Donald E. Westlake (írói álnevén Richard Stark) regényfolyamának rajongói csalódni fognak, mindenki más azonban egy tisztességesen összerakott akciófilmet fog kapni, ha beül a Parkerre. Jason Statham ugyanazt csinálja, mint eddig bármelyik filmjében: lő, verekszik, aztán magabiztosan somolyog. Meglepetést egyedül Jennifer Lopez okoz.
Az utóbbi évtizedben megbízható márkajelzéssé vált Jason Statham neve. Ha meglátjuk egy film plakátján, aránylag pontosan be tudjuk lőni, mit is várhatunk az adott alkotástól. Első ránézésre a Parker is tökéletesen illeszkedik a tipikus Statham-filmek sorába. A főszereplő bűnözőt átverik a társai egy szerény összegű, sikeres rablás után. Parker érthető módon feldühödik, bosszút forral, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi a zsákmány neki járó részét. Mikor kideríti, hogy társai több millió dolláros haszonnal kecsegtető ékszerrablást terveznek végrehajtani a floridai Palm Beach-en, az ő étvágya is megnő.
Ezt a filmet Jason Stathamre írták: semmi extra, csupán egy szokványos bosszútörténet szimpatikus bankrablóval. Aki azonban tisztában van a Parker név múltjával, annak rögtön megnőnek a filmmel szemben támasztott elvárásai. Parker ugyanis az amerikai krimiirodalom egyik legendás antihőse, aki már több filmfeldolgozást is megélt. John Boorman stílusos neo-noirjában (A játéknak vége) Lee Marvin tér vissza a halálból, hogy beteljesíthesse bosszúját, A társaság-ban Robert Duvall megy neki a maffiának, a Visszavágó-ban pedig Mel Gibson addig fürdik ellenfelei vérében, amíg meg nem kapja a neki járó pénzt. Évtizedek választják el egymástól ezeket a filmeket, mégis mindegyik hűen visszaadta a karakter könyörtelenségét. Többek között ezért is sikerültebb adaptációk, mint ez a mostani. A Parker-t sem szabad azért leírni, nem szégyen elbukni egy klasszikussal (A játéknak vége), vagy akár egy ismeretlen gyöngyszemmel (A társaság) szemben.
Parker eredetileg szigorú elvrendszer szerint él, szenvtelen, tőmondatokban beszél, legféltettebb kincse a függetlensége. Munkája során mindent alárendel a hatékonyságnak. Nem azért szereti elkerülni az emberölést, mert morális fenntartásai lennének, ó dehogy. Az ok csupán annyi, hogy a gyilkosság csak még jobban megnehezítené a dolgát. Lee Marvinról, Robert Duvallról, vagy akár Mel Gibsonról el lehetett hinni, hogy ha nincs hatékonyabb megoldás, akkor könyörtelenül lelőtte volna azt a szerencsétlen banki alkalmazottat, aki hőst játszva, megpróbálja riasztani a rendőrséget. A Parker ezzel szemben ahol csak tudta, lefaragta az ellentmondásos részleteket a figuráról. Statham már egy - az elődökhöz képest legalábbis - unalmasabb, nézőbarátabb Parkert alakít, aki valószínűleg sosem lőné le azt a banki alkalmazottat, és persze a forgatókönyv sem állítja ilyen nehéz döntés elé. Mindig akad egy kényelmes kibúvó, hogy ne kelljen bepiszkolnia a kezét.
Egy konkrét példán keresztül mindez rögtön világossá válik. A film alapjául szolgáló regényben (Mindent vagy semmit) Parker azzal kezdi egy pénzszállító autó kirablását, hogy lábon lövi az egyik őrt. Ezzel jelzi, hogy komolyan gondolja a dolgot, illetve tud a golyóállómellényről. A filmben viszont már csak azután lövi lábon az őrt, miután az a fegyveréért nyúlt. Nagy kár, hogy a könnyebb azonosulás végett tucat-akcióhőssé formálták Parker karakterét. Mindenki tudja, hogy Statham nem rendelkezik széles színészi eszköztárral, a korlátain belül viszont emlékezetes dolgokra képes, és valószínűleg az eredeti Parker megformálása is ment volna neki.
Eddig arról volt szó, hogy milyen okokból kifolyólag marad alul a Parker az írott és a mozgóképes előzményeivel szemben. Ha viszont nem Lee Marvinhoz hasonlítgatjuk a főhőst, hanem egyszerűen csak egy 2013-as akciófilmként vesszük szemügyre a Parker-t, máris sokkal pozitívabb az összkép. A kezdő rablás máris megmutatja, hogy mégis miért olyan könnyű megszeretni ezt a filmet a viszonylagos jellegtelensége ellenére. Egy papot látunk kiszállni a kocsijából, hátulról követi a kamerát, ahogy gyalogol a tömeg felé, és közben láthatjuk az őszülő haját. Aztán egy félkört téve megelőzi a kamera a férfit, és láthatóvá válik az arca: ő bizony Jason Statham, csak éppen szemüvegben és parókában. Messze nem zseniális, de mégis kellően frappáns ötlet, és még van ilyen jó néhány a filmben elszórva.
