Sok hasonlóságot lát a magyarok és a japánok között Izaki Maszahiro, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar zenei igazgatója, a Naphimnusz című tánckoncert zenei rendezője. „Vezénylés közben sosem érzem azt, hogy japán vagyok; érzéseimen keresztül megpróbálom közvetíteni az európai, és főképp a magyar zene hagyományait” – tette hozzá.
Kinek az ötlete volt a Naphimnusz tánckoncert?
A múlt évi, januári Tánckoncert sikere után a zenekar, Mihályi Gábor úr, az Állami Népi Együttes koreográfusa és jómagam hosszasan elbeszélgettünk a következő Új Évi produkcióról. Mihályi Gábor úr találta ki ezt a fantasztikus elnevezést.
Mi az alapja ennek a művészi álomnak? Honnan jött az inspiráció?
A tavalyi évad utolsó előadása után úgy éreztük, hogy folytatnunk kell a tánckoncert gondolatát egy új, speciális program keretén belül. Véleményem szerint, a közös előadásnak ötvöznie kell a színpadon a modern(ebb) táncot olyan zenével, amely iránt nagy a közönség érdeklődése. Másreszt, éreztem, hogy szüksége van a közönségnek a magas művészi színvonalú zenére. Mivel korábbi együttműködésünk sikeres volt a Nemzeti Énekkarral, kulcsfontosságúnak tartottam, hogy a legjobb magyar kórus közreműködjön a produkcióban. A Carmina Burana ötlete a kórussal való találkozáson született meg.
Hogyan tud egy ilyen monumentális méretű előadásban a zene és a tánc együtt működni?
Bátran állíthatom, hogy az egyházi zene kivételével a zene és a tánc egymás hatása alatt állnak. A zene elképzeli a táncot, a táncnak pedig szüksége van a zenére. Úgy érzem, hogy Magyarországon az emberek életében a tánc természetesen összefonódik a zenével. A tánc és a zene nagyon egyszerű módja érzelmeink kifejezésének. Ebből természetesen következik, hogy előadásunkban a zenét összekötjük a tánccal, és Carl Orff Carmina Buranája nem más, mint a zene ikonikus megjelenítése a színpadi táncban.
Számos zenei csoportosulás működik közre a Naphimnuszban. Melyek a nehézségei ennek a munkának? Mióta és milyen rendszerességgel gyakorolnak közösen?
Az „előadás” ugyanazt jelenti a zenész és a táncos számára, de az elképzeléseik ennek megvalósításáról különbözőek, és ezt közös nevezőre kell hoznunk a Carmina Burana előadásában. Más szavakkal, a zenésznek éreznie kell a táncelemeket a kottában, a táncosnak éreznie kell a zenét a koreográfiában. Fontos, hogy kompromisszumot tudjunk kötni, de ugyanakkor saját elveinket nem szabad feladni. Karmesterként és zenei igazgatóként az a feladatom, hogy megtaláljam a közös pontokat. Remélem, hogy az előző kísérleteim és tapasztalatom az opera és az operett világában hasznosnak bizonyulnak.
Nem mindennapi dolog, hogy 200 ember ugyanabban az időben egyazon színpadon lép fel. Milyen gyakori napjainkban, hogy élő zene és tánc egyszerre van jelen? Miért különleges ez a kombináció?
Mint már említettem, az operában és az operettben természetes, hogy sok ember működik együtt a színpadon és a színpadon kívül. És hogy miért különleges ez az előadás? Nos, általában a Carmina Buranát a színpadon balett formájában adják elő. A mi előadásunkban, a zenekar és a kórus lesz a színpadon, míg a néptáncosok a színpad előtti teret foglalják el. A közönség a zenét a táncon keresztül fogja érezni és a zenei témákat táncmotívumokon keresztül érzékelik majd. Ezúttal beillesztünk az előadásba részleteket is a Pannon freskó című műből a Naphimnusz szimbólumával, illusztrálván, hogyan köti össze ez a világi zene a Pannon földet és életet az európai léttel és hagyományokkal.
Ön már számos monumentális produkcióban vett részt, többek között Szolnokon is. Miért különösen kedves az Ön számára a szolnoki környezet?
Számomra Szolnok az a hely, ahol megvalósíthatom zenei elképzeléseimet. Egy szimfonikus zenekar zenei igazgatójaként, európai klasszikus zenét vezényelek… egy japán karmester európai zenét ad elő európai zenekarral… nos, ez egy ritka eset. Vezénylés közben sosem érzem azt, hogy japán vagyok; érzéseimen keresztül megpróbálom közvetíteni az európai, és főképp a magyar zene hagyományait. Úgy érzem, hogy Szolnok lakossága, valamint a szimfonikus zenekar értékelik a munkámat és erőfeszítéseimet a város zenei igazgatójaként. Ezt sosem tapasztalhatnám meg Japánban.
Miért szeret magyar művészekkel dolgozni?
Én meg azt szeretném tudni, hogy ők miért szeretnek velem dolgozni. Lehet, hogy előző életemben itt éltem? Mindig természetesnek éreztem a magyar művészekkel való együttműködést. Persze vannak nyelvi kommunikációs problémák, de úgy érzem, hogy a magyar és a japán mentalitás közel állnak egymáshoz. Ahhoz, hogy egy zenekar jól működjön, szerintem nagyon fontos, hogy érezzük egymás művészi lelkületét. Velem és a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral ez történik.
A januári koncert a magyar és az európai hagyományok találkozása lesz (Carl Orff és a Magyar Állami Népi Együttes). Miért fog ez a párosítás jól működni?
