Csepelre jön a világbajnok bűvész 

Hatévesen szerelmes lett a bűvészetbe, huszonnégy volt, mikor eldöntötte, színpadon akarja élni az életét. Azóta nem könyvel, viszont varázsol. Világbajnok, világjáró, világhírű. A mosolygós humor-mágus, aki ugyanazzal a lelkesedéssel kápráztatja el közönségét egy kávézóban, mint a nagyszínpadon. Februárban valódi csodát láthat, aki a Csepel Plazába látogat, hiszen a színpadra érkezik az ifjú bűvész-veterán, Hajnóczy Soma.

Fiatalon lettél nemzetközileg ismert és sikeres bűvész, de ezt előre nyilván nem lehetett tudni. Mit szóltak a szüleid, amikor úgy döntöttél, az előadó művészetben akarsz érvényesülni?

Soma: Szerencsésnek mondhatom magam e tekintetben, mert a szüleim mindig hagytak kibontakozni engem és a húgomat is. A bűvészet egészen kiskoromtól kezdve elkísér, viszont sokáig magam sem gondoltam, hogy ebből szeretnék megélni. Ők mindig engedték, hogy próbálgassam magam, versenyekre járjak, megmérettessem a tudásomat. Örültek, mikor sikereim voltak, támogattak, ha rosszabbul mentek a dolgok. Az egyetem utolsó évében, amikor megnyertem a világbajnokságot, akkor vált világossá számomra is, hogy ezzel akarok igazán foglalkozni. A verseny után „elszabadult a pokol”, jó értelemben, hiszen folyamatosan hívogattak mindenhova, kinyílt előttem a világ. Egyébként pénzügyesként végeztem, kontrollerként, a Műszaki Egyetemen, de az ég óvjon minden céget attól, hogy valaha is nekik könyveljek.



Hogyan viselted a sikert? Huszonnégy évesen világhírűvé válni nem könnyű…

Fura dolog ez. A pekingi vébé hete, 2009-ben, életem legstresszesebb hete volt. Borzasztóan kimerítő és nagyon nyomasztó volt, igazi lelki terror. Nagyon örülök, hogy végig csináltam, de soha többe nem ismételném meg. A végén, mikor felmentem a színpadra átvenni a Grand Prix-díjat, nem is tudatosul bennem, mi történik. Fel sem fogtam, csak később. Tulajdonképpen felírtak egy olyan listára, amire előttem az 1940-es évek óta mindössze 22 bűvészt, akikre még most is, bűvészistenként tekintek. Még most sem gondolom magamat velük egyenrangúnak, így hatalmas megtiszteltetés, hogy a szakma nekem is odaadta ezt a díjat. Úgy tekintettek rá, mint kötelezettségre. Onnantól kell csak igazán helyt állni, hozni a szintet, amit egy világbajnoktól elvárnak. Ez az, ami folyton inspirál. A sok utazást pedig pozitívan élem meg. Novemberben voltam Brazíliában, ami a harmincadik ország volt, ahova meghívtak fellépni. Az emberek általában félni szoktak a 30-tól, én viszont örültem neki. Persze keveset vagyok itthon, más az időbeosztásom, mint a családomé, barátaimé, de mégis fantasztikus élmény.

Említetted, hogy a humor fontos „kellék” a műsorban. Hogyan lehet az előadásnak erre a részére készülni?

Hogy humoros vagyok-e, vagy sem, nos, azt valójában nem is én döntöm el, hanem a közönség. Nekem annyi lehetőségem van, hogy figyelem a reakciókat, és ilyen szempontból is fejlesztem a műsort. A hétköznapokban nagyon vidám ember vagyok, szeretek viccelődni, tehát a vigyor nálam nem kellék, hanem alapfelszereltség. A színpadon humorizálni persze egész más. Lehet és kell is ötletelni, tesztelni kisebb közönségen. Muszáj precízen megírni, begyakorolni ez is, így az esetek jelentős részében már pontosan tudom, hogy az emberek min nevetnek, mikor tapsolnak.

Februárban a Csepel Plazában lépsz fel. Mennyire határozza meg a felkészülést az előadás helyszíne? Miben már a Te szemszögedből egy üzletközpont, mint mondjuk egy színház?

Először is fontos tisztázni a céljaimat, amikor színpadra lépek. Az egyik cél a bűvészetemmel, hogy az embereknek olyat mutassak, amit még nem láttak, a „csodát”. Másrészt pedig, hogy megnevettessem őket. Bármilyen előadói műfajnál fontosnak tartom a humor jelenlétét. Olyan köntösbe igyekszem húzni ezt a kettőt, amivel egy hosszú távú élményt okozok az embereknek. Így már érthető talán, hogy szerintem nem a közönség mérete számít. A bűvésznek meg kell találni azokat az eszközöket, amik az adott helyszínen jól működnek. Másféle trükkök kellenek. Egy kávézóba mindössze egy csomag kártyával dolgozom, de ha háromezer ember előtt állok egy színpadon, akkor ugyanez már nem ülne, oda más kell. Az idei első kínai utamon, egy tévéfelvételen voltam, amit most februárban közel 100 millióan látnak majd. Elképesztő szám, de mégis ugyanaz volt a dolgom, mint amikor néhányan néznek, szórakoztatni, meglepni, mosolygóssá tenni a közönséget. Csak így mehet.