Ha belekóstolhatnánk a Jupiter holdjának vizébe, hasonló sós ízt éreznénk, mint a tengervíz esetében. Az Europa holdról szerzett legfrissebb adatok magnézium sókat mutattak ki a jeges felszínen, bizonyítékokat adva a mélyben meghúzódó óceán összetételéről. 

"Úgy gondoljuk, hogy az Europa jégburka egyfajta ablakként szolgál az alatta rejtőző óceánra" - nyilatkozott Kevin Hand, a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának munkatársa. "Az Europa a földi óceánokéhoz hasonló tengeri só összetétellel rendelkezhet"

A jeges hold mellett az 1980-as években elhaladó Voyager űrszonda utalt először egy folyékony óceán jelenlétére. A Jupiter körül 1995 és 2003 között szolgálatot teljesítő Galileo űrszonda későbbi vizsgálatai egy repedésekkel és sötét törmelékekkel teli világot tártak a tudósok elé, megerősítve a feltevést, mely szerint az Europa sós vizű óceánnal rendelkezik egy viszonylag vékony jégkéreg alatt.

Több kutató is rámutatott azonban arra a tényre, hogy az Europa folyamatosan a szomszédos Io vulkánkitöréseinek kénáradatában fürdött, emellett körbeöleli a Jupiter mágneses mezeje, vagyis folyamatosan bombázzák a töltéssel rendelkező részecskék, melyek a kénből kénsavat alkothatnak. "Itt volt az a régóta fennálló vita, hogy vajon a felszínen látható sötét anyag a kéreg alatti óceán sója, vagy a sugárzásból visszamaradt kénsav?" - magyarázta Hand, hozzátéve, hogy a Galileo műszerei nem voltak elég érzékenyek ahhoz, hogy az adataik alapján eldönthessék a kérdést.



2011 szeptemberében Hand és munkatársa, Mike Brown a Keck Obszervatórium alkalmazásával újra szemügyre vették az Europa által visszavert fényt és sikerült kibogozniuk a színkép kémiai jeleit. A felvételek felbontása elégségesnek bizonyult egy olyan jellemvonás megpillantásához, ami a Galileo adataiból nem derült ki, a magnézium szulfát jelenlétére.

Az Európa egyik oldala folyamatosan a Jupiter felé néz, a magnézium szulfát, pedig csak azon az oldalon van jelen, amit elér az Io által kilökött anyag, valamint a Jupiter sugárzása. Hand és Brown úgy véli, a magnézium összetevő az óceánból áramlik a felszínre, ahol a sugárzás lebontja. A magnézium az Io kénjével reakcióba lépve szulfátot képez.

A feláramló anyag nagy valószínűséggel magnézium-klorid, ami nem rendelkezik jól elkülönülő spektrális jellel, ezért a felszínen önmagában láthatatlan. Nátriumot, káliumot és klórt már mind észleltek az Europa körül, ezért ha az óceán magnézium-kloridot rejt, akkor igen nagy az esély, hogy más klorid sók, például nátrium-klorid és kálium-klorid dominálnak, melyek a földihez hasonlatossá teszik a vizet.

Cynthia Phillips, a SETI Intézet szakértője szerint ésszerű a fenti okfejtés és amennyiben valóban helytálló, úgy jó esély lehet arra, hogy az Europán akár életet is találnánk. "A klorid sók jobbak az életszámára" - mondta Phillips, aki elismeréssel szólt arról a tényről is, hogy az adatokat egy földi távcsővel sikerült kinyernie a Hand-Brown párosnak. "Ha ilyen jó minőségű adatokat kaphatunk az Europáról a földről, akkor nagyon szeretném, ha más célpontokon is kipróbálnák ezt a technikát"

Hand azonban szeretné közelebbről is szemügyre venni a holdat. "Ha oda tudnánk küldeni egy űrszondát, ami részletesebb felszíni vizsgálatokat végezne, akkor képesek lennénk észlelni a sókat és talán szerves anyagokat is, vagy az élet lehetséges jeleit az Europa folyékony óceánjában"

Bár a NASA nem rendelkezik egyöntetű tervekkel az Europával kapcsolatban, az ESA 2022-ben tervezi a Juice (Jupiter Icy Moon Explorer) elindítását, ami ellátogatna az Europához, valamint két szomszédjához, a Callisto és Ganymede holdakhoz.



Az Europa hold

Az Europa a Jupiter negyedik legnagyobb holdja. 1610-ben fedezte fel Galileo Galilei. Névadója Európé föníciai hercegnő. A hold nagyobb a Plútónál és az Erisznél is, kinézete a Merkúréra hasonlít: kőhold, kevés kráterrel, felszíne kásás jég, alatta (feltételezhetőleg) víz. Távolsága a Jupitertől 670 900 km. Bár az Europa felszíni hőmérséklete legfeljebb a −160 °C-ot éri el, feltételezhető, hogy a jégkéreg alatt egy, akár 90 km mély vízóceán található.

