A férfi a nőben a folyamatos változást szereti-szenvedi, hogy mindig más arcát csillantja fel fizikailag és lelkileg egyaránt, hogy szeszélyes, csapodár, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. A nő viszont a változatlant, a kiszámíthatóságot és a biztonságot keresi a férfiban. Mindez Zeusz bosszújától érvényes, mikor megirigyelve androgün-gömbharmóniánkat, kettéhasított bennünket.
Ritkán szoktunk arról elmélkedni, hogy az ember nemcsak attól különbözik az állattól, hogy szellemisége kifejlődésével élete végéig tudatában van saját halálának – ellentétben a még androgün vonásokkal rendelkező gyermekkel, aki épp ezért vonzódik az állatokhoz –, hanem a legfontosabb talán, hogy mi, férfiak, az évmilliók során egyszerűen elvesztettük a koronánkat. Lehet mondani: agancsunkat, sörényünket, színes tollazatunkat, tarajunkat. Mindeme hím ékességek átszálltak a nőre – szerencsénkre. Elvesztettük a szépségünket, a gőgösségünket, a párválasztáshoz való jogunkat. A király díszes koronája is ezt hivatott tárgyiasultan pótolni, az archaikus közösségek harcos férfiai – kihívó tollazatukkal, arc- és testfestésükkel, szakállukkal, tetoválásaikkal – még őrzik ennek az elvesztés-hagyománynak az álomemlékezetét.
A lassan csökevényesedő testünk érzete a szellemiségen keresztül vetítette ki magát a mitológiai Napnak – míg a nő, már ciklusa miatt is, maga a Hold. A Nap állandó – a Hold változó. A Hold képes eltakarni a Napot, a Nap képtelen eltakarni a Holdat. Nem a Nap dönti el, hogy mikor van holdtölte. Lady Macbeth mondhatja: Ó, sose lássa | Nap azt a holnapot. Macbeth csupán kívánhat: Csak fiút szülj; | A te fékezhetetlen anyagod csak | Férfit teremthet! A férfi sohasem tudhatja, hogy a nő méhében mikor van az a rejtélyes három nap, amit teliholdnak nevezhetünk. Szörnyű tettét így magyarázza Othello: A Hold pályája ferdül; | Közelebb jön a Földhöz, mint szokott, | S az embert megvadítja. Megőrjít minket a holdnő; mert bár kivetítettük magunkat a csillagokba, mégis a Földön élünk, és ki vagyunk szolgáltatva az égitestek vonzásának-taszításának. Teliholdkor harminc százalékkal nő a fogantatások és gyilkosságok (erőszakos cselekedetek) száma. Fogantatás – gyilkosság. A gyermeknemzés önmagunk meggyilkolása, a gyermekben való reinkarnáció.
A nő megérett holdacskája méltóságteljesen leereszkedve égi pályáján-csatornáján fogadja a milliónyi, Siegfried-karddal hadonászó hímet, s csak a legelsőt, leggyorsabbat, legerősebbet és legszellemesebbet engedi magába, a többi ott pusztul. Majd Brünhilde tűzvarázs-pajzsa a másodperc törtrésze alatt keményedik páncéllá és taszítja el magától a gyengéket, sántákat, betegeket. A beteljesüléshez nemcsak nyers erő, de találékonyság, taktika és szellemesség is szükségeltetik.
A Nap jobboldali, a Hold baloldali. A politikai jobboldal változatlan erő, a politikai baloldal mindig változó gyengeség. Ha a baloldal egy-egy történelmi földcsuszamláskor hatalomra jut, akkor úgy viselkedik, mint egy emancipált, túlcicomázott, kielégítetlen nő. A jobboldalnak nem kell hatalomra jutni, mert mindig is ott van – néha ugyan elveszíti a férfiasságát, de csak ideiglenesen.
