A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon vendégeskedett Stefano Benni olasz író, aki húsz év után érkezett újra Magyarországra. Akkor turistaként járt nálunk, most a Scolar Kiadónál magyarul megjelent Gyorslábú Achille című kötetét mutatták be a könyvfesztiválon. A korábban újságíróként is dolgozó íróval a rendezvényen beszélgettünk.

Stafano Benni le sem tagadhatná, hogy olasz. Közvetlen, kevésbé nevezhető visszafogottnak, ránézésre bohém alkat, de hamar kiderül, hogy gondolatainak súlya van, és ha kell nagyon is komoly tud lenni. Rögtön komoly dolgokról kezdünk el beszélgetni, arról kérdeztem, mit tud a mai magyar közéletről. Nem lepődött meg a kérdésen, elmondja, hogy a mai magyar politikai eseményekről otthon is olvasott az olasz lapokban, amelyek azonban nagyon megosztottak. Van olyan, amely rendkívül nacionalista országként jellemzi Magyarországot, és van, amely úgy értelmezi a helyzetet, hogy a magyar kormány próbálja megmenteni az országot a gazdasági csődtől. Stafano Benni e kérdésben nem tud, és nem is akar ítéletet mondani, de a korábban olvasottak és a magyarországi beszélgetései, tapasztalatai alapján úgy gondolja, néhány közös vonás megfigyelhető Silvio Berlusconi és a magyar miniszterelnök között. 

Adódott a kérdés, hogy miközben köteteiben kíméletlen öniróniával mutat rá globalizált világunk visszásságaira, a politikai elit korruptságára, a média hatalmára és napjaink gazdasági problémáira, miként lehet mégis az irodalmon belül maradni. Erre azt válaszolta, hogy a most magyarul megjelent Gyorslábú Achille című kötete egy barátság története, két fiatal találkozásáról szól. Az egyiknek tulajdonképpen mindene megvan, a másik viszont egy különös betegségben szenved, különbözik embertársaitól, be van kényszerítve egy szobába és csak a számítógép segítségével képes önmagát kifejezni. Ulisse először azt hiszi, csak szánalommal és sajnálattal viszonyulhat Achilléhez. De Achille hatalmas leckét ad neki, hiszen olyan képességei vannak, melyekből Ulisse is sokat profitálhat. Achille pedig kijelenti, neki nem sajnálatra van szüksége, hanem egyenlőségre. 

Az író ehhez kapcsolódóan megjegyezte, hogy Olaszországban ma a szerencséseknek sok lehetőségük adódik az érvényesülésre, az idősek, a fogyatékkal élők viszont szinte teljesen elfelejtődnek. Léteznek Olaszországban komoly civil szervezetek, amelyek próbálnak segíteni a bevándorlókon, az időseken, a fogyatékkal élőkön, az állam viszont szinte semmit sem tesz értük - fogalmazott Stafano Benni.A könyvében megjelenő barátság erre a helyzetre ad egyfajta megoldást és az író szerint ezen a ponton ér össze az irodalom a valósággal. A két főhős arra ad példát, hogyan segítheti egymást két teljesen eltérő adottságú és helyzetben lévő ember. Ha a társadalmi szinten vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor a bevándorlók a munkájukat tudják felajánlani, az idősek a tapasztalataikat, a fogyatékkal élők pedig az intelligenciájukat, az élni akarásukat és az ambíciójukat - mutatott rá az író, de megjegyezte, hogy a szociális különbségek áthidalása nem a jótékonykodásról kellene, hogy szóljon, hanem arról, hogy mindenkinek legyenek jogai és feladatai. 

Persze el kellene fogadni, hogy vannak olyanok, akik bizonyos teendőket nem képesek ellátni. Vissza kellene szorítani a jótékonykodást és felerősíteni az egyenlőségre való törekvést - fűzte hozzá. Stafano Bennitől azt is tudakoltuk, hogy az előbb említett gondolatok vajon a mindennapokban is realizálódhatnak-e. Az író bólintott, és arról beszélt, hogy ezekért a dolgokért Olaszországban néhány önkéntes szervezet már eddig is sokat tett és bár nagyon nehéz az út, de mégis jól érzékelhetők az eredmények. Stafano Benni köteteiben bár fontos komoly kérdéseket vet fel, lényeges szerep jut a humornak és a szatírának is. Erre az író úgy reagált, hogy például Achille karakterét egy jó ismerőséről mintázta, akiből áradt a humor és képes volt önmagából is viccet csinálni. Ez a viselkedés túlélési stratégiaként is jól működött, de mégis természetesnek és magától érthetőnek hatott. 

Sokan a baloldaliak, illetve a liberálisok közé sorolják - vetettem fel, ismét a közélet felé irányítva a beszélgetést. " Baloldali írónak tartom magam, de mindig is kritikus voltam a velem azonos nézeteket valókkal szemben is. Volt olyan időszak, amikor a baloldaliaknak és a jobboldaliaknak sem tetszettem. Nekem baloldali mestereim voltak és ez meghatározza a gondolkodásomat, de ha megkérdezik, hogy baloldalinak tartom-e magam, a válaszom attól függ, ki kérdezi. Ha egy szélsőjobboldali, akkor neki úgy felek, hogy nagyon baloldali vagyok és nagyon antifasiszta. Ha pedig az olasz demokratikus párt tagja kérdezi, akkor azt válaszolom, hogy talán igen, de nem annyira, mint te. Erre mondhatják, hogy anarchista vagyok, de én nem gondolom, hogy az lennék." 

Nálunk egyre gyakoribb, hogy a kommunista jelzőt szitokszóként használják - vetettem közbe. Olaszországban ez Benni szerint nincs így, de ennek oka lehet, hogy Olaszországban a kommunisták soha nem voltak hatalmon. A kíváncsiságát, amely újságíróként alakult ki benne, íróként is jól tudja kamatoztatni, ma is imád terepre menni, a saját szemével meggyőződni bizonyos dolgokról, feltevésekről. "Nem lehet csupán bezárt szobában írni, ezt újságíróként tanultam meg". Merre tájékozódik mostanában, kérdeztem végül. "Most színházi szövegeket írok. Két komédián is dolgozom. Az egyik darabnak, illetve produkciónak magam vagyok a producere, a saját pénzemből hozom létre. A másik művet pedig egy ismert színésznő felkérésére kezdtem el írni, annak a finanszírozását nem nekem kell szerencsére megoldani. Bármilyen furcsán hangzik, de jobban inspirál, amikor a semmiből kell létrehozni valamit. Még az is lehetséges, hogy a végeredmény is jobb lesz. A nyáron mindkét darabot meg kell írni, mert a premierek még az idei tervekben szerepelnek."

forrás: nepszava.hu