Remények, klisék, félelmek, álmodozások. El kell mennünk száz év múlva vagy egyszerűen robotokká változunk.

A brit Forced Entertainment tásulata csütörtökön és pénteken megmutat egy  lehetséges jövőt sajátos angol humorral, és egy jó adag abszurditással. Terry O’Connor-ral, a Tomorrow’s Parties (Holnapi bulik) című darab egyik színészével beszélgettünk.

hvg.hu: Harmadik alkalommal járnak a Trafóban. Először a First Night-tot, majd a Bloody Mess című darabjukat hozták el. Az angol humor fontos része a társulat előadásainak. Mennyire érti ezt a magyar közönség?

Terry O’Connor: Mindkét korábbi előadásunk alkalmával nagyon intenzívnek éreztem a magyar közönséggel való kapcsolatunkat. De már megszoktuk, hogy szerte a világban nagyon különböző reakciókat váltunk ki az emberekből. Előfordult, hogy egy előadásunkon a nézők egyik fele hangos nevetésben tört ki egy jelenetet látva, míg a másik fele teljesen elkomorult.

Ez azért lehet, mert soha sem hagyunk benn olyan részeket az előadásainkban, amik csak egyféleképpen működhetnek. Az értelmezés szabadságát szeretjük meghagyni a nézőknek. Olyan szituációkat igyekszünk kitalálni, amelyekhez a néző szabadon alakíthatja ki a viszonyát.

hvg.hu: A társulat neve arra utal, hogy ki kell kényszerítenie a közönségből a szórakozást. Miért gondolják ezt?

Terry O’Connor: Ez egy pardoxon. Természetesen mi sem gondoljuk, hogy akár a színészekből, akár a nézőkből ki kellene kényszeríteni a szórakoztatást vagy a szórakozást. Azt hiszem, fiatalon hirtelen felindulásból választottuk ezt a nevet, egyszerűen csak mert megtetszett a név ellentmondásossága. Volt olyan időszaka a társulatnak, amikor komolyan fontolgattuk a névváltoztatást, de mostanra megszerettük, mert a forced entertainment kifejezés azt is sugallja, hogy a jó színháznak nem kell feltétlenül könnyen érthetőnek lennie.

hvg.hu: Mostani darabjuk, a Tomorrow’s Parties a jövővel szembeni elvárásaikról és félelmeikről szól. Honnan jött a darab ötlete?

Terry O’Connor: A darab gondolata egy svájci színházi fesztiválon fogalmazódott meg bennünk, amin 2011-ben vettünk részt. A fesztivál témája abban az évben a remény volt és a szervezők arra kértek minket, hogy készítsünk egy darabot ebben a témakörben. Sokat kísérleteztünk különböző kész szövegek eltorzításával, de a végeredmény valahogyan soha sem tetszett. Aztán eszünkbe jutott, hogy mi lenne ha azt a nagyon egyszerű alapszituációt alkalmaznánk, amikor két ember beszélget a jövőről.

Mivel a párbeszédeket nem írtuk le előre, a színészek azt mondták, ami az improvizáció hevében éppen eszükbe jutott. Így a darab végső szövegét a mindennapjaink alakították ki, sci-fi könyvekből vagy napilapokból olvasott részletek és boltban, sorban állás közben hallott beszélgetések részletei.

hvg.hu: A témáján kívül színészi eszköztárában mennyivel lesz másabb ez a darab, mint a Bloody Mess volt?

Terry O’Connor: A Bloody Mess kollázsokból állt össze. A szereplők egy show fellépőiként jelennek meg a színpadon, s udvariasan be is mutatkoznak a közönségnek. Később aztán, ahogy elkezdenék a show-t, kiderül, hogy mindannyian nagyon másféleképpen akarnak a figyelem középpontjába kerülni. Az előadás végül azért válik egy bloody mess-szé, mert mindegyik színész máshogy akarja szórakoztatni a közönséget.

Az egyik egy rock koncerttel, a másik cirkuszi mutatvánnyal, a harmadik egy drámai haláljelenettel. A nézők egyéni mutatványokat látnak a színpadon, amelyek néhol erősítik, máshol gyengítik egymást, összességében azonban nevetséges hatást kelt, ahogy a színészek egymással versengenek. A Bloody Mess-szel ellentétben a Tomorrow’s Parties-ban a hangsúly inkább a játékra és az emberi kíváncsiságra tevődött át. Mindkét színész ugyanazt a játékot játssza azonos szabályok mentén. Színészként mindkét típusú játékstílust szeretjük, mert mindkettő lehetőséget teremt humoros vagy éppen megrendítő emberi pillanatok megjelenítésére.

hvg.hu: Mi a legnagyobb személyes félelme a jövővel kapcsolatban?

