Papp Sándor: Bartók és a magyar lélek

„Századunk elején közkeletű volt az a tétel, hogy a zene nemzetközi nyelv, mindenki egyaránt megértheti és élvezheti, a különböző nemzeti és nyelvi közösségek tagjai egyként. Igaz, hogy ezt csak a német zeneiskolában tanult, zeneileg művelt polgárok hirdették. A vidéki urak és falusi parasztok se nem értették se nem szerették a „klasszikusokat”, a német zeneköltészet nagyjait. De ezt is meg lehetett értetni a német zene híveivel. A magyar nép és a vidéki urak teljesen műveletlenek zenei szempontból, azért nem élvezik a magasrendű zenét. Azt el nem tudták képzelni,, hogy másféle zenei műveltség is van a világon, mint az övék. A dzsentri „magyar nótái” és pláne a népdal őszerintük a fejletlen, korcs ízlés termékei.

Sosem felejtem el két zeneakadémiát végzett nagynéném (egyébként pesti svábok) fölényes kijelentéseit és orrfintorgatásait, mikor megtudták, valamikor a húszas évek végén, hogy Bartók monográfiájából tanulgatom a népdalokat. Hiszen ezek a dallamok nincsenek befejezve, mondták, nem a tonikán végződnek. Szégyenletes, hogy Bartók ezt nem veszi észre. Hiszen ő is elvégezte a Zeneakadémiát, sőt már tanít is.”

Megint csak a nagy tudóst, Lükő Gábort vettük elő, Zenei anyanyelvünk című, tudományos munkájából idéztünk. Ma már megmosolyogtató a két nagynéni esete Bartók Bélával, bár ha jobban belegondolunk, nem is olyan tréfadolog ez. Manapság is sokan úgy gondolják, hogy a képesítés, a hivatalos papír maga a tudás. Pedig tessenek csak egyszer körülnézni az úgynevezett Magyar Tudományos Akadémia tagjai között. Azt most tegyük félre hogy sem nem magyar, sem nem tudományos, de az biztos, hogy egy kisebb hőerőművet működtethetnénk azzal a papírmennyiséggel, amin az áll, hogy ki hányszoros tagja ennek, annak, amannak, no meg hogy mekkora hatalmas nagy doktor. Minden erejük kimerül a rég agyhalott, lélegeztetőgépen tartott finnugor elmélet életben tartásában, de hiába keresgélnénk valamelyik nagyhírű akadémiai tag tollából egy csinos kis tanulmányt a második világégés után kibocsátott magyar forintról, annak gazdasági és technikai feltételeinek megalkotójáról. Ez az ember egy börtöncellában végezte el ezt az óriási munkát, majd kisvártatva kivégezték. Ő volt Imrédy Béla, Magyarország egykori miniszterelnöke, európai hírű közgazdász.

Bartók is tagja volt az akadémiának, és mielőtt elhagyta volna hazáját napi tíz órákat dolgozott a népzenei anyag feldolgozásán.

Évek óta olvasható a levelezésében, hogy ő egyszer csak elmegy innen. Határozott indokokat nem találunk, egyrészt a népzenei gyűjteményt félti, másrészt úgy gondolja, hogy komoly munkát ő itt többé nem folytathat.

1940. október nyolcadikán két bőröndöt vásárol, majd este feleségével megtartják magyarországi és egyben európai búcsúhangversenyüket. Október tizedikén Kodályék tesznek náluk egy utolsó látogatást, tizenegyedikén kifizeti a szabóját, Fülöp Gyulát, tizenkettedikén kijelentkezik a Csalán utcából, majd Budapest Déli pályaudvarról indulva elhagyják Magyarországot. Olaszországon, Svájcon, Franciaországon, Spanyolországon át jutnak nyolc nap alatt Portugáliába, ahol Lisszabonból, az Escalibur nevű hajó fedélzetén elhagyják Európát. Tíz nap múlva érnek New-York kikötőjébe, első szálláshelyük a Buckingham hotel. Február tizenkettedikén kerülnek elő elveszettnek hitt csomagjaik, ahogy ő írja: „Tehát megvan a poggyász....minden megvan, molynemrágta, embernemlopta”. Két nap múlva feleségével négy hetes hangversenykörútra indulnak. Ez az utolsó nagy turné.