Hogy őszinte legyek, nem tudom mi fog történni, hiszen senkinek sem volt még hasonló kísérlete. De meg vagyok győződve arról, hogy a résztvevők gondosan fognak felkészülni és a közönség egy magas színvonalú előadást fog látni és hallani.
A múlt évi, januári Tánckoncert sikere után a zenekar, Mihályi Gábor úr, az Állami Népi Együttes koreográfusa és jómagam hosszasan elbeszélgettünk a következő Új Évi produkcióról. Mihályi Gábor úr találta ki ezt a fantasztikus elnevezést.
Mi az alapja ennek a művészi álomnak? Honnan jött az inspiráció?
A tavalyi évad utolsó előadása után úgy éreztük, hogy folytatnunk kell a tánckoncert gondolatát egy új, speciális program keretén belül. Véleményem szerint, a közös előadásnak ötvöznie kell a színpadon a modern(ebb) táncot olyan zenével, amely iránt nagy a közönség érdeklődése. Másreszt, éreztem, hogy szüksége van a közönségnek a magas művészi színvonalú zenére. Mivel korábbi együttműködésünk sikeres volt a Nemzeti Énekkarral, kulcsfontosságúnak tartottam, hogy a legjobb magyar kórus közreműködjön a produkcióban. A Carmina Burana ötlete a kórussal való találkozáson született meg.
Hogyan tud egy ilyen monumentális méretű előadásban a zene és a tánc együtt működni?
Bátran állíthatom, hogy az egyházi zene kivételével a zene és a tánc egymás hatása alatt állnak. A zene elképzeli a táncot, a táncnak pedig szüksége van a zenére. Úgy érzem, hogy Magyarországon az emberek életében a tánc természetesen összefonódik a zenével. A tánc és a zene nagyon egyszerű módja érzelmeink kifejezésének. Ebből természetesen következik, hogy előadásunkban a zenét összekötjük a tánccal, és Carl Orff Carmina Buranája nem más, mint a zene ikonikus megjelenítése a színpadi táncban.
Számos zenei csoportosulás működik közre a Naphimnuszban. Melyek a nehézségei ennek a munkának? Mióta és milyen rendszerességgel gyakorolnak közösen?
Az „előadás” ugyanazt jelenti a zenész és a táncos számára, de az elképzeléseik ennek megvalósításáról különbözőek, és ezt közös nevezőre kell hoznunk a Carmina Burana előadásában. Más szavakkal, a zenésznek éreznie kell a táncelemeket a kottában, a táncosnak éreznie kell a zenét a koreográfiában. Fontos, hogy kompromisszumot tudjunk kötni, de ugyanakkor saját elveinket nem szabad feladni. Karmesterként és zenei igazgatóként az a feladatom, hogy megtaláljam a közös pontokat. Remélem, hogy az előző kísérleteim és tapasztalatom az opera és az operett világában hasznosnak bizonyulnak.
Nem mindennapi dolog, hogy 200 ember ugyanabban az időben egyazon színpadon lép fel. Milyen gyakori napjainkban, hogy élő zene és tánc egyszerre van jelen? Miért különleges ez a kombináció?
Mint már említettem, az operában és az operettben természetes, hogy sok ember működik együtt a színpadon és a színpadon kívül. És hogy miért különleges ez az előadás? Nos, általában a Carmina Buranát a színpadon balett formájában adják elő. A mi előadásunkban, a zenekar és a kórus lesz a színpadon, míg a néptáncosok a színpad előtti teret foglalják el. A közönség a zenét a táncon keresztül fogja érezni és a zenei témákat táncmotívumokon keresztül érzékelik majd. Ezúttal beillesztünk az előadásba részleteket is a Pannon freskó című műből a Naphimnusz szimbólumával, illusztrálván, hogyan köti össze ez a világi zene a Pannon földet és életet az európai léttel és hagyományokkal.
Ön már számos monumentális produkcióban vett részt, többek között Szolnokon is. Miért különösen kedves az Ön számára a szolnoki környezet?
Számomra Szolnok az a hely, ahol megvalósíthatom zenei elképzeléseimet. Egy szimfonikus zenekar zenei igazgatójaként, európai klasszikus zenét vezényelek… egy japán karmester európai zenét ad elő európai zenekarral… nos, ez egy ritka eset. Vezénylés közben sosem érzem azt, hogy japán vagyok; érzéseimen keresztül megpróbálom közvetíteni az európai, és főképp a magyar zene hagyományait. Úgy érzem, hogy Szolnok lakossága, valamint a szimfonikus zenekar értékelik a munkámat és erőfeszítéseimet a város zenei igazgatójaként. Ezt sosem tapasztalhatnám meg Japánban.
Miért szeret magyar művészekkel dolgozni?
Én meg azt szeretném tudni, hogy ők miért szeretnek velem dolgozni. Lehet, hogy előző életemben itt éltem? Mindig természetesnek éreztem a magyar művészekkel való együttműködést. Persze vannak nyelvi kommunikációs problémák, de úgy érzem, hogy a magyar és a japán mentalitás közel állnak egymáshoz. Ahhoz, hogy egy zenekar jól működjön, szerintem nagyon fontos, hogy érezzük egymás művészi lelkületét. Velem és a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral ez történik.
A januári koncert a magyar és az európai hagyományok találkozása lesz (Carl Orff és a Magyar Állami Népi Együttes). Miért fog ez a párosítás jól működni?
Hogy őszinte legyek, nem tudom mi fog történni, hiszen senkinek sem volt még hasonló kísérlete. De meg vagyok győződve arról, hogy a résztvevők gondosan fognak felkészülni és a közönség egy magas színvonalú előadást fog látni és hallani.
Forrás: kultura.hu
0 Megjegyzések