Terry O’Connor: Egy nagy világháború, amelyben az emberiség önmagát semmisíti meg, ma már nem tűnik akkora félelemnek, mint fiatalkorunkban tűnt. Mostanában inkább a szegények és gazdagok között egyre növekvő szakadéktól tartok a legjobban. Ez a probléma egyre láthatóbbá válik lokális és globális szinten egyaránt. Nagy-Britanniában is egyre rosszabbnak érzem a helyzetet. A növekvő feszültségek minket is aggasztanak, ez a félelem különböző párbeszédékben állandó visszatérő eleme a Tomorrow’s Parties-nak.

hvg.hu: A társulat tagjai maguk írják, szerkesztik a darabokat. Hogyan kezdenek neki a munkának?

Terry O’Connor: Csapatként dolgozunk együtt, ezért a beszélgetések és az improvizációk fontos részei a munkánknak. Tim Etchells, a rendezőnk tulajdonképpen csak egy külső szem ebben a folyamatban, az ötletek tőlünk jönnek. Legtöbbször történik velünk valami és azt gondoljuk tovább egy jelenetre. Felvesszük a próbáinkat, aztán visszanézzük és hosszan elemezzük a látottakat, hogy mi működhet a színpadon és mi nem. A próbafolyamatot általában egy szövegrészlettel vagy improvizációval kezdjük, de olyan is előfordult már, hogy egy turkálóban talált kosztüm adta a kezdő ötletet. Később sorrendbe rakjuk a részeket és kihúzzuk azokat, amik kilógnak a darabból. Néha kihagyunk eredetileg jónak tűnő ötleteket, máskor félretesszük egy másik darabhoz.

hvg.hu: A Quizoola című maratoni performanszukban szinte kínozzák, teljesen kifárasztják magukat. Két bohócnak maszkírozott színész hat órán keresztül a legkülönbözőbb kérdéseket teszi fel egymásnak, amelyet a másiknak a rendezői utasítás szerint a lehető legőszintébben kell megválaszolnia. Az előre felírt kérdéseket egy kalapból húzzák ki és olvassák fel. Mi volt a szándékuk ezzel a performansszal?

Terry O’Connor: Színészként érdekelt bennünket, hogy mi történik velünk ha kifáradunk a színpadon, és nem tudjuk többé kontrollálni és megjátszani magunkat. A fáradtsággal együtt ingerlékenyebbé váltunk, s ez blokkolta a gondolkodásunkat is. Velünk párhuzamosan a közönség is fáradt. Amikor Londonban a múlt héten megismételtük a performanszot, hajnalban a közönség egy része elaludt, majd ismét felébredt, teljesen kifáradtak, mégsem akarták elhagyni a helyiséget. Ez számunkra is nagyon inspiráló volt, ott és akkor egy különleges egyezség jött létre a közönség és színészek között. A nézők képtelenek voltak hazamenni, csak sodródtak a kérdésekkel, mi pedig a szerepjáték és önmagunk között lavíroztunk.

hvg.hu: 1984-ben, rögtön a színészi diplomájuk megszerzése után alapították meg a társulatot. Mik voltak terveik az alapításkor?

Terry O’Connor: Kezdettől fogva mindannyiunkban az munkált, hogy eredeti, új darabokat készítsünk. Soha egyikünk sem akart előre megírt szerepeket eljátszani. A diplomadarabunk készítése során megtanultuk, hogyan működjünk együtt csapatként. A közvetlen környezetünktől pedig sok bátorítást kaptunk, hogy így is lehet színházat csinálni.

Az akkoriban működő kísérleti és független színházi társulatok munkái is nagyon inspiráltak bennünket. Akkoriban még sokkal több teret adtak Nagy-Britanniában az ilyen típusú kísérleti művészetnek, mint mostanában.

hvg.hu: A Forced Entertainment társulat tagjai 29 éve dolgoznak együtt. Soha nem volt olyan pillanat, amikor valamelyiküknek elege lett és máshol akarta volna kipróbálni magát?

Terry O’Connor: Sokszor van olyan pillanat, hogy elegünk lesz egymásból, ám még soha senki nem akarta abbahagyni a közös munkát. Néha egy kicsit rosszul működő családként funkcionálunk, de összességében kiszámíthatóságot és biztonságot ad az életünknek, hogy ennyi ideje együtt dolgozunk és számíthatunk egymásra.

forrás: hvg.hu