„Voltak és vannak, sőt, ma szinte az egész földet uralják a „bonyolító”műveltségek. Ezek elszakadtak az eredeti egyszerűségtől, a tiszta elme megvalósításának és ezzel a teljesség megtapasztalásának törekvésétől. Amikor ez a törekvés megszűnik, a zavaros elme természetszerűleg eluralkodik, és megszületnek a „bonyolító” műveltségek, ahol az elme bonyolító szokásai határozzák meg az életet.
 
Ekkor az emberek elméjében eluralkodnak a zavaros érzelmek és a csapongó gondolatok, valamint a gépies kényszerűségen alapuló gondolati és cselekvési formák. Az igazi emberi értékek tisztelete megszűnik, és lealacsonyult szokások válnak kívánatossá és népszerűvé. A belső szabadságát és méltóságát elveszített ember természetszerűleg hozza létre a külső elnyomás és megaláztatás szervezeteit, és ezek függvényében egyidejűleg hatalmas erővel szaporodnak el a valóság legdurvább, anyagi megnyilvánulásai (a túlburjánzó városok, gépek, fegyverek, vegyi anyagok, azaz a technológia vívmányai), mivel a zavaros elme az erőknek csupán ezt a szintjét ismeri. Ugyanakkor feledésbe mennek a valóságnak azok a finomabb, szellemibb rétegei, amelyekre a természet közeli hagyomány leginkább figyel.”
 
Ezek a gondolatébresztő, igaz sorok Csömpel Láma és Kovács Imre Barna Titkos tanítások a magyar mesékben című könyvéből valók, és nem véletlenül kerültek ide. Bartók életútját 1936 táján követjük ismét, és ezen sorozat írója nem szeretne abba a hibába esni, amibe szinte mindenki, aki az életművel foglalkozott.
 
A mai napig Kroó Györgytől Tallián Tiborig Európa és Magyarország „fasizálódása” a legfontosabb mondanivalójuk Bartók műveit elemezgetve. Bűneiket tetézi, hogy mindenáron szeretnék rajtakapni Bartók zenéjében az általuk vizionált szörnyű eseményeket.
 
Emiatt azután ilyesmikkel teleírt papírlapok tekerednek ki Ujfalusi József írógépéből: „A két esztendő (36-37) belső története benne is van ebben a két szóban: gyermek és paraszt. Ez a két csillag világítja be Bartók útját a fasizálódó Magyarországon, a háborúra készülő világban.” - azon kívül, hogy a múltat szeretnék „végképp eltörölni” - nemcsak a naprakész történelem, de a régmúlt históriája is hamis. Sulykolják a régi hazugságokat, és az előző fél órában történteket is azonnal kedvük szerint torzítják, lásd napjaink tömegtájékoztatását.

Talán nem a véletlennek köszönhető Bartók Béla – aki meglehetősen érdektelenül viszonyult a politikához - véleménye az úgynevezett Anschlussról. Ő odáig jutott, hogy mélységesen felháborodott azon, hogy kiadójának, a bécsi Universalnak zsidó vezetését a németek elzavarták, na meg hogy ez a „gyilkos horda” lerohanta, megszállta szegény Ausztriát.
 
Hatvany báróék, vagy Chorin zsidó milliárdosék sugdoshatták a fülébe, ám azt természetesen nem említették Bartókéknak, amit ma már minden tisztességes történész tud - ha nincs is sok belőlük - , hogy a két ország egyesítése a német és az osztrák nép teljes egyetértésével történt. Hogy a szinte kizárólag Bécsben élő osztrák zsidóság ennek nem örült, az érthető. Kámforrá vált az aranyborjú.
 
Bartók igen jó kapcsolatokat ápolt Paul Sacherrel, a Bázeli Kamarazenekar vezetőjével. 1936 tavaszán megérkezik az első megrendelés is, egy vonószenekari művet szeretnének, de ahogy Sacher írja: „ne legyen nagyon nehéz”. És Bartók három hónap alatt megírja a „Zenét”, vagyis ahogy teljes címében áll: „Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára”. Zenetudós körökben nagy divat a művel kapcsolatban örökké Beethovent emlegetni, holott ez színmagyar zene, méghozzá a javából. Ebben a mesét nem kényelmes karosszékből mondják pipázgatva, a kandalló mellett, hanem háromlábú fejősszékről az istállóban.
 
