Érdekes, hogy minden parlamenti és önkormányzati választás előtt már jóval egy évvel elindul egyfajta száj-karate. A versenyt mindig az nyeri, aki a leghihetőbben, a legnagyobbat tudja ígérni a választópolgárnak. Így jönnek-mennek egymást váltva a pártocskák Magyarország politikai palettáján.


Az ígéretek megvalósításának a százalékarányát figyelembe véve, csak később döbben rá a hiszékeny választó, mennyire átejtették a fején. Rádöbben, mert érzi a bőrén, az újabb és újabb politikai pártok ballépéseinek súlyát. 

Habár a politikai és külföldi gazdasági érdekek mentjén elkötelezett média, mindig a pártok mellett áll, megpróbálva azt elmagyarázni, hogy ami történik az jó. Annak úgy kell lennie. Ha a választó nem így gondolja, akkor biztos, hogy ő a hülye. Ő az aki nem jól csinálja a dolgokat. 

Így nézik hülyének Magyarország választóinak jelentős hányadát. A pártkatonák és a politikai pártok iránt elkötelezettek is sokszor érzik azt, hogy úgynevezett szimpátia tüntetések sokszor erőltetettek. És ráadásul nem is arról szólnak, ami valójában az ország társadalmi és gazdasági problémája. 

De mennek a felvonulások, a szimpátia és ellentüntetések, a több kilométeres utazgatások, mert a pártkatona, az úgynevezett szimpatizáns, azt hiszi, hogy neki is jut valami abból a nagy, úgynevezett államháztartási koncból. Egy pályázat ide. Egy pályázat oda. Egy jó állás itt. Egy jó állás ott. 

Persze történik ez társadalmi és közösségi felelősségvállalás nélkül, az inkább a szomszéd tehene dögöljön meg alapon. Nem gondolva arra, hogy az éppen ideológiával szimpatizáló pártpolitikai szerep mögött, egy esetleges támogatási rendszerbe való belekerüléssel, még nem feltétlenül leszünk jó kivitelezők.

Nem feltétlenül úgy költjük el a pénzeket, ahogy az az államháztartásnak, mi több a társadalomnak hasznára válna. Mi több: az ilyen pártszimpatizáns, államháztartási pénzprojekt élvezők, először bebiztosítják magukat egy esetleges rendszerváltás időszakára. 

De még mindig ott van a széles, hallgatólagos tömeg. Aki még nem szavaz, aki nem teszi le a voksát senki mellett, mert tudja, hogy ami jelenleg van, az egyenlő a nullával. Vár, vár és vár. Egy új alternatívára. Egy csapatra kinek a kezében a politika nem cél, hanem eszköz. 

Egy olyan csapatra, akik a politikai visszahívhatóság, a felelősségre vonás és a mentelmi jog eltörlése mellett teszik le voksukat, amit egyébként több párt is zászlajára tűzött, de valahogy senki sem akarja tovább feszegetni a dolgot. Ebből adódóan bűnösök közt cinkos aki néma.

Mert mi lenne ha megszűnne a politikai mentelmi jog? A képviselő urak visszahívhatóak és felelősségre vonhatóak lennének? Mi lenne ha a politikai pozíció fenntartásáért okosan, megfontoltan és átláthatóan kellene dolgozni, hogy az mindenkinek jó legyen? 

Hát káosz kedves olvasóim. És megmondom miért. Azért mert a bizonyos szakminisztériumokban a nem tudom a kinek a kije dönti el, hogy merre haladjanak a dolgok. A nem tudom kinek a kije ítélkezik a kis a középvállalkozókon, a közszolgáltatókon keresztül a lakosságon stb.

Mert ha teszem fel ezeknek a minisztériumoknak a vezetői és törvényhozó testület, valamennyi tagja visszahívható lenne, a nem tudom kinek a kije nem tudna megfelelni a politika pártok gazdasági háttérhatalmi rendszerének. Nem tudna megkülönböztetést és korrupciót bevinni a állami háztartás szétosztásáról szóló pályázati rendszerekbe. 

De tovább folytathatnám a sort, hogy bizonyos közigazgatási rendszerekben miért is vannak ilyen nagy volumenű közigazgatási átalakítások? Azért, hogy az átlag embert összezavarják, és beláthatatlanná tegyék számukra azokat a gazdasági ténykedéseket, amely a mentelmi jog hirtelen eltörlése és a felelősségre vonás eredményeképpen, több tíz év börtönt is kilátásba helyezne, egy-egy képviselő vagy egy döntéshozó tekintetében. 

A széles többség, Magyarország szavazóképes polgárainak több mint 50 százaléka, pedig csendben figyel. Nem szavaz, mert nincs amiért. Nem viszi rá a lelkiismeret arra, hogy olyan embereket küldjön a parlamentbe, akik visszahívhatatlanok és akik adott esetben tönkreteszik az országot. 

De előbb utóbb kipattan valahonnan egy szikra, és talán ebből a közel 52 százalékból kikerül az a néhány olyan lelkiismeretes személy, aki elhivatottan és jól használja eszközként a politikát arra, hogy jobbá tegye az ország és a szűkebb környezete életét. 

És ne feledjük, hogy ez a közel 52 százalék, szemben a mostani 48 százalékot kitevő pártkatonával és szavazópolgárral, még mindig a többséget képviseli. Ha tovább boncolgatjuk azt, hogy ennek a 48 százaléknak mennyi a kétharmada és összevetjük az 52 százalékkal, rádöbbenünk egy nagy igazságra. 

Magyarország kétharmados többségét nem a pártkatonák, hanem azok az emberek képviselik akik nem mentek el szavazni, mert jelen állapotok szerint ennek semmi értelmét nem látják. Nem mentek, el szavazni, mert tudják, hogy még fölösleges. Nem mentek el szavazni mert még nincs alternatíva. 

Nem mentek el szavazni. Még nem.
Bencze Attila