A férfiember választott hölgyét a balján kíséri az oltár elé, pedig egész életében a jobbján hordja őt, nemcsak azon megfontolásból, hogy kardját a bal oldalára függeszti, hanem a férfi jobb karja a nő számára erőt, bizalmat és biztonságot is nyújt. Az oltár előtt szíve választottja a szívéhez közelebb eső felén térdel. Természetközeli családokban a nászágy fejrészét szemben az ajtóval, a fal közepére teszik, fölötte a feszület, szentképekkel vagy a koronás címer naiv ábrázolása. Civilizációnak álcázott barbarizmusunkban az ágyat, praktikus okokból, a fal mellé toljuk, megszakítva a tengelyt Teremtő, feszület és az élet áldott bölcsője: az ágy között. A parasztember ágya a földtől nyolcvan centiméter magasan áll, ő nem lefekszik, hanem fölfekszik rá: ez egy folyamatos levitációs állapot. Minél aljasabb korban élünk, annál közelebb kerülünk a talajhoz – ma már ágyra sincs szükségünk, elég a földön egy laticel. Az ágy nem alvásra való használati eszköz, az ágy a hálószoba oltára: a fogantatás, születés, álom és halál égi edénye. Reggelente újra és újra megszületünk, álmaink kuszaságából, holdkáoszából feleszmélünk, mint Finnegan, munkánk gyümölcsével megteremtjük a nap kozmoszát, és az ősz melankolikus hanyatlásával visszabújunk a védett és puha ágyunk anyaméhébe, asszonyunk ölébe. A Hold méhéből jöttünk és mindig oda kívánkozunk vissza, mintha soha nem tudnánk kiheverni azt a sokkot, hogy egyszer ki kellett onnan jönnünk – ebből az álomteli, gondtalan paradicsomból.
A víz- és információöblítéssel agymosott civilizációnkban elvesztettük azt az ősi jogunkat, de leginkább képességünket, hogy – ha már kiválasztottak bennünket a nemzésre – uralkodni tudjunk a nő fölött. A nőket mindenféle zavaros ideológia nevében emancipáltuk, a technikai sokszorosítás segédletével áruba bocsátottuk, majd magukra hagytuk, és a távolból szemléljük őket újságok címlapjain, fotókon, filmeken, televízióban. Csak nézni tudjuk őket, megérinteni már nem. Ma a férfiak többsége nem érzi, hogy egy nőt hol, miképpen és melyik pillanatban lehet megérinteni és megsimogatni. Csodálkozunk ezek után, hogy parlamenti alelnökként, frakcióvezető-helyettesként, büntetőbíróként, vállalatvezetőként néznek ránk, kifejezetten férfias gőggel? S ha meghökkenünk vagy mosolygunk rajtuk, rögtön leférfi-sovinisztáznak minket, és összehívják az emberijogi-kisebbségi bizottságot.
Felháborodni persze lehet azon a véleményen, hogy egy nő képtelen ellátni egy közjogi méltóság vagy politikai funkció feladatát (a nő párt válasszon, ne pártot). – Képes ellátni, de csak maszkulin lelkülettel. A férfi sem képes rá, ha tehetségtelen, sérült lelkű, vagy parvenü. Egy példa az úgynevezett közjogi férfiasságunk múltjából és jelenéből: Miután Tisza István házelnök 1912. június 4-én karhatalommal vezettette ki az obstruáló csőcseléket, Kovács Gyula függetlenségi párti képviselő június 7-én revolverével háromszor rálőtt. Tisza rezzenéstelen arccal tovább elnökölt: Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Mai házelnökünk vajon mit cselekedne hasonló helyzetben? Gál Zoltán modortalanul fekszik vagy könyököl a pulpituson – képtelen egyenesen ülni, ahogy közjogi méltósága megkívánná –, cinikusan és nyeglén brekeg (beszélni nem tud), s ha félbeszakítja a hozzászólót, nem a hivatalos és történelmi csengővel jelez, hanem az üres kávéspoharával. Milyen bárdolatlanság és feminin jellem az ország első házában, annak is első helyén kávétól ragacsos kiskanállal kalimpálni! Egy másik, bizonyára aktuálisabb példa: Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet – írta Teleki Pál, öngyilkossága előtt. (Nem volt férfias tett, de legalább következetes.) 1941. április 2-án hazánkon átengedtük a németeket, hogy visszaszerezzük az elrabolt Délvidék egy részét. A németek betartották kötelezettségüket: Magyarországon nem álltak meg, az ország szuverenitását, területi igényeit tiszteletben tartották, hadműveletekre nem használták. Horn Gyula biztos nem lesz öngyilkos, amiért nemhogy átengedte az amerikaiakat, de még haditámaszpontokat is ajándékozott nekik – ellenszolgáltatás nélkül. Ha ’41-ben hullarablók voltunk, ma a hulla Magyarország kirablóinak segédei vagyunk. Mi ez, ha nem a politikai feminizmus megtestesülése, a mindennek és mindenkinek való megfelelés nőies magatartása? Ha keletről nem erőszakolnak meg bennünket, akkor – szinte már hiányzik – nyugatról várjuk el, ha ez sem sikerül, itt van még a kisantant.
