„A dal, az ének, a ritmus: az ember lényege, legbelsőbb élete, első megnyilatkozása. Előbb volt dal, ének, ritmus s csak később szavakra tördelt beszéd. A dal, az ének az emberben sírássá, kacagássá, fájássá és gyönyörűséggé csorduló világ közvetlen folytatása. A ritmus az a mozdulat, amelyben életem a legkevesebb ellenállással, a legintenzívebben tud élni. Azért hiszek a magyar fajban, mert a magyar parasztnak lépésében, minden mozdulatában, egész teste néma zenéjében királyi ritmusa van.
A dal a legegyetemesebb, legmegtartóbb szolidaritás, az egymáshoz tartozásnak, az ősi gyökerű természetes, szerves emberi összeállásnak leghatalmasabb nevelője. Azok, akik együtt vannak a dal és ritmus legmélyebb emberségében, az emberi fájás és öröm legbensőbb formájában, könnyen egymásra találnak az élet más terein is. Amelyik nemzetben sokan és sokat énekelnek együtt, nem kell félteni a nemzeti egységet.”

Olyan ember írja ezt, akit a „hivatalosok” teljességgel kiírtak a magyar irodalomból. Bartók kortársáról van szó, arról a nagy íróról, akinek legalább „Elsodort falu” című regénye gimnazisták olvasmánya kellene legyen, és aztán Spiró helyett érettségi tétel. A huszadik század óriásokban gazdag első felének az egyik legnagyobbja ő, vagyis Szabó Dezső. Szerette, tisztelte, nagyra tartotta Bartók zenéjét. Nem voltak barátok, még csak közeli ismerősök sem. Írónk egy kórushangversenyen látja, hallja először Bartókot. Mondja el ő maga, hogy is történt mindez. E sorok írója nem ismer ennél megkapóbb, szinte filmszerű tudósítást Bartókról.
 
„Az este legnagyobb benyomása rám-annyi nagy benyomás között Bartók: Elmúlt időkből című alkotása volt. Nagy dicsérete Endre Bélának, hogy ezt a csodálatos, elzúzóan nagy művet választotta betanításra és nagy dicsérete a Gázművek férfikarának, hogy olyan teljes lélekkel beleépült a századok e nagy zokogásába. Mintha eltágult volna a terem az egész volt Magyarországgá, s a Végzet és az Úr, a Kenyér és a Halál játszották volna időtlen négykezesüket az örök magyar parasztságon. Micsoda hatalmas döngetés ez a mű az igazság, a jövő, az élet kapuján! Milyen nagy jóság és szeretet ez a művészet!
 
Maga Bartók is részt vett a műsorban. Most láttam először, ami nagy szégyen volna, ha nem volna annyi kutyaságos alibim. Szép géniuszfejét kicsiny, törékeny test hordja. De amint játszani kezd, s démoni szárnyait felveri a Szellem, óriást látsz a zongora előtt, aki az emberré niagarázó élet legmélyebb hangjait küldi feléd. Micsoda mennyei Jóvátételi Bizottság szavazta meg nekünk e két roppant biztatást, Bartókot és Kodályt e mohácsivészes, mocsaras napokban.”
 
Gyönyörű sorok, és ugye figyelt, nyájas olvasó! A Gázműveknek - a Magyar Gázműveknek - férfikara volt, és Bartókot énekeltek, minden bizonnyal kiválóan. Mit gondolnak, mikor is lesz az Elmű leánykarának Bartók-hangversenye?!
 
Krónikánkban elérkeztünk a harmincas évekhez. Ezzel az időszakkal nem lesz könnyű dolgunk. Bartók körül megváltozik Magyarország és egész Európa. És nem úgy, ahogy azt később, egy mocskos háború győztesei a történelemkönyvekben leírták.
Horthy Miklós, Magyarország kormányzója Corvin-díjat alapított, kiváló művészek, tudósok kitüntetésére. Bartók a második fokozatú Corvin-koszorút kapja, először sértődötten visszautasítja, majd édesanyja hosszas rábeszélésére elfogadja és 1930. november elsején átveszi. Amikor ez történik, Bartók már befejezte két csodálatos remekművét, a Cantata profánát és a Második zongoraversenyt. A Cantata profana egészen különleges darab. Román kolindaszövegekből, vagyis karácsonyi énekekből ő maga fordította a gyönyörű verssorokat. És mit is ír róluk?
 