Bartók két és fél évig nem ír egy hang zenét sem. Aztán jön egy megrendelés és három hónap alatt megírja a nagyzenekari Concertót. Szégyelli megírni, de Koussevitzkiy, a darab megrendelője megtudja, hogy nincs pénzük és meghívja őket a mű bemutatójára, 1944. december elején. De előre szaladtunk. Még 1942. április huszadikán egy egészen elképesztő dolog történik. Régóta várják már Péter fiukat, aki négyhónapnyi kalandos bolyongás után megérkezik New Yorkba. Még aznap egy manhattani metrómegállóban találkozik édesapjával, na nem azért, mert így beszélték meg, hanem mert mindketten véletlenül arra jártak. Egy nagy barátságot tartogat még a sors utolsó éveiben, Yehudi Menuhinét, aki egy szólóhegedűre írt szonátát rendel Bartóktól. „Kötelességemnek éreztem, hogy ennek a nagy művésznek írjak valamit”, írta egy levelében, és a mű megszületett. Példátlan remekmű, a teljes vonós szólóirodalom egyik tökéletes zenéje, J. S. Bach óta ilyet nem írtak, és az elmúlt több mint hatvan évben még csak a közelébe se jutott senki.

Ezerkilencszáznegyvenöt elejére Bartókon egyre inkább elhatalmasodik betegsége, a leukémia. Már nem bír zongorázni, minden mozdulat fáj, egyre több időt tölt kórházban. Két műbe még belefog, a Brácsaversenyt alaposan felvázolja, a feleségének, születésnapi ajándéknak szánt Harmadik zongoraversenyt néhány ütem híján befejezi.

Bartók Béla szíve 1945. szeptember huszonhatodikán, nem sokkal tizenkét óra előtt áll meg a New York-i West Side Hospitalban. Két nap múlva a Westchster Cauntiban található Ferncliff temetőben helyezik örök nyugalomra, az unitárius egyház szertartása szerint.

Egy normális írásnak itt lenne vége. Csakhogy mielőtt búcsúznánk ettől a sorozattól, mely remélem, gondolatokat ébresztett és kedvet csinált Bartók Béla csodálatos zenéihez, egy kérdést mindenképpen fel kell tennünk.

Miért kellett Bartókéknak 1940 októberében elhagyniuk Magyarországot?

A döntés egyik oka minden bizonnyal a naivitás, a hiszékenység. Vele is és még több száz millió európaival a zsidó propagandagépezet elhitette, hogy Németország egy „szörnyű, végső katasztrófa” felé sodorja Európát, sőt az egész világot. De ha akkoriban kiderül, hogy a Marson mégis van élet, és a bolygót értelmes lények százmilliói lakják, bizonyosan őket is rettegésben tartották volna a „náci” veszély örökös sulykolásával. A jó, öreg Európában a két világháború között a sajtó kilencvenöt százalékban - mint ahogyan ma is -, zsidó tulajdonban volt. Az újságok és az akkor már népszerű rádió azt hazudta, amire szükség volt ahhoz, hogy a rendkívül megerősödött Németországot tönkretegyék, porig rombolják, polgárait kollektív bűntudatba hajszolják, ez utóbbiból a mai napig nem tudnak magukhoz térni.

Bartóknak tehát sejtelme sem volt a háború kitörésének valódi okairól, azokról, melyeket Churchill, és Sztálin jóval harminckilenc előtt már megbeszéltek, azokról, amelyekre a szabadkőműves páholyokban rábólintottak.

Mindez biztosan igaz, de még mindig nem érthető a korai időpont. Jó dolguk volt itthon, az hogy Bartók állandóan duzzogott, hogy őt nem ismerik el, nem lehetett indok, mellőzöttségből az amerikai évek messze felülmúlják szerzőnk egész pályafutását. Jut eszembe, tényleg, miért éppen Amerika, ahol többször is járt, és irtózott tőle. Miért nem Svájc, ahol egy tucat jó barát várta volna tárt karokkal?

A kérdésekre még nem tudom biztosan a választ, de talán nemsokára visszatérhetünk rájuk, mert fújnak itt még jobb szelek is.

Nemrég Bartók Béla Második vonósnégyesét játszottuk egy Balaton-felvidéki falu evangélikus templomában. Kipirult arcú emberek lenyűgözve hallgatták a nékik bizonyára kissé érdes zenét. Mikor elhallgattak a hangszerek döbbent csend ereszkedett a padok közé. Aztán hatalmas taps csattant. Meghatottan álltunk.

Éreztük mindannyian, most találkozott Bartók és a magyar lélek.

Papp Sándor: Bartók és a magyar lélek – VII., befejező rész