyire! A Dózsát a hetvenes évek közepén Johanna címmel írtam. Be is küldtem az egyik laphoz. Az ügyeletes „írás”szakértő hümmögött egy ideig, majd azt mondta: szép-szép a vers, de nem ajánlatos hősnek választani egy vallási megszállottat… Még ha Dózsa volna, akit megverselek, az legalább egy becsületes forradalmár volt, és ugyanúgy végezték ki, mint Szent Johannát, vagy majdnem… Sajnáltam a verset, mert volt „egyéb” mondanivalója is, így hát akkor „átkereszteltem”.A későbbiekben a vers már Johanna címmel, de változatlan szöveggel jelent meg (Petrovcij Ivan még „Dózsaként” fordította le, így is került a Szőttes pirossal, feketével című kötetbe, lábjegyzettel, hogy az ukrán olvasónak legyen fogalma arról, ki volt az 1514-es parasztlázadás vezetője.. Ez csak egy példa volt arra, milyen éberen őrködtek egykor a vájtfülűek és „dörzsölt szeműek”. Megosztanám az olvasókkal mindkét változatot.

Dózsa
Izzik a fáklya. Felragyog.
Fehér fákon füst kanyarog.
Madár hangja messze sikolt,
s míg felszívja a hús szagát,
beleremeg a Hold.

És hull a földön napra nap.
Szánt, hogyha kell, vet és arat
a nép. A szélben megfogódzik
kemény talpával. S megmarad.


Johanna
Johanna fáklya. Felragyog.
Fehér testén füst kanyarog.
Madárhangja messze sikolt,
s míg felszívja a hús szagát,
beleremeg a Hold.

És hull a földön napra nap.
Szánt, hogyha kell, vet és arat
a nép. A szélben megfogódzik
kemény talpával. S megmarad.

Mondtatná valaki, hogy megalkuvás volt. Lehet, de aki ismeri a kisebbségi létformát, talán egyetért azzal, hogy a jó cél érdekében időnként muszáj kompromisszumba is belemenni.
 
– 2012 karácsonyán került az üzletekbe a „Kagylóének” című kötete, mely a Kráter Műhely Egyesület gondozásában jelent meg és ami egyben az első, Magyarországon kiadott könyve. Milyen volt ennek a fogadtatása? Kérdezem ezt azért, mert mintha rossz lenne a kötetek marketingje, nehezen hozzáférhetőek.
– A Kagylóének valóban az első olyan könyvem, amely Magyaroszágon jelent meg. Tulajdonképpen az 1992-től (Biztató) napvilágot látott versesköteteim is közös (Ungvár–Budapest) kiadásban valósultak meg. Hogy milyen volt a Kagylóének fogadtatása? Tollforgató emberek sokat tudnának mesélni könyveik fogadtatásáról. Rengeteg verseskötet van a könyvesboltok polcain. Nem gondolnám, hogy a magyarországi olvasó lámpással keresi az én könyvemet, azt viszont biztosan tudom, hogy a Kárpátaljáról elszármazott, Magyarországon élő földijeim közül többen vásárolták meg a könyvet karácsonyi ajándéknak. Nem látok bele a marketingvilág működésébe, de az is igaz, hogy a vásári ponyvától az Internetig sok víz lefolyt a Tiszán. A világhálón több helyen is reklámozzák a Kagylóéneket, így hát csak eljut a híre azokhoz, akiket esetleg érdekelnek az írásaim.  

– Verseinek nyelvezete, népies szófordulatai kissé eltérnek a kortársirodalomban megszokottól, ami könnyen értelmezhetővé, vagy ha szabad így fogalmaznom, könnyen emészthetővé teszik a verseit, de említhetném az ebből fakadó dallamosságát is.  Lehet, hogy ebben rejlik a népszerűségük titka?
– A verseim valóban közérthetőek, és lehet, hogy ez a titka a népszerűségüknek. Nem hiszem, hogy a napjainkban oly divatos polgárpukkasztó stílus „jól állna” nekem. Ha a kortársirodalom olyan, ami nem közérthető, akkor, ahogy boldogult édesapám mondta, én vagyok „a vasak közt a harapófogó”. Éppen kéznél van Szepesi Attila Sárkányfogak című kötete, amelyből idézném Posztmodern című szarkasztikus négysorosát: Csúnyán kell írni Szépen könnyebb / Ezt szajkózzák a sanda bölcsek / Kevés a romlást észrevenni / A világ mocskát szét kell kenni. Érdemes végiggondolni az írástudó felelősségét, hogy mivel használunk, és mivel ártunk. Én használni szeretnék. Az írásaim mondják szavalóversenyeken, néha a Duna Televízió versműsorában is elhangzanak. Örülök annak is, hogy a múlt évben Dinnyés József daltulajdonos megzenésített tőlem egy CD-nyi verset.

