A dravida és a szkíta nyelv közötti kapcsolat kutatását brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. 

Elsőként Rasmus Rask dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt ki kell hangsúlyozni, hogy angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de azt mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti.

Amikor nagy tudósunk személyesen is a tamilok között járt, teljes mértékben meg is győződhetett a dél-indiai nyelv és a magyar nyelv távoli, ám még így is erős kapcsolatáról. Cikkeiben úgy is nevezte ezt a nyelvet, mint a turáni nyelvek szanszkritját. Bár idehaza az akadémiai nyelvészek a turáni nyelvekről szóló elméletet durván támadták, és támadják, de azért a nyugati szakirodalomban továbbra is használatosak maradtak ezek a fogalmak. (dr. Obrusánszky Borbála előszavából.)

Szentkatolnai Bálint Gábor fent említett teljes kötetét akkori ismeretei alapján is már biztonságosan zárja ekként: „… reá mutattam minden valószínűségére annak, hogy a magyarság a turáni fajnak nem a legutolsójából került ki, s hogy nem lesz mindig csalóka délibáb az, hogy a 7000 éves kultúrájú turáni fajban népem történelmét is legalább 3000 éves múltra vihetjük vissza”.