„A szövegek legfontosabb része semmi kapcsolatban nincs a keresztény karácsonnyal: a betlehemi történet helyett csodálatos, győzedelmes harcokról szól a még soha le nem győzött oroszlánnal vagy szarvassal, egy legenda kilenc fiútestvérről tud, akik addig vadásztak a rengetegben, míg szarvasokká nem váltak. Csupa pogánykori szövegemlék.”
 
Szeretett volna még két hasonló művet írni tót és magyar szövegekre, de ezekből nem lett semmi, elég gyorsan elvetette az ötletet. Kár, mert minden bizonnyal remekművek lettek volna azok is. Mint ahogy a Második zongoraverseny is az. Bartók egyik legparádésabb hangszerelése ez a mű, sok-sok zongoristának azóta is nagy kedvence. Már 1931 októberében elkészült, de csak 1933. január 23-án mutatták be Frankfurtban, a szerző előadásában. A Frankfurti Rádió zenekarát Hans Rosbaud vezényelte.
 
És ezután történik valami, amire lehet rutinszerűen, hivatalból bólintani, de mi ezt most nem tesszük. Bartók állítólag kijelenti, hogy Németországban nem játszik többé. Az utókor úgy tudja, hogy az ott kialakult „politikai helyzet” miatt. Álljunk csak meg egy szóra! Miféle politikai helyzet? Tény, hogy az év elejétől Németországnak új kormánya van, de mit lehet tudni vajon Magyarországon néhány héttel később ennek tevékenységéről? Semmit, vagy nagyon keveset. Németország Bartók Béla legnagyobb sikereinek helyszíne volt. Kik és mit súgnak neki, hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordít harmincháromban?! Ilyenkor hebegnek a nagyokosok, hogy hát ő megérezte. De mit, könyörgök? Akkor azt rebegik elcsukló hangon, hogy „a háború szelét”. Még egyszer mondom, harmincháromban, az akkor is világgazdasági válságnak hazudott pénzügyi szélhámosság kellős közepén, amikor Bartók szinte alig ír másról, mint arról, hogy egyre kevesebb hangversenyt adhat. Megint azok a fránya történelemkönyvek. Nincs azokban minden a helyén. Hatvany (Deutsch) báró vagy Fenyő (Fleischmann) Miksa már nem mondhatja el nekünk, hogy miről folyt a terefere a Bartókkal eltöltött ebédeken, vacsorákon, de hogy a Németország bojkottja nem Bartók saját ötlete volt, abban biztosak lehetünk. Nem illik a róla alkotható képbe.
 
A frankfurti bemutató után egy ideig nem születnek „nagy” művek. Zongoradarabokat ír tanulóknak - ez lesz a hatkötetes Mikrokozmosz sorozat -, negyvennégy hegedűduó is készül, szintén az ifjúságnak, és csodálatos kórusművekkel is megajándékozza az utókort.
 
Egyszer csak jön egy megrendelés Amerikából egy új vonósnégyes megírására. Ebben a műfajban ez lesz az ötödik, és bizton állíthatjuk, hogy a teljes vonósnégyes-irodalom - Haydntól Alban Bergig - legjelentősebb alkotása született meg, mindössze egyetlen hónap alatt, 1934. augusztusában. Hibátlan remekművet mutathatott be a Kolisch vonósnégyes Washingtonban, 1935. április 8-án.
Aki ezt a zenét játssza, vagy hallgatja, teljesen megfeledkezik a számolható, megfogható, összeadható, kivonható, szánalmas anyagi világról. Itt nincs sem módunk, sem időnk a földön járni.
 
Mit is írt Szabó Dezső? „A magyar parasztnak....királyi ritmusa van.” Hát erről szól ez a közel félórás zenemű, még a bolgár ritmusú középső tételben is. Én az utolsó, az ötödik tételt szeretem a legjobban, akkor is, ha a szerző tempójelzései a játszhatóság határát súrolják, és irdatlan mennyiségű hangjegy zsúfolódik össze.
 
Itt a vége, fuss el véle, mondják a mesélők, és tényleg itt a vége, de több ez bármi futásnál. Megadta nekem a Jóisten, hogy a Mikrokozmosz vonósnégyes tagjaként hanglemezfelvételt készíthettem Bartók Béla hat kvartettjéből.
Egyszer, mikor az ötös zárótételét próbáltuk, arra gondoltam, hogy olyan ez a zene, mintha a magas égen csillagok között kergetőznénk egy-egy üstökös csóvájába kapaszkodva, mi négyen, magyar lelkek.

Mikrokozmosz a makrokozmoszban.