Az Irie Maffiából és számtalan más együttesből is ismert énekesnő első szólólemeze, a First One után tíz évvel jelentette meg második albumát. Az undergroundról és rádióbarát dalokról, magabiztosságról, Shakespeare-ről és török hastáncosnőkről beszélgettünk, és arról, miért most kerültek elő ghánai gyökerei. A Lots Of Trees itt hallgatható meg; lemezbemutató koncertje március 15-én lesz az Akváriumban.


A Lots Of Trees nem Sena, hanem Sena Dagadu néven jelent meg. Ez azt jelzi, hogy ez személyesebb lemez?

Őszintén szólva azért van ez, mert ha beírod a Google-be, hogy Sena, feljön harminc török hastáncosnő [nevet], úgyhogy kicsit konkretizálni kellett, hogy melyik Sena. Meg hát ez a nevem, és szeretem, jó dallama van, úgyhogy miért ne.

De azért igaz, hogy ez személyesebb lemez?

Az első is személyes volt, csak másképp készült, más módban voltam, amikor megcsináltam. Ettől függetlenül az is nagyon mélyre tekintett az én kis tizenkilenc-húsz éves fejemhez képest. Nagyon mélyen éltem meg az összes szituációt, az összes dalt, mélyre ástam a szövegekhez. Ez most is így történt. Csak akkor három hónap alatt kellett nagyon mélyre beutaznom, ezt meg volt időm széjjelebb szedni. De ugyanúgy én vagyok mindkettő, csak egy kicsit későbbi énem.

Miért szorult így háttérbe a hiphop?

Ez így alakult. Ahhoz képest, hogy 2003-4-5-ben mennyi hiphopot hallgattam, az azutáni években elkalandoztam másfelé, minden mást is elkezdtem hallgatni. Sabák Peti az egyik legnagyobb zenei inspirációm abból az időszakból; és ő is mindent ötvöz. Aztán jött Barabás Lőrinc, az Irie Maffia, mindenféle közreműködések a hiphopon kívül. Még mindig szeretem a hiphopot, de a First One-nal jól beleéltem magam, most másba akartam belekóstolni.

Ezek a közös munkák akkor nagy hatással voltak a saját zenédre?

Én úgy tanultam meg egyáltalán dalokat írni, énekelni, stúdiófelvételeket készíteni, fellépni, ahogy közösen zenéltem másokkal. Mindenki megmutatta az ő világát, stílusát, hogy mi működik, mi nem, mi kell bele, hogyan legyen - ez volt az én iskolám, ez a sok találkozás az elmúlt tíz évben.

Szerintem ha valaki nem tudja rólad, hogy nem tanultál zenét, akkor elhiheti a lemezt hallgatva, hogy profi énekesnő vagy.

Igen? Nem tudom, én nem tudom kívülről nézni, annyiszor hallgattam már körbe-körbe.

Például meglehetősen magabiztosnak tűnsz.

Hát jóval magabiztosabb vagyok most, mint egy húszéves kislány, az biztos. Nagyon sok minden történt az elmúlt tíz évben, amitől magabiztosabban érzem magam: sokat voltam színpadon, közönség előtt; sokat voltam stúdióban, sokat dolgoztam "igazi zenészekkel" [nevet]. Jobban tudom kezelni a hangomat, a mondanivalómat is jobban dallá tudom formálni.

És azt mondanád rá, hogy érett lemez?

Mondták már nekem. Hajrá... [nevet] Érted, most harmincéves vagyok, érettebb, mint tíz évvel ezelőtt, és ha ez átjön, hallani, akkor yeah! Nem szégyen.

A számok nagyobb része - nem feltétlenül magyar értelemben - teljesen rádióbarát zene. Közben meg te "underground dívaként" vagy számon tartva.

Ez annyira fura dolog ezen gondolkozni, hogy underground vagy nem underground, mainstream, pop vagy triphop vagy mi? Én ebben egyáltalán nem tudok gondolkodni. Szeretek rádiót hallgatni; szeretem a popzenét, és ez átjön; szeretek nem káromkodni a számaimban, ezért sok mindenki tudja hallgatni. Az, hogy mainstream vagy underground: kit érdekel, ha eljut olyan emberekhez, akiknek tetszik és szeretik hallgatni.

De szeretnéd, hogy játsszák a rádiók? Mármint az MR2-Petőfin kívül.

Persze! Naná! A Petőfi elvileg a Grit My Teetht fogja játszani. Az elmúlt két hétben járogattam itt meg ott, mindenféle kis rádióknál; és mindenhol, ahol voltam, más dalt játszanának, mást gondoltak rádióbarátnak. Külön életet élnek a dalok, más-más jön be más közegeknek. Valamelyest tudatos volt ez, hogy ilyen keveréket csináljuk, de nem úgy, hogy "ennek a számnak a célcsoportja a 18-20 évesek", hanem a szívemhez közel áll ez a zenei kavalkád és káosz. Szeretem, ha változatos az életem és a zenék, amikkel foglalkozom.

