A 7500 évvel ezelőtt élt emberek kreativitását bizonyítja az a fabéléses kút, amelyet Sajószentpéter közelében fedeztek fel miskolci régészek. Az első korbecslések alapján ez a legidősebb ismert európai kút. 


A miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársai 2012 novemberében egy i. e. 5400-5200-ból származó, fabéléses kútra (bodonkútra) bukkantak a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajószentpéter keleti határában. A kút aljában előkerült fabélés korát a megtalált középső neolitikus kerámialeletek alapján határozták meg. A radiokarbon korhatározás eredményei még pontosíthatnak a dátumon, de valószínű, hogy Magyarország, sőt akár talán egész Európa legidősebb ilyen leletét sikerült feltárniuk. Az archeológusok a napokban blogjukon számoltak be a felfedezésről.

Az eddig ismert legrégebbi kutakat német régészek tárták fel 2011-ben, Lipcse közelében, melyek főként gerendaszerkezetes bélésének fáit i. e. 5206 és 5098 között vághatták ki. A megdöbbentő dátumok a dendrokronológiai vizsgálatoknak, azaz a fák évgyűrűinek számlálásán alapuló keltezésnek köszönhetőek. A módszer lényege, hogy a fák évente növesztett gyűrűinek vastagsága az adott év időjárási-környezeti viszonyaitól függ, így ugyanannak a fafajnak ugyanazon területen, egy adott időben növő példányainak évgyűrűi azonos, de legalábbis nagyon hasonló mintázatot mutatnak. Ezek a mintázatok egymással átfedésben kronológiai sorozatba rendezhetőek, ezért rendkívül pontos datálásra alkalmasak. Sajnos Magyarország területéről - és főként a Sajó-völgyből - nem sok, a mostanival összehasonlítható, újkőkori falelettel büszkélkedhetnek, így az ő esetükben a faévgyűrűs keltezést valószínűleg csak egy lebegő kronológiai sor felállítására használhatják majd.

A Sajószentpéter mellett talált kutat egy, az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának korai (AVK II.) időszakában lakott település szélén, a Sajó egyik paleo-medrének közelében ásták. A 3,6 méter mély kútakna felül ovális, kb. 3x2 méter átmérővel indult, ahonnan kissé tölcséresen szűkülve, nagyjából félúton két, hengerszerű vájatra ágazva érte el az első vízzáró réteget: a pleisztocén időszakban (a jégkorszakban) lerakódott kékagyagot. A tölgyfából készült gyűrűt - várakozásaikkal ellentétben - nem az ovális akna közepére, hanem annak délnyugati felébe helyezték. Azt, hogy ez miért így történt, csupán feltételezhetjük: legvalószínűbb, hogy az "üres" beásás a fabélés összeállításához és rögzítéséhez szükséges munkagödörként funkcionált. Ha belegondolunk, ezzel a módszerrel legalább a kút egyik fala bolygatatlan, azaz valamivel stabilabb maradhatott, míg a másik irányban ásott mélyedésből az ott összegyűlő talajvizet zavartalanul, a faszerkezet építését nem akadályozva lehetett kimeregetni.


A fabélés négy ívelt, együttesen egy 90 cm átmérőjű gyűrűt alkotó részből állt, amelyeket nagy valószínűséggel egyetlen - az előzetes becslések alapján akár 250 éves - tölgyfa törzséből alakíthattak ki. A cikkekre hasított, kivájt, majd palló vastagságúra munkált, oldaléleikhez közel egy-egy lyukkal ellátott darabokat a munkagödörben egymás mellé helyezték, majd csuklónyi vesszőnyalábokkal (vesszőből sodort "kötéllel") egymáshoz kötözték. Ez a fajta szerkezeti megoldás a régészettudomány történetében ismét csak párját ritkítja (hasonló elv alapján, de egészen más technológiai megoldásokkal a későbbi korokban hajókat készítettek), és a középső neolitikum elején élt emberek abszolút kreativitását bizonyítja.

A faszerkezet belsejében az egykori használat során a kút aljára hullott/ejtett tárgyak: egy kiöntőcsöves korsó és egy - eddig ugyancsak párhuzam nélküli - rönkből kivájt, vályúszerű fatárgy került elő. A kútban felhalmozódott üledék az akna fogságába esett kisrágcsálók csontjait, rovarok kitinpáncéljának töredékeit és további növényi maradványokat (pl. levélnyél, mogyoróhéj, stb.) is magában rejtette.


