„Tényleg?” – kérdezi tíz emberből kilenc, ha ezt mondom neki. És nem is hiszik el. Gyanús vagyok nekik. Nem olyan világot élünk, hogy az ember ilyesmiket beszéljen. Meg egyébként is, köztudottan panaszkodós nép vagyunk. Bár efféle statisztika soha, sehol nem készült, attól tartok, ha tíz embert megkérdeznénk, elégedett-e a párjával, a munkahelyével, az anyagi helyzetével, az egészségével, a lehetőségeivel, vagyis kamaszkorában így képzelte-e el az életét, legalább nyolc azt mondaná, hogy nem.

A legtöbb ember szeretne sikeresebb, megbecsültebb, gazdagabb, csinosabb, egészségesebb – egyszóval boldogabb lenni.
És egyáltalán nem érzi jól magát.
Segítségre szorul.

Van, aki a pohár után nyúl. Rágyújt. Csokit majszol, bogyókat szed. Keleti filozófiákba mélyed, vagy a plázákat járja. Keresi önmagát.
Mint én.
Évtizedek óta már.
Néhány tapasztalatomról beszámolok.

Lássuk az elsőt.
A terem zsúfolásig telve. Csúnya foggyökérgyulladásom miatt meglehetősen rosszkedvű vagyok. S bár nem hiszem, hogy két hétvége alatt elsajátíthatok olyasmit, amellyel életem problémáit egy csapásra megszüntethetem, a dolog érdekel. Mert azt beszélik, hogy a módszer alkalmas a stressz levezetésére, az alvászavarok megszüntetésére, ébresztőóra nélküli ébredésre, élénkítőszer nélküli felfrissülésre, fájdalmak gyógyszer nélküli elmulasztására. Memóriafejlesztésre, gyorsabb és hatékonyabb tanulásra, a rossz szokások megváltoztatására, szeretteink szavak nélküli megsegítésére, a megérzőképesség fokozására.

Úgy legyen.
A négyszer hatórás tréning fárasztó, de érdekes. A technikák, amelyeket tanít, persze már évezredek óta ismertek: a különböző keleti filozófiai iskolák tananyagai. Ez nem baj, hiszen kevés embernek adatik meg egy indiai ashramban elsajátítani őket.

A tanfolyam alapját képező megállapítás, amely szerint a negatív gondolataink betegséget, a pozitívak pedig testi, lelki egészségünk megőrzését szolgálják, vitathatatlanul igazak. Az agynak ismételten adott egészségjavító utasítások: „Sosem tanulok meg kifejleszteni magamban testi vagy lelki módszerekkel elmebajt, pszichoszomatikus betegséget vagy neurózist. Negatív gondolatok, negatív utalások semmilyen tudatszinten sincsenek rám hatással. Testemet és lelkemet mindig tökéletes egészségben fogom tartani. Mindennap és mindenhogyan, egyre jobban és jobban vagyok.” Nos, mindezek ismételgetése hasznos önszuggesztió.

Manapság divatos a nézet, hogy elménk képességeinek csupán mintegy 2%-át használjuk ki. Az agykutatás szerint persze a dolog azért nem ilyen egyszerű. Az tény, hogy a memóriát, a problémamegoldó képességet lehet fejleszteni. Például az iskolarendszer is ezt csinálja. Mivel azonban kevesen vagyunk olyanok, akik felnőttként is állandóan tanulunk, az agykontroll-technikákat érdemes elsajátítani. Mindez csak a javunkat szolgálja.

Sajnos azonban, meg kell mondjam őszintén, hogy bár a tanfolyamot becsülettel elvégeztem, a fogfájásomat semmiféle technikával nem sikerült elmulasztanom.
S bár néha megkísérelek önszuggesztióval úrrá lenni a fejfájásomon, a vége mindig a fájdalomcsillapító. Persze lehet, hogy ez az én hibám.
No de lássuk a második segítő technikát.

„Üljünk le a földre – mondja a mester –, lábainkat kényelmesen vessük keresztbe. Fejünk, testtartásunk, gerincünk egyenes. Kezünket tenyérrel felfelé, egymásra téve helyezzük az ölünkbe.” Így teszünk, majd az utasítás szerint gondolatban végigmasszírozzuk az izmainkat. Fejünk, homlokunk, tarkónk és nyakunk izmai után vállainkat és két karunkat az ujjaink hegyéig. Majd mellkasunk, hátunk, hasunk, combunk, térdünk, lábunk és lábfejünk következik. Orrunkon át, nyugodtan lélegzünk. Ellazulunk. A csoport lábait keresztbe vetve ül, szemét lehunyja, csak én leskelődöm. Kényelmetlenül érzem magam. Nem bírom a sokáig a földön, törökülésben. Pedig nagyon szeretném. Teszem, amit a többiek. Mondom, hogy í, és hüvelykujjaimat egymáshoz érintem. Aztán é, zengetem én is a hangot, miközben a gyűrűs- és a hüvelykujjam összeér. Aztán tovább, hogy a meg ó meg ú, folyamatosan, a teljes ellazulásig. Körülöttem gyakorlott meditálók teste előregörnyed, fejük lehajlik, összeérintett ujjaik szétnyílnak, két kezük ismét lazán ölükben nyugszik, kiüresednek. Csak nekem nem sikerül a relaxációs gyakorlat. Fejemben tovább szaladgálnak a gondolatok, és várom a gyakorlat végét. Lábam, karom, gerincem zsibbad. Nem is olyan egyszerű dolog ez az ellazulás. Nem is olyan egyszerű dolog eljutni a gondolatnélküliségig.

Márpedig a meditáció lényege éppen ez. A gondolkodás szüneteltetése, azért, hogy bensőnk, élményvilágunk, elfojtott pszichés tartalmaink ebbe az üres edénybe, melyet a meditáció során létrehozunk, beszivároghassanak. A mesterek azt tanítják, a meditáció nem más, mint egy önmagunknak feltett kérdés. Közlés önmagunkról önmagunknak. A bensőnkből előszivárgó információ megjelenését nem lehet siettetni, erőltetni. A meditáció csak lehetőség, és sokszor nem történik más, mint az, hogy a belső csendet és nyugalmat megtapasztaljuk. A rutinos meditálók szerint mindaz, ami valóban a felszínre akar törni belőlünk, a meditáció során előbb-utóbb megjelenik. A spontán megjelenő pszichés tartalmakat aztán megpróbálhatjuk feldolgozni, megérteni, helyükre tenni.

Nekem ez mindeddig nem sikerült.
Talán azért, mert nem is akarom olyan nagyon tudni, hogy mi van ott belül, a legbensőmben.
Ahogyan Popper Péter mondta mindig, jó helyen van az ott, ahol van. Az ember ugyanis nem véletlenül tartja a tudatalattijában a számára kellemetlen tartalmakat. Nem kell azt onnan kiénekelni. Mert még az is megtörténhet, hogy az előhívott tartalommal nem tud majd mit kezdeni – az ráront és megbetegíti.
S különben is. Május van, virágba borultak a fák, nyílik az orgona.

Én pedig, hiszik vagy sem, egyre jobban érzem magam.

Forrás: szimpatika.hu