Europa felfedezését az olasz tudósnak, Galileo Galileinek tulajdonítják, aki 1610-ben egyszerű távcsövét a Jupiterre irányította. A négy nagy jupiterholdat – az Iot, Europát, Ganimédeszt ill. Kallisztót – Galileo-holdaknak is nevezik. E holdak olyan fényesek, hogy már egy binokulárral vagy kisebb távcsővel is megfigyelhetők.

A német Simon Marius az 1614-ben megjelent Mundus Jovialis című könyvében a felfedezést magának tulajdonította, állítva, hogy ő már néhány nappal Galilei előtt felfedezte a holdakat. Galilei ezt kétségbe vonta és Marius munkáját egyszerűen plágiumnak titulálta. A mai tudásunk alapján azonban nem kizárható, hogy a holdakat Marius Galileitől függetlenül felfedezte; a holdak elnevezése mindenesetre tőle származik.

A holdat a görög mitológiai alak, Zeusz egyik szeretője után nevezték el. Bár Simon Marius már röviddel a felfedezés után az Europa nevet javasolta, ez sokáig nem volt használatos és csak a 20. század közepén terjedt el. Korábban a Galilei-holdakat római számokkal jelölték, így az Europa a Jupiter II nevet viselte.

Az Europa legfeltűnőbb jellegzetességei a teljes felszínt beborító, keresztül-kasul futó árkok és barázdák vagy más néven lineák. Ezek erőteljesen hasonlítanak a földi jégmezők repedéseire és vetődéseire. A nagyobbak megközelítőleg 20 km szélesek, külső vonalaik elmosódottak, a belső részeik pedig fehér anyagból állnak. A kriovulkanizmus vagy a meleg vízből álló – eddig még nem bizonyított – gejzírek kitörése is létrehozhatja a lineákat, mely folyamat során a jégkéreg széttolódik.

Részletes felvételek azt mutatják, hogy a jégkéreg részei egymáshoz képest eltolódtak, ill. összetöredeztek, melynek következtében kialakult a jégmezők jelenlegi mintája. A hold héjának mozgását az árapályerők okozzák, melyek a felszínt akár 30 méterrel megemelik vagy lesüllyesztik. Az Europa a Jupiter többi holdjához hasonlóan kötött keringésű, így mindig ugyanazt a felét mutatja a bolygó felé. Ennek következtében a jégmezőknek egy bizonyos, előre meghatározható mintát kellene felvenniük, azonban a részletes felvételeken csak a geológiailag legfiatalabb területek mutatják e mintázatot. Ez azzal magyarázható, hogy az Europa felszíne valamivel gyorsabban mozog, mint a belső köpeny és a mag. A jégkéreg a hold belsejével a közöttük fekvő óceán miatt mechanikailag nem érintkezik, mozgását így a Jupiter gravitációs ereje is befolyásolja. A Galileo és a Voyager szondák fényképeinek összehasonlítása azt mutatta, hogy az Europa jégkérge megközelítőleg 12 000 év alatt végez egy teljes fordulatot.



Élet is lehet?

A folyékony víz feltételezhető létezése spekulációkat indított el arról, hogy az Europa óceánjaiban létezhet-e élet. A Földön ugyanis olyan életformákat is felfedeztek, melyek szélsőséges körülmények között, napfény hiányában léteznek, a tengerfenék meleg vizű forrásaiban vagy az antarktiszi Vosztok-tóban.

Bizonyítékok erre az elméletre még nincsenek, így ezt a későbbi űrszondáknak kell tisztázniuk. A tervek szerint egy önálló kriobot a felszíni leszállás után átolvasztaná magát a jégkérgen és a hold óceánjába egy kisméretű robot-tengeralattjárót engedne. Mielőtt azonban ez a küldetés megvalósulhat, a következő évtizedben szükséges lenne elindítani az Jupiter Europa Orbiter (JEO) nevű szondát a Europa Jupiter System Mission keretein belül, mely az Európé körül pályára állva a holdat részletesen tanulmányozná és adataival elősegítené a későbbi küldetések leszállóhelyeinek kiválasztását.

A későbbi leszállóegység számára a felszín elemzése és háromdimenziós modelljének építése már megkezdődött, az előzetes vizsgálatok alapján a legígéretesebb leszállóhelyek a jégpáncél egymástól távolodó lemezei közötti, vízjéggel kitöltött, több kilométer széles, viszonylag sík repedések.