– Újságíróként kezdte a pályafutását és most, mintha az út visszakanyarodna, nyugdíjas éveiben megalapította a Kárpátaljai Hírmondót, melynek a főszerkesztője. Nem hinném, hogy ekkora szakmai, újságírói múlttal ez olyan nagy kihívás lenne, sokkal inkább a motivációja érdekelne.
– Beszéltünk róla, hogy Nagyberegtől Békásmegyerig görgetett a sors. Egyetlen lányom húsz esztendővel ezelőtt egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg élete párját és Budapesten alapítottak családot. Két unokával ajándékoztak meg. 2001-ben megözvegyültem, így magától értetődő volt, hogy amikor elértem a nyugdíjas kort, a lányomékhoz költöztem. Nem tudom, másokat mennyire visel meg, ha búcsút mond a szülőföldnek, de nekem lelkiismeret-furdalást okozott, mert úgy éreztem, hogy otthon is szükség lenne rám. Újságíróként nyakig benne voltam a kárpátaljai magyarság megmaradásáért vívott küzdelembe, és egyszer csak eljött az idő, amikor magam is az országhatár felé vettem az irányt. Beletelt egy kis idő, amíg helyreállt a lelki egyensúlyom. Szerencsére a budapesti székhelyű Kárpátaljai Szövetség 2005-ben folyóiratot indított, amelynek szerkesztésére engem kértek fel. A Kárpátaljai Hírmondó népszerű az olvasók körében, idén már a kilencedik évfolyamot szerkesztjük. Remek csapat sorakozott fel a folyóirat mögött. Állandó szerzőink között tudhatjuk Botlik József és Zubánics László történészeket, Kótyuk Erzsébet néprajzkutatót, Skultéty Csaba és Dupka György politikai szakírókat, Kovács Sándor útikönyvírót, Pomogáts Béla irodalomtörténészt, Mizser Lajos nyelvészt, Géczy Tihamér lelkipásztort, Debreceni Mihály televíziós szerkesztőt, Lengyel János, Szöllősy Tibor, Weinrauch Katalin írókat és még hosszan sorolhatnám. A kárpátaljai eseményekről otthoni kollégáink, elsősorban Szemere Judit és Molnár Bertalan tudósítanak. A hídépítés motivált, amikor elvállaltam a folyóirat szerkesztését. Gyakran gondoltam arra, hogy egyik ismerősöm, aki maga is áttelepült az anyaországba, azzal mentegette magát, hogy ő a határok légiesítésén munkálkodik majd. Nos, én nem tűztem magam elé ilyen hatalmas célt, de ha az általam szerkesztett lappal örömet szerzünk az olvasóknak, vagy hírt adunk arról, hogyan illeszkedtek be az áttelepültek, illetve arról, hogyan boldogulnak az otthon maradottak, már nem éltünk hiába. Időközben unokáim, Hajnalka és Orsolya is kamaszkorba léptek, a lányom és a vejem az Országos Széchényi Könyvtár megbecsült szakemberei, és az én utamat is eligazította az Isten.

– Szülőfalujából, Nagyberegből indult, majd családi okok miatt áttelepült Magyarországra, innen pedig pár évvel később a kincses városba, Kolozsvárra költözött. Bár a Kárpát - medencében egy magyar ember mindenütt otthon van, mégis megkérdezném, hol van most az igazi otthon, mit jelentenek, és hol vannak az igazi gyökerek?  
– Mint említettem, az én utamat is eligazította az Isten: egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként kinyílt előttem a világ. Én nem érzem azt, hogy túl nagy lenne a különbség az erdélyi magyar és a kárpátaljai magyar ember mentalitása között, hiszen Trianon egyazon helyzetbe hozta az elcsatolt régiók őslakosait. Úgy tűnik, az államalkotó náció sem Ukrajnában, sem Romániában nem elég nagyvonalú ahhoz, hogy szó nélkül hagyja kibontakozni a magyarság körében az egységes nemzetben való gondolkodást. Hitvallásként választottam László Dezső „ A kisebbségi lét ajándékai” című írását, amelyben az erdélyi református lelkész többek között arra int, hogy „kisebbségi életünkben nem lehet fanyar kis körülmények miatt letört, örökösen sértődött önérzettel vagy önérzetnélküliséggel járni. Nincs egyéni tragédia és egyéni kereszt, nincs végzet és kiábrándulás, az élet keresés, keresése annak a helynek, ahol egyéni erőimmel szolgálnom kell azt a népet, amelyikből magam is sarjadtam” Feladat tehát van bőven: Erdélyben is, Kárpátalján is, de Magyarországon is. A gyökereim természetesen a Beregvidéken vannak, de életvitelemből adódóan örömmel vállaltam fel a hídépítést. Boldog lennék, ha ebben a verseimmel is segíthetnék nemzettársaimnak.

- Botz Domonkos -