Minderről persze mi tehetünk. Mert a szó mai értelmében vett liberalizmus a férfiatlanság melegágya. A valódi férfi sohasem lehet liberális; hierarchikus tengelyben éli meg a világot, mindennek megteremti a maga funkcióját: a háborúnak, politikának, asszonynak, gyermeknek, vacsorának és gyengédségnek. A nők ezt el is várják tőle: tulajdonnak lenni egy magam kiválasztotta férfi oldalán. Az én uram, az én emberem – mondják. Csak egy igazi férfi tud gyengéd lenni, a liberálisan nyafogó, férfinak álcázott kreatúrák csak imitálják ezt. Társadalmunk nem elnőiesedik, hanem a férfiai mondanak csütörtököt, s a nők azért kénytelenek maszkulin vonásokat fölvenni, mert mi férfiatlanok vagyunk.
Ha bor s nő nem vidít minket, ördög vigye a lelkünket.
Pannon Front, II. évfolyam (1996) 8. szám
A lassan csökevényesedő testünk érzete a szellemiségen keresztül vetítette ki magát a mitológiai Napnak – míg a nő, már ciklusa miatt is, maga a Hold. A Nap állandó – a Hold változó. A Hold képes eltakarni a Napot, a Nap képtelen eltakarni a Holdat. Nem a Nap dönti el, hogy mikor van holdtölte. Lady Macbeth mondhatja: Ó, sose lássa | Nap azt a holnapot. Macbeth csupán kívánhat: Csak fiút szülj; | A te fékezhetetlen anyagod csak | Férfit teremthet! A férfi sohasem tudhatja, hogy a nő méhében mikor van az a rejtélyes három nap, amit teliholdnak nevezhetünk. Szörnyű tettét így magyarázza Othello: A Hold pályája ferdül; | Közelebb jön a Földhöz, mint szokott, | S az embert megvadítja. Megőrjít minket a holdnő; mert bár kivetítettük magunkat a csillagokba, mégis a Földön élünk, és ki vagyunk szolgáltatva az égitestek vonzásának-taszításának. Teliholdkor harminc százalékkal nő a fogantatások és gyilkosságok (erőszakos cselekedetek) száma. Fogantatás – gyilkosság. A gyermeknemzés önmagunk meggyilkolása, a gyermekben való reinkarnáció.
A nő megérett holdacskája méltóságteljesen leereszkedve égi pályáján-csatornáján fogadja a milliónyi, Siegfried-karddal hadonászó hímet, s csak a legelsőt, leggyorsabbat, legerősebbet és legszellemesebbet engedi magába, a többi ott pusztul. Majd Brünhilde tűzvarázs-pajzsa a másodperc törtrésze alatt keményedik páncéllá és taszítja el magától a gyengéket, sántákat, betegeket. A beteljesüléshez nemcsak nyers erő, de találékonyság, taktika és szellemesség is szükségeltetik.
A Nap jobboldali, a Hold baloldali. A politikai jobboldal változatlan erő, a politikai baloldal mindig változó gyengeség. Ha a baloldal egy-egy történelmi földcsuszamláskor hatalomra jut, akkor úgy viselkedik, mint egy emancipált, túlcicomázott, kielégítetlen nő. A jobboldalnak nem kell hatalomra jutni, mert mindig is ott van – néha ugyan elveszíti a férfiasságát, de csak ideiglenesen.
A férfiember választott hölgyét a balján kíséri az oltár elé, pedig egész életében a jobbján hordja őt, nemcsak azon megfontolásból, hogy kardját a bal oldalára függeszti, hanem a férfi jobb karja a nő számára erőt, bizalmat és biztonságot is nyújt. Az oltár előtt szíve választottja a szívéhez közelebb eső felén térdel. Természetközeli családokban a nászágy fejrészét szemben az ajtóval, a fal közepére teszik, fölötte a feszület, szentképekkel vagy a koronás címer naiv ábrázolása. Civilizációnak álcázott barbarizmusunkban az ágyat, praktikus okokból, a fal mellé toljuk, megszakítva a tengelyt Teremtő, feszület és az élet áldott bölcsője: az ágy között. A parasztember ágya a földtől nyolcvan centiméter magasan áll, ő nem lefekszik, hanem fölfekszik rá: ez egy folyamatos levitációs állapot. Minél aljasabb korban élünk, annál közelebb kerülünk a talajhoz – ma már ágyra sincs szükségünk, elég a földön egy laticel. Az ágy nem alvásra való használati eszköz, az ágy a hálószoba oltára: a fogantatás, születés, álom és halál égi edénye. Reggelente újra és újra megszületünk, álmaink kuszaságából, holdkáoszából feleszmélünk, mint Finnegan, munkánk gyümölcsével megteremtjük a nap kozmoszát, és az ősz melankolikus hanyatlásával visszabújunk a védett és puha ágyunk anyaméhébe, asszonyunk ölébe. A Hold méhéből jöttünk és mindig oda kívánkozunk vissza, mintha soha nem tudnánk kiheverni azt a sokkot, hogy egyszer ki kellett onnan jönnünk – ebből az álomteli, gondtalan paradicsomból.