Külföldre is viszitek a lemezt?

Igen, a Soulbeats francia kiadóval van szerződésünk. Először egyes számokat adunk majd ki, és később a nagylemezt is terjeszteni fogják a hálózatukban. Koncertezni is szeretnénk. Összehoztuk egy brigádot, zeneműkiadóval, koncertszervezővel, és megutaztatjuk a lemezt idén és jövőre.

Annak van valami különös oka, üzenete, hogy afrikai zenék, ghánai dobok, afrobeat stb. is kerültek a lemezre?

Ez is jött magától. Szinte minden évben Ghánában vagyok egy-két hónapot. Az évek során alatt járt ott velem Sabák Peti, Horváth Gáspár [JumoDaddy, az Irie Maffia tagja, zeneszerzője, producere], Élő Marci [Sena férje, az Irie Maffia tagja, zeneszerzője, producere] és még sok barát. Az Accra City People akkor született, amikor Petivel és Marcival voltunk. Az Extra Large és a Pass It On úgy jött, hogy Wanlovval és M3nsával jó barátságban vagyunk már évek óta, és a DunaQuest lemez is velük készült, tehát munkakapcsolatunk is volt. Magától értetődő volt, hogy őket hívtuk meg. Nneka, aki szintén afrikai származású, véletlenül került rá. Tavalyelőtt csináltunk egy miniturnét a Refractory francia zenekarral, akikkel dolgoztam, és nyitottunk Nneka előtt. Csak néztem, hogy milyen jó, de jó lenne egyszer valamit csinálni vele - és aztán véletlenül találkoztam vele Ghánában. Marci is ott volt akkor, dolgozott a Grit My Teeth beatjén. Amikor hallottuk, hogy Nneka a városban van, gyorsan befejeztük, felénekeltem az én részemet, és odaadtuk neki: "vedd már fel, ha itt vagy." És tök jó fej volt, felvette. Tehát az utazások, kapcsolatok, az élet hozta, hogy ezek a közreműködők itt vannak. És szerettem is volna, ha inkább jelen van a lemezen az én ghánaiságom. A First One lemeznél az volt, hogy akkor költöztem Európába 18 évesen, és Ghána volt az utolsó dolog, ami az eszemben volt, gondolni sem akartam rá. "Hey, yeah, nincsenek szülők, van egy picike zsebpénzem, egyedül élek - na jó, a nővérem ott van -; szabadság, hiphop, Európa, miénk a világ!" És nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy ez itt mennyire különleges, értékes vagy más. Aztán az évek alatt megnyugodtam és átgondoltam, hogy ki is vagyok, mit csinálok, mit zenélek, mit mondok vele, hol vagyok. És tudatosult bennem, hogy "te egy ghánai asszony vagy Budapesten!" Úgyhogy ezzel most játszom, mert annyira gazdag a ghánai zenei világ, meg a divatvilág, a kultúra... Egyre jobban hiányzik, amikor hosszan távol vagyok tőle. Ezért mindig, amikor visszamegyek, egy-két hónap alatt megpróbálok mindent magamba szívni. Hozok magammal anyagot, ékszert, zenéket, hangmintákat, mindenféléket. És ezeket szeretem megmutatni, mert más íze van, mint annak, ami itt van.

Marci mesélte [interjúnk itt olvasható], hogy Ghánában elsősorban a letöltések mennek. Bekerült a te lemezed is a körforgásba?

Pont most januárban mentem, már kész volt a lemez, de nem volt meg a cd. Mielőtt kimentem, gyorsan legyártottunk egy-két száz darab promót, hogy ne menjek üres kézzel. Mint egy elkésett télapó, mentem egy zsák cd-vel, kiosztogattam dj-knek, haveroknak, családnak. És ott az internet, rajta vannak, letöltenek, meghallgatják, úgyhogy utazik a zene. Hálistennek működik a dolog. Én szeretnék sokkal jobban jelen lenne a ghánai zenei életben, de a távolság azért sok tervet keresztül vág. 2004-ben, 2005-ben voltam Ghánában hat hónapot, akkor találkoztam rengeteg emberrel, régi haverokkal is felvettem a kapcsolatot, és kicsit jobban beágyazódtam az accrai művészeti életbe. Ennek köszönhetően most is, amikor visszamegyek, lehet koncertet, kis bulikat szervezni, közreműködést, stúdiózást, rádióinterjúkat. Csak meg kéne még erősíteni kicsit a jelenléttel. Ez a következő terv, Ghána meghódítása. [nevet]

Vannak olyan rajongóid, akik téged követnek, vagy inkább olyanok, akik ebben vagy abban a formációban találkoznak veled?