Itt a magyar parasztzene ütemezést nem tűrő időtlensége hallik. Aki a darab ismerete nélkül megmondja, hogy az első tételt a szerző milyen időelosztásban írta le, azt megajándékozzuk a Mikrokozmosz vonósnégyes új Bartók felvételével, mely hosszas huzavona után állítólag szeptemberben megjelenik. Azt persze nem mondták, hogy melyik év szeptemberében, vagyis reménykedjünk.
 
Olyan ez a zenemű, mint egy folyam. Hömpölyög időtlen idők óta, és nem tudni, hogy még meddig megyen.
 
Megint csak bázeli megrendelésre Bartók kétzongorás szonátát ír, ütőhangszerekkel kiegészítve az együttest. A darab remek, egészen szerzőjének elhunytáig csak a Bartók-házaspár előadásában hallható.
 
Közben harminchat novemberében Törökországba utazik, ahol népdalokat is gyűjt, szám szerint kilencvenet. Ankarában rádión hallgatja meg a Cantata profana budapesti előadását és nagyon elégedetlen. Ezt írja feleségének.
 
„Édes Dittám! Tegnap csakugyan sikerült a Cantata előadását meghallgatnom, recsegés-ropogás ugyan volt, a kórus pedig aránylag gyöngén hallatszott, a legérthetőbb persze a szólisták éneke volt. Hanem bizony Palló sehogy sem csinálta jól a dolgát! Hiszen majdnem kétszer lassúbb tempót vett!”
 
1938. november másodikán megszületik az első bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszakapja a Felvidék egy részét, mely addig egy kreált ország, Csehszlovákia része volt. Bartók erre nem reagál, abban a hónapban Belgiumban és Olaszországban turnézik.
 
Megint Sacherék rendelnek Bázelből, ezúttal is - ahogy Bartók írja - „valamit vonósokra”. Ráadásul remek körülményeket biztosítanak, kap egy parasztházat a svájci Saanenben, teljes ellátással. Megy is a munka, három hét alatt megírja életművének egyik legjelentősebb darabját, a Divertimentót. Erről a zenéről nem tudok mit írni. Annyira önmaga, annyira vér szerint magyar, hogy nincs mit hozzátenni. Boldog vagyok,ha játszhatom, ha hallgathatom. Az első tétel első hangjától az utolsó tétel záróhangjáig a hiányérzet teljes hiányával múlatom az időt. Mit is ír erről Lükő Gábor, a magyar lélek nagy ismerője?
 
„A magyar ember sohasem siet, mert nem veszi észre az idő múlását, s művészetében sem méri az időt. A magyar zenének, a hallgatónótának csak ilyen magyar lelkekben van talaja. Az európai ember akkor is siet, amikor mulat, s nem tud mulatni, ha közben nem érzékelheti az idő múlását. Akinek nagyon sok dolga van, kevés időt szakíthat a mulatságra, hát jól ki akarja élvezni, azért mindig aggodalmasan lesi, hogy telik elfele. Akinek meg nincs semmi dolga, az unja magát, s ha jól mulat, azt is tudni kívánja, hogy közben csakugyan múlik az idő, hogy ő most nem egy-két pillanatig érezte jól magát, hanem huzamosan jól mulatott. De ezek az emberek szégyellik, hogy ennyi dolguk közt hiába töltik az időt, meg azt is, hogy unatkoznak, csak a magyar ember meri nyíltan bevallani, hogy az időt „ úlatja”. Mert az ő idejéből telik.”
 
Miközben a Divertimentó partitúráját tisztázza, belekezd egy vonósnégyes írásába. Ez lesz a hatodik ebben a műfajban, és ennek a műnek utolsó hangjaival búcsúzik majd a hazájától Bartók Béla, s a Rózsavölgyitől rendelt kottapapírosokra csak nagy sokára kerülnek ismét hangjegyek Amerikában.
 
A Hatodik vonósnégyes szvitszerű zene. Egy mottó kapcsolja össze a négy tételt. Egy kiváló zenész mondotta nekem nemrég: „Ebben a néhány ütemben benne van a világmindenség”. Így is van.
 
Miközben mindennapjainkban szerepeinket játsszuk, ahogy a darab első három tételének játékosai is ezt teszik, mindig ott van felettünk a hatalmas égboltozat, melyre felnézhetünk, elbeszélgethetünk a Teremtőnkkel, és hálát adhatunk a Jóistennek, hogy még létezünk. Ez a mi mindenségünk. És néha szorítja valami a torkunkat, ha erre gondolunk. És néha könnyeink is hullanak. Úgy, ahogy Bartók Béla Hatodik vonósnégyesének utolsó hangjaival egy magyar lélek sírdogál.