Egy Habsburgnak népszerűvé lenni Magyarországon a szabadságharc leverését követően lehetetlen feladatnak tűnt akkoriban. Neki mégis sikerült! Erzsébet királyné minden adandó alkalommal kinyilvánította a magyarok iránti szeretetét, kiválóan beszélte a nyelvünket, így a magyarság nemcsak elfogadta, hanem szinte glóriát vont személye köré.

Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach - becenevén Sissi - (1837 – 1898) osztrák császárné, magyar királyné az első Habsburg volt, aki fényes udvart tartott (még ha csak a vadászati idényben is) hazánkban. „Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet. Ezáltal lett az ország őrangyala, aki áldásosan működött a király és a nemzet kibékítésében, és ezért az emléke örökké élni fog a magyarok szívében” – írta róla Türr István, Garibaldi egykori legendás tábornoka.

Magyarország iránti megkülönböztetett érdeklődését Majláth János gróf keltette fel, aki az osztrák birodalom népeinek történelmére tanította. A fiatal leány képzeletét felgyújtotta a temperamentumos, szilaj magyarság vadregényes, örökös harcokkal teli történelme.

Amikor (1857-ben) Ferenc Józseffel együtt először látogatott Magyarországra, már megelőzte a híre. Tudták róla, hogy szimpatizál a magyarokkal. Útján mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták, de nem csupán elbűvölő egyénisége miatt: abban bíztak, hogy segíteni fogja az országot. Ez a lelkesedés fokozódott, amikor a pesti polgárbálon Erzsébet piros rózsás, zöld leveles mintájú fehér ruhában jelent meg, mint egy igazi honleány.

Az udvarban értetlenül és ellenségesen figyelték Erzsébet erősödő magyar szeretetét. 1866-ban azonban – a poroszokkal szembeni katasztrofális vereség idején – hasznos lett ez a közismert érzelem. Erzsébet gyermekeivel együtt Budára utazott, s ezzel megnyerte a birodalom számára a mindig renitens magyarokat. Ugyanakkor mind erőszakosabban és feltűnőbben próbálta rávenni férjét a magyarokkal való kiegyezésre. Életében ez volt az egyetlen alkalom, amikor tevőlegesen bele akart szólni a politika irányításába.

A kiegyezés látványos eredményeként 1867 júniusában Ferenc Józsefet és Erzsébetet megkoronázták Budán. A fényes ünnepségsorozat, amelyet Erzsébet meglepően jól bírt, pedig köztudottan utált minden nyilvános ceremóniát, valószínűleg a királyné életének is csúcspontja lehetett. A koronázás során egyébként soha nem tapasztalt tisztesség érte: a magyar közjog szerint semmilyen hatalommal nem rendelkező házastársat (történelmünkben először) egyszerre, egy időben koronázták a királlyal.

Jelentős ajándékot is kapott, a volt Grassalkovich-kastélyt Gödöllőn. Erzsébet itt saját ízlése szerint alakította ki vidám és kötetlen udvartartását, s teljesült a magyaroknak az a régi vágya is, hogy ne csak Bécsben legyen királyi udvar. 

Legtöbbet idézett mondatát 1873-ban Jókai Mórnak címezte, melyben Magyarországról ezt mondta: „itt örökké szabadnak érzi magát az ember”. Anyjának így ír Gödöllőről: „Itt a rokonságtól távol, piszkálódás nélkül, oly nyugodtan élhet az ember – míg (Bécsben) ott ez az egész császári família! Itt engem senki nem zavar, mintha egy faluban laknék, ahol egyedül jöhetek-mehetek oda, ahová akarok!” 

Andrássy Gyulával – aki a pletykák szerint élete nagy szerelme lehetett – 1865 januárjában találkozott. Kölcsönös szimpátia alakulhatott ki közöttük, s ezen az első estén mondta Erzsébet a később sokszor idézett mondatot Andrássynak magyarul: „Lássa, ha a császár dolgai Olaszországban rosszul mennek, ez nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek rosszul, ez engem megöl.” Ha volt is szerelem kettőjük között, az csupán plátói lehetett. 

Erzsébet nem volt közömbös szépsége iránt. Jelentéktelen bakfisból lett mindenki által csodált szépség, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy szépségét minél jobban kiemelje, minél tovább megőrizhesse. A rajongók azonban zavarták, és – bár nem szerette, ha megbámulják - tudta, szépsége mégiscsak hatalmat jelentett férje, hódolói és általában az emberek fölött. Leginkább saját maga számára volt fontos szépsége. Vonzerejét nagyon sokáig megőrizte. 1881-ben, amikor fia, Rudolf eljegyezte Stefánia belga királyi hercegnőt, az újságok megjegyezték, hogy az akkor 44 éves Erzsébet volt még mindig a legszebb az ünnepségen megjelent hölgyek között.

Legnagyobb ellensége természetesen az idő volt. Nem bírt beletörődni szépsége elvesztésébe. Élete utolsó harminc esztendejében már nem ült fotográfus elé, nem engedte magát fényképezni, s lehetőleg fátyol vagy legyező mögé bújt a kíváncsi tekintetek elől. A hírnév ekkor már óriási teherré vált számára.

„...halála után immár egyértelmű: Erzsébetnek Magyarország volt az igazi hazája... izgalmas személye nemzeti kultusz, nemzeti érzelmek tárgya lett. A nemzet következetesen őrzi emlékét és saját hitét. Azt a hitet, amelyet egykoron a realitás bizonyosságaként lehetett megélni. A szerep és a szereplő egymásra talált – pedig valójában nem is egymást keresték.”*
 Kollát Gyula (felsofokon.hu)