Olyan nagyon nagy rajongóm nincsen, bár vannak, akikkel nagyon sokat találkozom. Az Irie Maffiának viszont vannak olyan rajongói, akikkel szinte minden koncerten lehet találkozni. Az utcán legtöbbször azt kapom, hogy "nem te vagy az Irie Maffia énekesnője?". Az, hogy Sena mint önálló lény, az icike picikét volt 2003-ban, egy évig, azóta mindig "az a csaj, aki ezzel dolgozott". Már jó ideje nem vagyok szólózenész, úgyhogy szerintem nem alakult ki egy ilyen "rajongótábor". De én ezzel így teljesen jól vagyok. Tudok kicsit extrovertált is lenni, szeretek színpadon lenni, imádom azt az energiakibocsátást, ami kijön több száz, netán több ezer emberből. De nagyon magam embere is vagyok, szeretek egyedül lenni. Úgyhogy ez most jó egyensúlyban van nekem.

Mióta készült ez a lemez? 2010-ben már mondtad azt, majdnem készen van.

Hát igen, hazudtam. [nevet] Rossz vagyok időpontok megjegyzésében, és olyan rossz az időérzékem, hogy a világon nincs olyan, úgyhogy nem tudom, egészen pontosan mikor kezdtünk neki. Sabák Petivel kezdtük el a Forward Ever nevű projektet, azt hiszem 2006-7-ben. Már akkor a fejünkben volt, hogy lemez lesz a végső cél, de egy-két koncertnél és felvételnél nem nagyon jutottunk tovább. Aztán közbejött mindenféle dolog, eltelt két-három-négy év, ment-mendegélt az idő [nevet]. Aztán Marcival ültünk neki végül 2011 vége felé, hogy most aztán tényleg megcsináljuk, és annak a végeredménye most a kész lemez. Már egy ideje fejemben volt, hogy csináljak még egy szólólemezt, de úgy alakult, hogy várni kellett.

A Forward Ever számai közül például a Livin' & Lovin' teljesen jól illeszkedne erre a lemezre.

Igen, többen is kérdezték, hogy miért nem került fel a lemezre, és fogtuk a fejünket, hogy miért is nem? Őszintén szólva a nagy munkában egyszerűen kiment a fejünkből, hogy van ez a tuti kis szám, klip is van hozzá, de nem jelent meg sehol. Úgyhogy majd a következőre talán rárakjuk kicsit felpimpelve.

Tehát lesz következő?

Lesz, és anyukám mondta, hogy ne várjak még tíz évet. Nem tudom, mennyit fogok várni, de lesz. Most egy kicsit megnyugodtam, hogy végre megcsináltuk, rájöttem, hogy meg lehet csinálni - de azért nagyon nagy meló. A stúdiófelvételek, a próbák, az összeegyeztetés, az újraproducerelés... Ráadásul nekem a zenei inspirációhoz nagyon sok idő kell. Évente egy vagy két olyan dal van, ami tényleg jól megfog egy pillanatot és jó szám lesz belőle. Nem történik ilyen hetente, és ezért kicsit dolgozni kell, hogy legyen 10-13 szám, ami egy lemezzé válik.

Sokan vannak, akik 2-3 számot már kiadnak, azt mondják, hogy nem érdekes már az album formátum.

Örülök nekik, de én egy kicsit old school vagyok. Szeretem, ha van több szám; mondjuk tíz az egészséges minimum egy lemezhez. De lehet, hogy meggondolom magam és öt számot kiadok két év múlva - de most nem úgy érzem.

A W. H. zenekar megy még?

Elég kevés koncert van, mert nehéz összeegyeztetni az időpontokat. Mindenki zenél, a [Gryllus] Samu tanul is, mindenkinek van családja - de egyébként nagyon szeretjük, és amikor csak van rá lehetőség, játszunk. Most nyárig, azt hiszem, öt koncert van lekötve. Tervezünk egy koprodukciót Akkezdet Phiaival, de ebből még csak az alapötlet van meg.

Talán ez a legszélsőségesebb zenekar, amiben benne vagy.

Igen, ez a határa [nevet], kicsit néznek is az emberek, hogy mi van. De például ez az anyósom kedvenc formációja, szinte minden koncerten ott van, és mindig hoz barátnőket is. Hát igen, furcsa volt az elején, hogy egyáltalán mit csinálok én Shakespeare-rel. Ha jön valaki a Gimmeshot Crew világából, akkor kicsit hülyén nézhet ki, hogy Shakespeare-szonetteket olvas fel zenére - de szerintem ez a poén külön jó, én legalábbis élvezem. Meg annyira nem is furcsa, a szonettek annyira spoken word-szerűek, könnyű őket adaptálni zenére. Vagy legalábbis most már nem furcsa - amikor felhívott a Berci, hogy csináljunk Shakespeare-szonetteket, akkor már nem tudom, hogy sírtam vagy röhögtem, mindenesetre valami szélsőséges reakció volt. De örülök, hogy belementem. Az összes zenész annyira zseniális, és higgadtak, segítőkészek, jó velük dolgozni.