Van elég bajunk az EU-val, az IMF-fel, a balliberálisokkal túlsúlyban lévő Európai Parlamenttel, a dolgok ilyen túllihegése tehát igazán piszkos dolog, és határozottan káros a magyarságra nézve. Piszkos, mert annak az európai országnak a hírnevét mocskolják erős torzításokkal, amely minden, csak nem antiszemita. Szó sem esik viszont arról, hogy miért nincs észlelhető antiszemitizmus a szomszédos országokban. Miért csak nálunk „van” és miért nincs másutt? A feleletet nem hangoztatja senki. Mi a felelet? Az, hogy nincs nekik számottevő létszámú zsidójuk.
Miért nincs? Azért, mert 44-ben vagy elpusztították őket, vagy hozzánk, Horthy országába, Magyarországra menekült a szomszédságból kb. 1000 zsidó. Nekünk mégis, már-már kimondottan antiszemita-hírünk van, a környező országokról viszont teljes a csend. Jó kis ellentmondás ez. Arról is csönd van, hogy Európában egyedül Horthy mert ujjat húzni Hitlerrel; tessék-lássék alapon a numerusz klauzusként emlegetett törvényt ugyan meghozta, de ő volt az egyetlen, aki páncélos ezreddel vette körül és őrizte a deportálni akaró németekkel szemben a pesti gettót. A rövid és kétségtelenül kegyetlen Szálasi-éra alatt is húzódott az idő, és bár sorra került a deportálás, hamarosan véget is ért a háború és tömegesen tértek haza elhurcolt zsidóink. Rengeteg áldozatot követelt a háborúnak ez az időszaka minden oldalon, de a magyar zsidók élték túl ezt az időt legtömegesebben, nem beszélve arról, hogy számtalan esetben bújtattak egyszerű magyarok zsidót az érvényben lévő kegyetlen törvények ellenére is.
Miért? Egyszerűen azért, mert nem németek vagyunk, hanem magyarok. Van alapvető különbség a kettő között. A magyar zsidók történetéhez tartozik az is, hogy amint olvastam valahol, Izrael állam megalakulásához és népességgel való feltöltéséhez nem találtatott alkalmasnak a magyar zsidóság, mert a magyar zsidók, úgymond, túlságosan asszimiláltak voltak. Nesze neked, államalapítók és népességtervezők! Ez a mellőzés sem éppen a nagyon „antiszemita” magyarok, hanem a zsidó agytröszt számlájára írandó. De erről is alig esik szó. Igazság szerint nem rossz kis ország vagyunk számukra sem. Megférnek köztünk, már ki tudja mióta.
Ami meg a kettős állampolgárság dolgát illeti, egyszerű is az, meg nem is. Részben papírforma az, részben pedig sokkal több annál. Mint magyar, aki mindig magyarnak tudta és tudja magát, akármilyen állampolgárságot is kapott közben, meg tudom érteni, hogy egy örökösen üldözött nép saját országot kapván mérhetetlenül föllelkesült és formailag is ahhoz a hazához tarozónak tartotta magát. Boldogan vették föl az izraeli állampolgárságot magyar zsidók is, szenvedélyes, lelki és öntudati okokból. Ez az, amit tökéletesen megértek. Ez ugyanis emberi dolog. De az az igazság, hogy ez a lelkesedés egyben nagyon komoly színvallás is. Színvallás, hiszen ezen a ponton dől el, hogy tetteik és szívük szerint kikkel van dolgunk.