Későbbiekben is csak olyan apróságokba lehet belekötni, amelyek a tempó fenntartása miatt voltak szükségesek. Parkerről elhiszi az ember, hogy másodpercek alatt képes elkötni a kocsit, de hogy egymás után négy autónál is csak annyi legyen az egész művelet, hogy babráljon egy kicsit a drótoknál, az már túlzás. Nem ártott volna egy markánsabb képi világ is, de ha ettől eltekintünk, tényleg csak csekélységeket lehet felhánytorgatni. Ami nagy szó, tekintve, hogy manapság még a magukat komolyan vevő akciófilmektől is gyakran agyament baromságokat kell elviselnünk. A Parker lehetett volna sokkal több is, de jelen formájában is kellemes esti szórakozás, amelyben minden komponens, legyen az a történet, az akciók, vagy éppen a humor, korrekt, néha pedig egész méltányolandó színvonalon vannak kidolgozva. Stathamről pedig annyit, hogy hiába az önismétlés, még mindig nem érzem azt, hogy elegem lenne belőle.
A film egyetlen igazi meglepetését a végére hagytam. Ő pedig Jennifer Lopez. Nagyon úgy tűnik, hogy Lopez akkor a legjobb a filmvásznon, amikor egy bűnözővel lép igencsak bonyolult kapcsolatba. A szenzációs Mint a kámfor után ugyanis a Parker-ben is egy ilyen hálás szerepet kapott, és többször még a névleges főszereplőt is a háttérbe szorítja. Előzetesen azt tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Lopez majd egy unalmas és passzív mellékszereplőként Parker szeretőjét alakítja. A valóság azonban szerencsére teljesen más. Az általa játszott Leslie Rodgers nevű ingatlanügynök a kiugrás lehetőségét látja Parkerben, és tervei megvalósulásának reményében nem fél odaállni a bűnöző elé, és lerántani róla az álcát.
Amíg a főszereplő jellemét próbálta lekerekíteni a forgatókönyv, addig Rodgersét meghagyta ellentmondásosnak. A latin szépség által eljátszott ingatlanügynök próbára teszi a nézői szimpátiát leplezetlen pénzéhségével. A jobb élet reményében ő bizony hajlandó bepiszkolni a kezét. Tudja, hogy olyan emberek fognak meghalni, akik neki semmit nem ártottak, és mégis belemegy a dologba. Az állandó szócsatái az anyjával, kétségbeesett trükközései a munkahelyén, a félelem az arcán, amikor próbálja meggyőzni Parkert, hogy szüksége van rá. Csupa emlékezetes pillanat. Annyira remek Lopez alakítása, hogy néha már gyanús, hogy egy másik, egy sokkal jobb filmből teleportált a Parker-be.
Ezt a filmet Jason Stathamre írták: semmi extra, csupán egy szokványos bosszútörténet szimpatikus bankrablóval. Aki azonban tisztában van a Parker név múltjával, annak rögtön megnőnek a filmmel szemben támasztott elvárásai. Parker ugyanis az amerikai krimiirodalom egyik legendás antihőse, aki már több filmfeldolgozást is megélt. John Boorman stílusos neo-noirjában (A játéknak vége) Lee Marvin tér vissza a halálból, hogy beteljesíthesse bosszúját, A társaság-ban Robert Duvall megy neki a maffiának, a Visszavágó-ban pedig Mel Gibson addig fürdik ellenfelei vérében, amíg meg nem kapja a neki járó pénzt. Évtizedek választják el egymástól ezeket a filmeket, mégis mindegyik hűen visszaadta a karakter könyörtelenségét. Többek között ezért is sikerültebb adaptációk, mint ez a mostani. A Parker-t sem szabad azért leírni, nem szégyen elbukni egy klasszikussal (A játéknak vége), vagy akár egy ismeretlen gyöngyszemmel (A társaság) szemben.
Parker eredetileg szigorú elvrendszer szerint él, szenvtelen, tőmondatokban beszél, legféltettebb kincse a függetlensége. Munkája során mindent alárendel a hatékonyságnak. Nem azért szereti elkerülni az emberölést, mert morális fenntartásai lennének, ó dehogy. Az ok csupán annyi, hogy a gyilkosság csak még jobban megnehezítené a dolgát. Lee Marvinról, Robert Duvallról, vagy akár Mel Gibsonról el lehetett hinni, hogy ha nincs hatékonyabb megoldás, akkor könyörtelenül lelőtte volna azt a szerencsétlen banki alkalmazottat, aki hőst játszva, megpróbálja riasztani a rendőrséget. A Parker ezzel szemben ahol csak tudta, lefaragta az ellentmondásos részleteket a figuráról. Statham már egy - az elődökhöz képest legalábbis - unalmasabb, nézőbarátabb Parkert alakít, aki valószínűleg sosem lőné le azt a banki alkalmazottat, és persze a forgatókönyv sem állítja ilyen nehéz döntés elé. Mindig akad egy kényelmes kibúvó, hogy ne kelljen bepiszkolnia a kezét.