Nehéz körülmények között kellett szétbontani a kutat

A bontás során a még bolygatatlan rétegsorból egy plexicső segítségével pollenanalízis céljából üledékmintát vettek, illetve a teljes betöltést bezsákolták. Az utóbbiakat további makrofosszíliák (szabad szemmel látható növényi- és állati maradványok) megtalálása érdekében iszapolják, és az egykori biológiai környezet rekonstrukciója reményében további természettudományos vizsgálatoknak vetik alá. A növényi maradványok meghatározását Dr. Magyari Enikő (ELTE-TTK) és Pomázi Péter (a mainzi Johannes Gutenberg-Universität doktorandusza) végzi majd.

A kútbélés részeit a teljes feltárás után a legnagyobb körültekintés mellett, egyesével emelték ki, és szállították a miskolci Herman Ottó Múzeumba. Sajnos a vízzel átitatott rönkdarabok nagyobb példányain már a bontás közben hosszanti repedések indultak meg, néhányuk az iszapból kiemelve pedig - minden megfeszített igyekezetük ellenére - két- illetve három részre hasadt. Az eredetileg egy elemhez tartozó töredékeket természetesen még a helyszínen megfelelő azonosítókkal látták el, és a további minőségvesztés elkerülése érdekében pedig rögtön a múzeumba szállítás után megtisztították és részleteiben dokumentálták a darabokat.



A mosás során lenyűgöző megmunkálásnyomok jelentkeztek a faszerkezet teljes egészén, melyek elemzése ugyan még folyamatban van, de előzetes tanulmányozásukkal azonnal közelebb jutottak a készítési folyamat rekonstruálásához. Kiderült, hogy az egykori fatörzs külsejének egy részén rajtahagyták a kérget/háncsot, a maradék területeken pedig éppen csak annyira távolították el, amennyire az természetesen is levált volna a törzsről (gyakorlatilag éppen csak ledörzsölték).

Mind a bélés belső oldalán, mind pedig az egyes darabok élein tisztán kivehető, kisméretű balta/vésőnyomok látszanak, melyek a felületek precíz, aprólékos eldolgozására szolgáltak. Sajnos egyelőre azt nem sikerült megállapítaniuk, hogy előbb a teljes fatörzset hasították-e darabokra és azután vájták-e ki a közepét, vagy esetleg - mint ahogyan azt néprajzi példák is megerősítik - először kiégették a törzs belsejét, és csak utána darabolták fel cikkekre.



A faszerkezet alsó felét néhány helyen harántirányban, egy szélesebb baltával vágták el, főként azonban a munkagödörrel átellenben lévő részén - déli és keleti oldalán - ék alakúra faragták. Az egyes darabok összekötözésére szolgáló lyukakat ugyancsak baltával alakították ki: általában a rönk belső oldalán, tölcséresen szűkülő körben kezdték a faanyagot eltávolítani, majd amikor az már elérte a kívánt vékonyságot, egy megfelelő eszköz segítségével kiütötték a helyéről a maradék részt. Ennek a műveletnek a nyoma számos darabon megfigyelhető: a lyukak külső oldalán sokszor hosszú hasadásnyomok, illetve azok baltával leütött végei árulkodnak a szabályozatlan erőhatások okozta, "nem kívánt mellékhatásokra".

A végleges konzerválásig a fákat egyesével bezsákolva két hatalmas, folyamatosan cserélődő vízzel teli tartályba helyezték. A szerkezeti elemek a SziMe3D Kft. jóvoltából reményeik szerint átesnek majd egy háromdimenziós lézerszkennelésen is, melynek segítségével egyrészt képet kaphatnak a leletek állapotának esetleges romlásáról, másrészt a manuális módszereknél sokkal pontosabb adatfelvételre nyílik majd lehetőségük. A kútbélésből és a belsejében előkerült fatárgyból vett mintákat Dr. Grynaeus András vizsgálja (az előzetes fafajmeghatározás és életkorbecslés is neki köszönhető), a radiokarbonos módszerrel történő korhatározásra pedig a Poznańi Radiokarbon Laboratóriumban (Poznańskie Laboratorium Radiowęglowe) kerül majd sor.

A közel 7500 éves kút és a benne talált leletek a restaurálás után - remélhetőleg minél előbb - a Herman Ottó Múzeum állandó kiállításában kapnak majd helyet, míg a feltárásról készült poszter már a múzeum 2012. évi újszerzeményi kiállításán is megtekinthető (2013. január 22. és április 28. között, a múzeum I. emeleti kiállítóterében).