A víz- és információöblítéssel agymosott civilizációnkban elvesztettük azt az ősi jogunkat, de leginkább képességünket, hogy – ha már kiválasztottak bennünket a nemzésre – uralkodni tudjunk a nő fölött. A nőket mindenféle zavaros ideológia nevében emancipáltuk, a technikai sokszorosítás segédletével áruba bocsátottuk, majd magukra hagytuk, és a távolból szemléljük őket újságok címlapjain, fotókon, filmeken, televízióban. Csak nézni tudjuk őket, megérinteni már nem. Ma a férfiak többsége nem érzi, hogy egy nőt hol, miképpen és melyik pillanatban lehet megérinteni és megsimogatni. Csodálkozunk ezek után, hogy parlamenti alelnökként, frakcióvezető-helyettesként, büntetőbíróként, vállalatvezetőként néznek ránk, kifejezetten férfias gőggel? S ha meghökkenünk vagy mosolygunk rajtuk, rögtön leférfi-sovinisztáznak minket, és összehívják az emberijogi-kisebbségi bizottságot.
Felháborodni persze lehet azon a véleményen, hogy egy nő képtelen ellátni egy közjogi méltóság vagy politikai funkció feladatát (a nő párt válasszon, ne pártot). – Képes ellátni, de csak maszkulin lelkülettel. A férfi sem képes rá, ha tehetségtelen, sérült lelkű, vagy parvenü. Egy példa az úgynevezett közjogi férfiasságunk múltjából és jelenéből: Miután Tisza István házelnök 1912. június 4-én karhatalommal vezettette ki az obstruáló csőcseléket, Kovács Gyula függetlenségi párti képviselő június 7-én revolverével háromszor rálőtt. Tisza rezzenéstelen arccal tovább elnökölt: Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Mai házelnökünk vajon mit cselekedne hasonló helyzetben? Gál Zoltán modortalanul fekszik vagy könyököl a pulpituson – képtelen egyenesen ülni, ahogy közjogi méltósága megkívánná –, cinikusan és nyeglén brekeg (beszélni nem tud), s ha félbeszakítja a hozzászólót, nem a hivatalos és történelmi csengővel jelez, hanem az üres kávéspoharával. Milyen bárdolatlanság és feminin jellem az ország első házában, annak is első helyén kávétól ragacsos kiskanállal kalimpálni! Egy másik, bizonyára aktuálisabb példa: Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet – írta Teleki Pál, öngyilkossága előtt. (Nem volt férfias tett, de legalább következetes.) 1941. április 2-án hazánkon átengedtük a németeket, hogy visszaszerezzük az elrabolt Délvidék egy részét. A németek betartották kötelezettségüket: Magyarországon nem álltak meg, az ország szuverenitását, területi igényeit tiszteletben tartották, hadműveletekre nem használták. Horn Gyula biztos nem lesz öngyilkos, amiért nemhogy átengedte az amerikaiakat, de még haditámaszpontokat is ajándékozott nekik – ellenszolgáltatás nélkül. Ha ’41-ben hullarablók voltunk, ma a hulla Magyarország kirablóinak segédei vagyunk. Mi ez, ha nem a politikai feminizmus megtestesülése, a mindennek és mindenkinek való megfelelés nőies magatartása? Ha keletről nem erőszakolnak meg bennünket, akkor – szinte már hiányzik – nyugatról várjuk el, ha ez sem sikerül, itt van még a kisantant.
Minderről persze mi tehetünk. Mert a szó mai értelmében vett liberalizmus a férfiatlanság melegágya. A valódi férfi sohasem lehet liberális; hierarchikus tengelyben éli meg a világot, mindennek megteremti a maga funkcióját: a háborúnak, politikának, asszonynak, gyermeknek, vacsorának és gyengédségnek. A nők ezt el is várják tőle: tulajdonnak lenni egy magam kiválasztotta férfi oldalán. Az én uram, az én emberem – mondják. Csak egy igazi férfi tud gyengéd lenni, a liberálisan nyafogó, férfinak álcázott kreatúrák csak imitálják ezt. Társadalmunk nem elnőiesedik, hanem a férfiai mondanak csütörtököt, s a nők azért kénytelenek maszkulin vonásokat fölvenni, mert mi férfiatlanok vagyunk.
Ha bor s nő nem vidít minket, ördög vigye a lelkünket.
Pannon Front, II. évfolyam (1996) 8. szám
0 Megjegyzések