Egy konkrét példán keresztül mindez rögtön világossá válik. A film alapjául szolgáló regényben (Mindent vagy semmit) Parker azzal kezdi egy pénzszállító autó kirablását, hogy lábon lövi az egyik őrt. Ezzel jelzi, hogy komolyan gondolja a dolgot, illetve tud a golyóállómellényről. A filmben viszont már csak azután lövi lábon az őrt, miután az a fegyveréért nyúlt. Nagy kár, hogy a könnyebb azonosulás végett tucat-akcióhőssé formálták Parker karakterét. Mindenki tudja, hogy Statham nem rendelkezik széles színészi eszköztárral, a korlátain belül viszont emlékezetes dolgokra képes, és valószínűleg az eredeti Parker megformálása is ment volna neki.
Eddig arról volt szó, hogy milyen okokból kifolyólag marad alul a Parker az írott és a mozgóképes előzményeivel szemben. Ha viszont nem Lee Marvinhoz hasonlítgatjuk a főhőst, hanem egyszerűen csak egy 2013-as akciófilmként vesszük szemügyre a Parker-t, máris sokkal pozitívabb az összkép. A kezdő rablás máris megmutatja, hogy mégis miért olyan könnyű megszeretni ezt a filmet a viszonylagos jellegtelensége ellenére. Egy papot látunk kiszállni a kocsijából, hátulról követi a kamerát, ahogy gyalogol a tömeg felé, és közben láthatjuk az őszülő haját. Aztán egy félkört téve megelőzi a kamera a férfit, és láthatóvá válik az arca: ő bizony Jason Statham, csak éppen szemüvegben és parókában. Messze nem zseniális, de mégis kellően frappáns ötlet, és még van ilyen jó néhány a filmben elszórva.
Későbbiekben is csak olyan apróságokba lehet belekötni, amelyek a tempó fenntartása miatt voltak szükségesek. Parkerről elhiszi az ember, hogy másodpercek alatt képes elkötni a kocsit, de hogy egymás után négy autónál is csak annyi legyen az egész művelet, hogy babráljon egy kicsit a drótoknál, az már túlzás. Nem ártott volna egy markánsabb képi világ is, de ha ettől eltekintünk, tényleg csak csekélységeket lehet felhánytorgatni. Ami nagy szó, tekintve, hogy manapság még a magukat komolyan vevő akciófilmektől is gyakran agyament baromságokat kell elviselnünk. A Parker lehetett volna sokkal több is, de jelen formájában is kellemes esti szórakozás, amelyben minden komponens, legyen az a történet, az akciók, vagy éppen a humor, korrekt, néha pedig egész méltányolandó színvonalon vannak kidolgozva. Stathamről pedig annyit, hogy hiába az önismétlés, még mindig nem érzem azt, hogy elegem lenne belőle.
A film egyetlen igazi meglepetését a végére hagytam. Ő pedig Jennifer Lopez. Nagyon úgy tűnik, hogy Lopez akkor a legjobb a filmvásznon, amikor egy bűnözővel lép igencsak bonyolult kapcsolatba. A szenzációs Mint a kámfor után ugyanis a Parker-ben is egy ilyen hálás szerepet kapott, és többször még a névleges főszereplőt is a háttérbe szorítja. Előzetesen azt tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Lopez majd egy unalmas és passzív mellékszereplőként Parker szeretőjét alakítja. A valóság azonban szerencsére teljesen más. Az általa játszott Leslie Rodgers nevű ingatlanügynök a kiugrás lehetőségét látja Parkerben, és tervei megvalósulásának reményében nem fél odaállni a bűnöző elé, és lerántani róla az álcát.
Amíg a főszereplő jellemét próbálta lekerekíteni a forgatókönyv, addig Rodgersét meghagyta ellentmondásosnak. A latin szépség által eljátszott ingatlanügynök próbára teszi a nézői szimpátiát leplezetlen pénzéhségével. A jobb élet reményében ő bizony hajlandó bepiszkolni a kezét. Tudja, hogy olyan emberek fognak meghalni, akik neki semmit nem ártottak, és mégis belemegy a dologba. Az állandó szócsatái az anyjával, kétségbeesett trükközései a munkahelyén, a félelem az arcán, amikor próbálja meggyőzni Parkert, hogy szüksége van rá. Csupa emlékezetes pillanat. Annyira remek Lopez alakítása, hogy néha már gyanús, hogy egy másik, egy sokkal jobb filmből teleportált a Parker-be.
0 Megjegyzések