Elképzeltem olykor, hogy mi lenne, ha az amerikai politikai élet tagja lennék, konresszman, vagy szenátor, vagy valami ilyesmi, vagyis beleszólásom lenne a belügyi és külügyi dolgokba, tehát az esetleges magyar ügyekbe is. Akárhogyan is nézem a formális amerikaiságomat, holtbiztosan másként éreznék, és másként működnék abban a pillanatban, amikor szóba kerülne akár áttételesen is és akár távoli jövőbeliséget magában hordóan is egy magyar vonatkozású ügy. Biztos vagyok benne, hogy részrehajló lennék. Nagyon részrehajló. És éppen azért lennék az, mert emberek vagyunk, mert a nemzeti hovatartozás szívbéli ügye olyan valami, amivel nem lehet vitatkozni. Kém biztosan nem lennék, ahhoz reménytelenül nyálas humanista vagyok, de képtelen lennék magyar ügyben a magyarok érdeke ellen szavazni, annyi bizonyos. A szív ügye az, hogy kinek tudja magát az ember. Csakis a szív ügye. És döntő pillanatban ennél nincs masszívabb.
Amikor például olyanokat látok, hogy Magyarországon fölnevelkedett magyar ajkú valaki a nemzetünk hírnevét rontja akár pártmunkában, akár könyvben, akár újságcikkben, akár az EU-parlamentben, vagy akárhol, mérhetetlen szomorúságot érzek. (És nincs törvényünk a nemzet hírnevének rontása ellen!). Mert magyarnak mutatja magát az illető, sőt talán csakis magyar állampolgár, és mégis dől belőle a magyarellenesség. Mert szívében sohasem volt magyar igazán. Van az ilyenek között világosan „színt vallott” kettős állampolgár is, van sunyító álmagyar és sima karrierista is. Egyre megy. Nem ott a szívük, ahol kell.
Szerintem, mint kívülálló magánember szerint egy parlamenti tagság is olyan valami, ami kötelez. Magyar parlamentben a képviselő szíve magyar legyen. Ilyen egyszerű ez. Persze, a világ végéig el lehet ezen vitatkozni, ámbár jóformán csak nálunk lehet. Romániában nem. Lengyelországban nem, Szlovákiában nem. Szerbiában nem, és még sok más országban nem vita tárgya az, hogy a politikus „szíve” milyen nemzeti oldalon dobog.
Furcsa ország vagyunk. Egy parlamenti felszólalás, és összefogottan hisztizik az irányított „szabad” sajtó, belföldön és külföldön egyaránt, gazsulálás, nyalizás, mentegetődés és, bocsánatot kívánás követi, annyira, hogy forog tőle az ember gyomra. Noha világos és igaz, ami igaz.
Balogh Bertalan, USA
Miért nincs? Azért, mert 44-ben vagy elpusztították őket, vagy hozzánk, Horthy országába, Magyarországra menekült a szomszédságból kb. 1000 zsidó. Nekünk mégis, már-már kimondottan antiszemita-hírünk van, a környező országokról viszont teljes a csend. Jó kis ellentmondás ez. Arról is csönd van, hogy Európában egyedül Horthy mert ujjat húzni Hitlerrel; tessék-lássék alapon a numerusz klauzusként emlegetett törvényt ugyan meghozta, de ő volt az egyetlen, aki páncélos ezreddel vette körül és őrizte a deportálni akaró németekkel szemben a pesti gettót. A rövid és kétségtelenül kegyetlen Szálasi-éra alatt is húzódott az idő, és bár sorra került a deportálás, hamarosan véget is ért a háború és tömegesen tértek haza elhurcolt zsidóink. Rengeteg áldozatot követelt a háborúnak ez az időszaka minden oldalon, de a magyar zsidók élték túl ezt az időt legtömegesebben, nem beszélve arról, hogy számtalan esetben bújtattak egyszerű magyarok zsidót az érvényben lévő kegyetlen törvények ellenére is.
Miért? Egyszerűen azért, mert nem németek vagyunk, hanem magyarok. Van alapvető különbség a kettő között. A magyar zsidók történetéhez tartozik az is, hogy amint olvastam valahol, Izrael állam megalakulásához és népességgel való feltöltéséhez nem találtatott alkalmasnak a magyar zsidóság, mert a magyar zsidók, úgymond, túlságosan asszimiláltak voltak. Nesze neked, államalapítók és népességtervezők! Ez a mellőzés sem éppen a nagyon „antiszemita” magyarok, hanem a zsidó agytröszt számlájára írandó. De erről is alig esik szó. Igazság szerint nem rossz kis ország vagyunk számukra sem. Megférnek köztünk, már ki tudja mióta.
