A Fővárosi Nagycirkusz új műsorának premierjén Kerényi Imrét pillantjuk meg, ezúttal azonban úgy tűnik, nem népszórakoztatói minőségében van jelen, csupán mint egyszerű néző. Reméljük, hogy nincsenek tervei a kőcirkusszal kapcsolatban, persze mit lehet tudni. Példának okáért megeshet, hogy az előcsarnokba kihelyezteti majd az alaptörvény asztalát, amelynél addigra már a fenéken billentés alaptörvényben rögzített, kötelező módozatairól is olvashatnak a látogatók. A kultúra különféle területei iránt széleskörűen elkötelezett színházi rendező ehhez mindenesetre gyűjthetett most némi muníciót.

Sőt. A klasszikus bohóctréfákat illetően már az első percekben tájékozódhatott. A nyitány során ugyanis egy némafilmhőst idéző nagyszerű komikus lépett porondra, és az ősi bohóctréfák/burleszkjelenetek modorában csetlett-botlott. Kár, hogy ő volt az utolsó a bohócok között, akin mosolyogni tudtunk ezen az estén. Aztán óriási csinnadratta közepette velencei álarcosok lepték el a manézs környékét, és emeletnyi magasból ömleni kezdett a víz a porondra, amelyet ezúttal (a műsor első részében) medencévé alakítottak. A műsorközlő azt ígérte, bepillantást nyerhetünk Velence szépséges világába. Azt hittük, szédült kavargás veszi kezdetét, de ez így, utólag túlzásnak tűnik. Pedig az Olaszországból érkezett Togni család cirkuszművészei bizonyára értenek a szakmájukhoz, volt rá 140 évük, hogy megtanulják.

A történet ugyanis 1872-ben kezdődött. Aristide Togni akkor alapította meg a „Circo Togni”-t, és ez aztán generációkra meghatározta az utódok életét. A társulat számos kalandot élt át: egy utazás során a tengeri viharban szinte az összes kellékük odaveszett, több alkalommal ütött ki tűz a cirkuszsátrukban, 1945-ben pedig kisiklott a társulatot szállító vonat, a felfordulást kihasználva kilenc oroszlán oldott kereket, egyikük búcsúzásképpen még az idomárt is megkóstolta. És akkor még nem beszéltünk arról az interneten keringő legendáról, mely szerint Darix Togni egy alkalommal két láma, két teve és három elefánt társaságában, Hannibált követve átkelt az Alpokon. És végképp nem beszéltünk a legfontosabbról: műsoraikkal sikert sikerre halmoznak szerte a világban. Magyarországi vendégszereplésük első blikkre kissé felemásnak tűnik, de bízzunk abban, hogy szeptemberig még összerázódik, valódi fazont kap ez az előadás. Bízzunk abban is, hogy a bizonyára költséges manézsmedence nem csak arra szolgál majd, hogy egy úszógumis bohóc beleessen, és egy felfújható gyerekkrokodillal viaskodjon, egy kisnövésű nevettető világító, karácsonyi fényfüzérrel körbetekert gondolamakettel sétálgasson benne, vagy Johann Strauss keringőjére magasba szökkenő vízsugarak táncoljanak a közepén. A vízből kikászálódó és lelkesen spriccelő bohócok miatt több néző lett vizes, mint ahány artista, a medence leginkább csak akadályt képezett az előadóknak… szóval valódi értelmét nem sikerült megfejtenünk. Ha az volt a cél, hogy a „szépséges Velencét” idézze, ahhoz egy képeslap megfelelőbb lett volna. Azt ígérték, a műsor első része vízi cirkusz lesz, de ha visszagondolunk a néhány éve nálunk vendégeskedő Jana Sevcsenko vízi cirkuszára, akkor azért ez a vállalás most kicsit túlzónak tűnik.

Hanem ne legyünk igazságtalanok, mert a vízzel töltött porond közepén elhelyezett kicsi szigeten azért szép dolgok is történtek. Megjelent például egy különösen ügyes zsonglőr, aki ugyan hét kislabdát is felszórt a levegőbe, de amit hárommal művelt, az inkább tánc volt, varázslat, vagy ritmusát tekintve már-már zenei előadás. Amit később szájzsonglőrként a levegőbe fújt pingponglabdákkal művelt, az is káprázatos volt. Hasonlóan ügyes és szép volt az a hajlékony-szám, amelyet a tájékoztató füzet szerint „három messzi földről érkezett hölgy” mutatott be. Szokatlan volt a papagájshow is, főként mert a madarak nem az unásig ismert produkciókat mutatták be: nem kisautón közlekedtek, nem rollereztek, inkább afféle tornaegyletként vitézkedtek.

A szünet ideje alatt eltűnt a medence, került viszont egy magas kerítés a porond köré, és igen: jöttek a tigrisek. Az egyszerűen csak „hős gladiátornak” nevezett idomár tigrisei ezúttal igen visszafogottak voltak, nem nagyon akartak együttműködni gazdájukkal. Vagy mert a tavasz az ő gondolataikat is másfelé terelte, vagy mert fogalmuk sem volt arról, hogy olyan országban lépnek fel, ahol a nemzeti együttműködés egész rendszerré állt össze, és ebből nem lóghatnak ki még a tigrisek sem. Volt ugrókötélszám, légi balett a kötélen, komikus elefántszám, érkeztek viszonylag kockázatmentes produkciót bemutató légtornászok, majd jött egy ember, nyakába óriáskígyót tett, és a mutatvány egy igazi horrorjelenetbe torkollt: belülről kivilágított plexikoporsóban, hüllők társaságában fekvő hölgyet hurcolt körbe négy halálmadár. Végül érkezett a Khadgaa-csoport Mongóliából. Produkciójukat úgy harangozta be a műsorközlő, hogy „betekintést nyerhetünk az ősi mongol kultúrába”. Megtudtuk, hogy az ősi mongolok vasgolyókkal labdáztak, kitűnő dobóakrobata-mutatványokra voltak képesek, és olyan is akadt köztük, aki egy egész társulatot képes felemelni, miközben torokénekes által előadott hiphopot hallgattak, ami egyébként tényleg érdekes innováció.

Lehetett volna ez egy nagyon érdekes előadás is, ha az értékes számokat nem maszatolják össze funkció nélküli, félbehagyott, dolgavégezetlen jelenettöredékekkel: műcápával kergetett spongyabobbal, másodpercekre megjelenő gumidinóval, közönséggel pajtáskodó Popeye-jel. Megkockáztatom: ma már ismét van annyira népszerű a cirkuszművészet, és van annyira hozzáértő a közönség, hogy a műsorok összeállítói bízhatnak akár az új megfogalmazású, akár a hagyományos mutatványok erejében is.

forrás: nol.hu