Csütörtökön döntött a debreceni közgyűlés, hogy Ráckevei Annát választja a Csokonai Színház új igazgatójának, miután a jelenlegi vezető, Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházat fogja irányítani júniustól. A színésznővel az eredményhirdetés után készítettünk villáminterjút. 

Miért pályázott a debreceni színház igazgatására?
Ráckevei Anna: Eleinte nem gondoltam arra, hogy induljak az igazgatói posztért, hiszen megegyeztünk, hogy Trill Zsolt, Szűcs Nelli és én Vidnyánszky Attilával tartunk a Nemzeti Színházba. De idővel a társulat egyre bizonytalanabbá vált, mondhatni légüres térbe került, hiszen nem tudtuk, ki fog pályázni. Amikor kiderült számunkra, hogy kollégánk, Gemza Péter, eredeti terveivel szemben úgy döntött, nem próbálkozik, arra gondoltam, miért ne fognánk össze?

Mikor érett meg Önben ez a gondolat?
Ráckevei Anna: Nehéz pontos választ adni, mert sokszor misztikus, miért döntünk úgy, ahogy döntünk. Időnként banálisnak tűnik, amikor az ember megindokolja a lépéseit... Eddig mindig bejöttek azok a helyzetek, amelyekben kellett egy kis kurázsi, plusz erő, plusz hit. Sok jó megérzésem volt már az életben, sokszor súgtak a belső hangok, amik rábeszélnek és lebeszélnek. (Nevet.) Most is így történt. Egyszercsak megszólalt bennem a hang: „miért ne próbálnátok meg”? Egy éjszakán át tépelődtem a kérdésen, és reggel azt mondtam, belevágnék. Amikor előálltam az ötlettel, leültünk beszélgetni Péterrel, meggyőződtünk arról, hogy sok tekintetben hasonlóan gondolkodunk a színházról, és elhatároztuk, hogy együtt pályázunk. Nekem az adott bátorságot, hogy partnerre találtunk egymásban. Nagyon klassz volt az elmúlt hét év, amióta Debrecenben dolgozom, és úgy éreztem, Péter garancia arra, hogy a folytonosságot megteremtsük Attila távozásával. Attila többek között azt bizonyította be, fontos, hogy ne csak egy belterjes színházi világban létezzünk, hogy megismerjük a nemzetközi színházi világot, hogy együttműködjünk külföldi alkotókkal és hogy az élményeinket Debrecenbe is elhozzuk. Mi is ezt szeretnénk képviselni Péterrel. Jól kiegészítjük egymást, neki ugyanis a nemzetközi színházi szcénára, nekem pedig a magyarországi színházakra van alapos rálátásom.

Mekkora változásra számíthat a közönség?
Ráckevei Anna: A változást már önmagában az is magával hozza, hogy másfajta személyiségek vagyunk, mint Attila. Hangsúlyeltolódások mindenképpen várhatók a repertoárban. De a pontos terveinket egyelőre nem részletezném, egyrészt azért, mert még kialakulóban vannak, másrészt azért, mert a jövő évad programja még előkészítés alatt áll. Péterrel áprilisban fogunk nyugodtan leülni, komolyan munkához látni, átbeszélni a ránk váró feladatokat. A társulatból senkit nem küldünk el, apránként szeretnénk feltölteni a megüresedő helyeket, mert egy közösség jobban képes befogadni két-három embert, mint egyszerre tizet. Megfontoltan szeretnénk építeni a csapatot.

A társulat örült a győzelmüknek?
Ráckevei Anna: Igen, azt hiszem, bizalommal fordulnak felénk, és megkönnyebbülés számukra, hogy „belülről” pályáztunk, hogy nagyon jól ismerjük egymást. A támogatásuk rettentően jó érzés. Bízom magunkban.

Egy interjúban elmondta, megtalálta a helyét Debrecenben, de azért szokott nehézségeket okozni, hogy a család szerteszét van. Az Ön férje, Horváth Lajos Ottó és a gyerekek mennyiben támogatták az új célokat?

Ráckevei Anna: Mellém álltak. A családom egyetértett velem abban, hogy amikor jön a kihívás, akkor kell elébe állni. Az egyik szemünk mindig sírt, a másik meg nevetett, mert folyamatosan vágytunk a családegyesítésre. Az utolsó másfél évben több szerepet kaptam, és ha próbáltam, hat hétre eltűntem, tehát keveset látott a család. Most, egy új élet küszöbén mégis abban reménykedem, hogy rendszeresebben tudok jelen lenni a közös életünkben. Természetesen fogok hiányozni, lesznek napok, amikor teljesen elfoglalnak majd a teendők, de egy darabig nem fogok színészként új produkciót vállalni, és ez nagyon sokat számít.

Vidnyánszky Attila miként fogadta, hogy pályáztak?
Ráckevei Anna: Természetesen egyeztettünk vele a döntésünk előtt. Attila először meglepődött az én szándékomon, aztán azt mondta, támogat minket.

Önök, akik Vidnyánszky Attila mellett dolgoztak éveken át, hogy élték meg azokat a kritikákat, támadásokat, változásokat, amelyekkel Attilának szembesülnie kellett?
Ráckevei Anna: Dolgozni csak úgy lehet, ha az ember nem a konfliktusokkal foglalkozik. Az, hogy mi a véleményem a rendezőmet, az igazgatómat érő támadásokról, az ő gesztusairól vagy arról, ki hogy konfrontálódik a szakmában, nem befolyásolhatja, hogy én miként működöm, mint színész, mert különben a dolog elkezd valami másról szólni, aminek nem a színházhoz van köze. Attila és a munkatársai is képesek arra, hogy a konfliktusokat külön kezeljék, így a létrehozott előadások minőségét ezek nem befolyásolják, tehát a munka örömét sem veszik el. Az együtt töltött idő a gondolkodásé, az együttműködésé, a színésznek nem az a dolga, hogy magánemberként nyilvánuljon meg a színházában, vagy hogy vitába bocsátkozzon szakmapolitikai kérdésekben.

Egy igazgatónak azonban szakmai vitákban is részt kell vennie időnként...
Ráckevei Anna: A szakmai vitákban igen...

Mennyire tart attól, hogy átalakul a munkája?
Ráckevei Anna: Azért szerződtem Debrecenbe hét évvel ezelőtt, mert az a színházi létezés, műhelymunka, ami Vidnyánszky Attilára jellemző, nagyon vonzott, szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen, és nem csalódtam. Minden évben akadt olyan szakmai kihívás, ami meglepett és amiből tanulni tudtam. Ez folytatódhatott volna a Nemzetiben, de ahogy említettem, olyan helyzetet hozott a sors, amit meg kellett ragadni, még akkor is, ha lélekben nem könnyű feladatot ró rám. A munkám most másfajta szolgálattá alakul. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokáig – nem hetekig vagy hónapokig, hanem évekig – az irányításon lesz a hangsúly, az igazgatói feladatok feltérképezésén, megismerésén. De számoltam azzal, hogy fel kell vennem egy új fonalat. Izgalommal várom a jövőt.