Ami meg a kettős állampolgárság dolgát illeti, egyszerű is az, meg nem is. Részben papírforma az, részben pedig sokkal több annál. Mint magyar, aki mindig magyarnak tudta és tudja magát, akármilyen állampolgárságot is kapott közben, meg tudom érteni, hogy egy örökösen üldözött nép saját országot kapván mérhetetlenül föllelkesült és formailag is ahhoz a hazához tarozónak tartotta magát. Boldogan vették föl az izraeli állampolgárságot magyar zsidók is, szenvedélyes, lelki és öntudati okokból. Ez az, amit tökéletesen megértek. Ez ugyanis emberi dolog. De az az igazság, hogy ez a lelkesedés egyben nagyon komoly színvallás is. Színvallás, hiszen ezen a ponton dől el, hogy tetteik és szívük szerint kikkel van dolgunk.
Elképzeltem olykor, hogy mi lenne, ha az amerikai politikai élet tagja lennék, konresszman, vagy szenátor, vagy valami ilyesmi, vagyis beleszólásom lenne a belügyi és külügyi dolgokba, tehát az esetleges magyar ügyekbe is. Akárhogyan is nézem a formális amerikaiságomat, holtbiztosan másként éreznék, és másként működnék abban a pillanatban, amikor szóba kerülne akár áttételesen is és akár távoli jövőbeliséget magában hordóan is egy magyar vonatkozású ügy. Biztos vagyok benne, hogy részrehajló lennék. Nagyon részrehajló. És éppen azért lennék az, mert emberek vagyunk, mert a nemzeti hovatartozás szívbéli ügye olyan valami, amivel nem lehet vitatkozni. Kém biztosan nem lennék, ahhoz reménytelenül nyálas humanista vagyok, de képtelen lennék magyar ügyben a magyarok érdeke ellen szavazni, annyi bizonyos. A szív ügye az, hogy kinek tudja magát az ember. Csakis a szív ügye. És döntő pillanatban ennél nincs masszívabb.
Amikor például olyanokat látok, hogy Magyarországon fölnevelkedett magyar ajkú valaki a nemzetünk hírnevét rontja akár pártmunkában, akár könyvben, akár újságcikkben, akár az EU-parlamentben, vagy akárhol, mérhetetlen szomorúságot érzek. (És nincs törvényünk a nemzet hírnevének rontása ellen!). Mert magyarnak mutatja magát az illető, sőt talán csakis magyar állampolgár, és mégis dől belőle a magyarellenesség. Mert szívében sohasem volt magyar igazán. Van az ilyenek között világosan „színt vallott” kettős állampolgár is, van sunyító álmagyar és sima karrierista is. Egyre megy. Nem ott a szívük, ahol kell.
Szerintem, mint kívülálló magánember szerint egy parlamenti tagság is olyan valami, ami kötelez. Magyar parlamentben a képviselő szíve magyar legyen. Ilyen egyszerű ez. Persze, a világ végéig el lehet ezen vitatkozni, ámbár jóformán csak nálunk lehet. Romániában nem. Lengyelországban nem, Szlovákiában nem. Szerbiában nem, és még sok más országban nem vita tárgya az, hogy a politikus „szíve” milyen nemzeti oldalon dobog.
Furcsa ország vagyunk. Egy parlamenti felszólalás, és összefogottan hisztizik az irányított „szabad” sajtó, belföldön és külföldön egyaránt, gazsulálás, nyalizás, mentegetődés és, bocsánatot kívánás követi, annyira, hogy forog tőle az ember gyomra. Noha világos és igaz, ami igaz.
Balogh Bertalan, USA
0 Megjegyzések