Egy földön talált pásztorlegenda nyomában, avagy hol született Petőfi Sándor 190 évvel ezelőtt.

Néhány évvel ezelőtt a budapesti Bosnyák téri piac használtcikk részlegénél nézelődtem, és a piac vége felé az otthagyott lomos dolgok közt egy ütött-kopott, piros fedelű könyvre lettem figyelmes. Nyúzott, szakadt külseje miatt nem kellett senkinek.

Eleinte én is bizalmatlanul méregettem, de aztán csak magamhoz vettem.

Nemrégen aztán alaposabban is átnéztem, és a könyv tartalmasabbnak mutatkozott annál, amit a külseje sugalmazott. Dr. /zalai/ Szalay László tán száz évnél is régebben kiadott kötete volt A puszta balladája címmel. Az író kellő alapossággal dolgozta fel a Kiskunság legendáit, letűnt idők betyár-pandúr csárdavilágát. A sok hajmeresztő csárdalegendák közé került egy olyan felemelő és egyben vitaindító pásztorlegenda, mely az orgoványi csárdához kötődik. Nem másról van szó, mint a legnagyobb lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor születéséről, mely legalább annyira legendás és titokzatos, mint a halála.

A pásztorlegenda szerint 1822. Szilveszterének megünnepléséhez gyülekeztek a környékbeli pásztornépek az orgoványi csárdába. Öles juhászok a Zubornyák-dinasztiából, villogó szemű hetyke csikósok, sarkantyús csizmában, karikás ostorral. Gáspárok, Fáriak a kunszentmiklósi ménes téli szállásáról. Rideg marhapásztorok, Röfiek, Lefántiak, Meskók. Köszöntik egymást és érkezési sorrendben végigülik a kecskelábú asztalt. Bort forraltatnak, beszélgetnek, isznak. Rajtok kívül csak egy tömzsi idegen áll gondterhelten a csárdában. Egy öreg juhász faggatására az ismeretlen elárulja, hogy Petrovics Istvánnak hívják és Félegyházáról Kiskőrösre tartó útjukon megrekedtek, ugyanis a felesége lebabázott! Hamar felengedett a hangulat az ivóban és a többség gratulálni indult. Beléptek a konyhán túli első szobába, ahol Petrovicsné szorongva nézett, a gyermek ott feküdt mellette.

Az öreg juhász megállt az ágy előtt, emelve poharát mondta köszöntőjét.

-Áldás, békesség, jóakarat! Vette az örömhírt a pásztorok népe, hogy eggyel többen levénk a kiskunsági pusztán! Eljöttünk hát a kisded megtekintésére, és hogy köszöntsük a boldog Édesanyát! Adja a Magyarok Istene, hogy nagyra nőjön, mint a jegenyenyár, hogy öröme és büszkesége legyen, ne csak szüleinek, hanem ennek a pusztának, ennek a népnek is, ahol született! Egy pohár bor pedig az Édesanyáé, váljék egészségére! Petrovicsné meghatódottan ürítette poharát, mosolygott a könnyein át. Egy másik juhász egy báránykát fektetett a kisded mellé.

- Nagy pásztor légy a népek között! A csikós lekanyarította válláról a karikást, az ágyra helyezte: - Ostorod is legyen! Egy szűr ujjából furulya került elő.

Aztán elköszöntek és kivonultak áldomást inni. Csak ittak, de nem volt sok szavuk, valahogy megérezték, hogy valami szörnyűséges, nagy dologgal terhes ez a viharos, vajúdó Szilveszter-este...

Ennek a szájhagyománynak feltűnően sok olyan eleme van, mely kísértetiesen hasonlít a Karácsonykor ünnepelt Jézus születés körülményeire és Jézus életútjának egyes mozzanataira. Várandósság miatti elakadás és fiú születése a pusztán, Mária /Hruz Mária/ a kisdeddel, pusztai pásztorok érkezése, akik köszöntőt mondanak és ajándékokat hoznak, hármat is! Nem túl fejedelmieket, olyan egyszerűeket, pusztait, magyarost. Egy bárányka, egy ostor, egy furulya.

A pásztorok, csikósok sejtése, megérzése, hogy itt most valami különleges gyermek született nekünk. Aztán Petőfi üstökösként felívelő rövid, de tartalmas élet- pályája, aki verseivel tanít, esket és jövendöl, és jelen van a szabadságharc végkifejleténél. Utolsó vacsorája a székelykeresztúri Gyárfás-kúriában. Aztán eltűnik a segesvári csatában, hősi halált hal, vagy száműzetésbe kerül. Vagy éppenséggel feltámad és talán visszamegy, ahhoz, aki küldte, a Magyarok Istenéhez, hogy megmondja Neki: A magyar nép vérrel pecsételte meg esküjét, ne hagyja elveszni!

A konkrét születésről a források szerint nincs bizonyíték, csak magáról a kiskőrösi keresztelőről.

A mérleg hivatalosnak tartott egyik serpenyőjében Kiskőrös az elismert születési hely, ugyanakkor a Kiskunfélegyháziak is maguknak követelik a serpenyő másik felét. Vajon a két billenés közt jut-e hely az Orgovány környéki puszták népének, a kettő közt félúton? Húsz évvel ezelőtt a kitartó orgoványiak egy emléktáblát állítottak fel az egykori csárdaépület megmaradt tégláira. Ez az emléktábla alátámasztja az itt leírt legendát, és ez a legenda meg az emléktáblát erősíti. Közben eltelt a születéstől 190 esztendő, de talán ez a hangulatos pásztorlegenda sem halványul el.

Szöveg és fotóösszeállítás: Csaba Zoltán, Felvidék.ma