Nálunk nagy bulit és érettségi vizsgát jelent a felnőtté válás. Egyes népeknél viszont brutális próbatételeket a bizonytalan kimenetelű bungee jumpingtól az oroszlánvadászatig.

A felnőtté váláshoz minden társadalomban kapcsolódnak rituálék – még a miénkben is, hiszen a 18. születésnapját általában mindenki nagy csinnadrattával ünnepli, és az érettségi vizsga is ilyenkorra esik (legalábbis szerencsés esetben). Nem mindenhol ilyen békések azonban a ceremóniák: egyes népeknél kifejezetten brutális próbákat kell – vagy kellett – kiállniuk az ifjaknak. Ezekből válogattunk.

Vanuatui őslakosok

Otromba módon egyfajta bungee jumpingnak is nevezhető ennek a népcsoportnak a beavatási szertartása, ugyanis a rituálé abból áll, hogy felmásznak egy harminc méter magas toronyba, a lábukhoz erősítenek egy indát, aztán leugranak – csak épp az inda nem valami rugalmas, és a hosszával se nagyon kalkulálnak, ráadásul odalent sem puha felület, hanem egyszerűen a talaj várja őket, úgyhogy csúnya sérülések és halálesetek is előfordulnak. A fiúk már 7-8 évesen ugranak, miközben az anyjuk rituálisan elhajít egy gyermekkorukat jelképező tárgyat, de korántsem csak egy alkalomról van szó, ugyanis a toronyhoz rendszeresen vissza kell járni. Más szóval senki sincs biztonságban.

Algonkin indiánok

Ez a híres quebeci indiántörzs úgy tartotta, hogy a felnőtt élet küszöbére érő fiúk fejéből minden gyerekkori emléket ki kell törölni, és ezt meglehetősen radikális módon igyekeztek megvalósítani: a beavatási szertartásuk keretében a résztvevőknek egy rendkívül veszélyes hallucinogén italt kellett fogyasztaniuk. Ez a wysoccan nevű folyadék állítólag százszor erősebb, mint az LSD, de ha ez túlzás is, az biztos, hogy néhány fiúnál nagyon súlyos emlékezetkieséseket okozott: egyesek nem ismerték fel a családtagjaikat, mások elfelejtették, kik is ők maguk, vagy elvesztették a beszédképességüket. Ennek ellenére akinek maradtak gyerekkori emlékfoszlányai a próba után is, azt újra alávetették a szertartásnak.

Szatere-Mave törzs

Dél-Amerika sem marad adós a brutális rituálék terén, sőt a szóban forgó törzs beavatási szertartása mind közül az egyik legkegyetlenebb, a résztvevőknek ugyanis olyan hangyák támadásait kell kiállniuk, amelyeknek a csípése harmincszor erősebb a darazsakénál. Ez már így önmagában se semmi, de igazán vaddá a végrehajtás módja miatt válik a dolog: az állatokat két kesztyűbe tömik, és a próba alanyának ezekkel a kezein kell több mint tíz percig táncolnia. Ráadásul ezt a rituálét sem csak egyszer, hanem kereken hússzor végzik el, ami különösen annak fényében hajmeresztő, hogy a csípések utána a fájdalom akár 24 órán át is eltart.

Ausztrál őslakosok

A többi válogatott és rafinált módszerhez képest az ausztrál őslakosok meglehetősen egyszerűen oldották meg a beavatás kérdését, mégis ott van a helyük a legkeményebbek között. Náluk nem volt ugrás, szúrás, csípés, se semmi egyéb – csak ami jött, ugyanis a próbatétel a köreikben abból állt, hogy a fiúgyereket magára hagyták a semmi közepén, és csak hat hónappal később fogadták vissza maguk közé. E féléves periódus alatt az ifjúnak egyrészt gondolkoznia kellett az élet nagy dolgain, másrészt pedig nemes egyszerűséggel életben kellett maradnia mindenféle segítség nélkül, szóval garantált volt, hogy aki visszatér, az felnőttnek tekinthető.

Maszájok

A Kenyában és Tanzániában élő maszájok szintén nem rafinált kínzásban utaznak, hanem brutális frontális ütközetekben: a fiaikat egyszerűen elküldik oroszlánra vadászni. Méghozzá jól fejlett, egészséges, erejük teljében lévő hímoroszlánokra – lándzsával. Ehhez túl sok mindent nem is tudunk hozzáfűzni: a legvadabb rajzfilmekben szoktunk ilyen jeleneteket látni, csak ott ugye mindenki föltámad, akit kivasal az úthenger vagy épp lenyel egy vadállat, a valóságban viszont ez nem egészen így megy. Manapság egyébként az oroszlánpopuláció létszámának csökkenése miatt már tízes csoportokban indulnak az ifjak vadászni, így viszonylag „biztonságos” a dolog, de régen még egyedül kellett elkapniuk az állatok királyát.

Forrás: borsa.hu