Az újságíró egy könyv megjelenésekor kivételezett helyzetben van, mert még nyomdába sem került a mű, ő már kap egy olvasópéldányt vagy titkos pdf-et, hogy előre el tudja olvasni recenzálásra vagy interjúkészítés előtt. Így kezdtem el olvasni a Kicsi Lilit egy nagy stócnyi A/4-es lapon és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy körülöttem mindenhol papírok hevernek, eltelt úgy másfél óra, de teljesen elfeledkeztem az időről, és nem utolsó sorban iszonyatosan nyomorultul érzem magam.
 
Igen, ez a kettősség a legnagyobb ereje a Kicsi Lilinek, ettől működik a könyv: egyszerre letehetetlen és rendkívül nyomasztó. Karafiáth Orsolya, ahogy a 22. oldalon olvasható interjúnkban is elmondja, bevallottan valós történetet használt fel a regény alapjául: egy fiatal lányt kamaszkorában elcsábít a magyartanárnője és évekig egy olyan titkos, beteg viszonyba kényszeríti, amelyben bár testi kapcsolatra nem kerül sor, a bántalmazás mégis jelen van. Majd a lány felnőve egy újabb, már valós leszbikus, elnyomó, bántalmazó kapcsolatban találja magát.

Fontos megjegyezni már az elején, hogy a leszbikus téma ellenére a Kicsi Lili nem leszbikus regény. Ez a történet ugyanúgy megeshetne egy férfi és egy nő, vagy akár két férfi között is. Ez a regény az elnyomó kapcsolatok természetét rajzolja meg nagyon erős és határozott színekkel. Karafiáth nagy tapasztalattal és különösen jó arányérzékkel építi fel a történetet, a regény E/1. elbeszélésmódjának köszönhetően a főhős, Lia szemével látunk mindent, mint egy filmben pontosan a tervezett pontokon érezzük a szenvedélyt, a haragot, a bántalmazást, a megfelelő helyeken szorul el a szívünk.

A szerző előző regényét A Maffia-klubot több kritika érte, ezek közül két állítás volt, amely szinte mindegyikben megjelent: egyrészt, hogy túl sok szereplőt és történetet mozgat, a szálakat maga sem tudja egy idő után kibogozni, másrészt, hogy nyelve túlságosan hétköznapi, és ez szinte leugrik a regény szövetéről. A Kicsi Lili esetében, lehet hogy pont A Maffia-klub hibáiból tanulva, Karafiáth szándékosan kevés szereplővel dolgozik és a mindentudó főszereplő történetmesélésének köszönhetően a regény végig feszes marad, nincs az az érzetünk, hogy a történet ereje elsodorja a szerzőt. Pedig erre nagy esély lenne, nagy írói önfegyelem és tudás kell egy ennyire mély, ezernyi apró momentummal, fontos morális és lelektani kérdéssel operáló témát ilyen módszeresen kibontani úgy, hogy a regény alapszándéka egyszer se csorbuljon. Ez különösen azért összetett és nehéz feladat, mert mindegyik szereplő annyira erős és pontosan kidolgozott a könyvben, hogy akármikor főszereplővé válhatnának. Ezért is becsapós a regény címe, mert Lili bár nem a főszereplő, mégis kulcsfontossággal bír a történet szempontjából. Ő az, aki viselkedésével, lelki terrorjával és csábító lényével ráébreszti Liát arra, mi is történt vele kamaszkorában; és pont ez a felismerés adja meg majd az esélyt arra, hogy Lia ki tudjon lépni az elnyomó viszonyból.

A szerzőt korábban ért másik kritika, miszerint nyelve túlságosan hétköznapi a Kicsi Liliben nem lehet támadási felület: a könyv pont attól működik, hogy nyevle szándékoltan beszélt, hogy azt érezzük Lia velünk szemben ül és szinte szugerrálva mondja és mondja ezt a szörnyűséget nekünk, mi pedig képtelenek vagyunk nem figyelni rá.

A könyv talán egyetlen gyenge momentuma számomra a vége volt: túl gyorsan, és az addig terjengős történetmeséléshez képest kurtán, leegyszerűsítve szakad meg a regény. Kérdés persze, hogy be lehet-e fejezni egy ilyen végtelennek tetsző történetet? Lehet pont ez a trükkje a regénynek? Hogy ezek a sztorik sosem befejezhetők?