Az elterebélyesedő rátétek néhány, leginkább alföldi előfordulástól eltekintve, növényi eredetűek. Középen a legtöbbször szimmetrikus tengelyt alkotó leveles száron vagy annak életfára emlékeztető ágain almák, szívformák, rózsák, tulipánok, szegfűk, bogyós (böngyikés) hajtások helyezkednek el. Szerkezetileg egységesek, legtöbbször egyetlen irhadarabból kivághatók. A tisztán irházásos díszítés a csökölyi ref., a baranyai böngyikés és a hódmezővásárhelyi ködmönökön a legutóbbi időkig fennmaradt. A hímzéssel való díszítés kialakulását a ruhadarabok és a mintakönyvek alapján két úton mutathatjuk ki. 

1. Az irhadíszítés közé a szironnyal való varrás pótlására (virágát kikötözi) fonallal leveleket, hajtásokat kezdtek hímezni mindaddig, míg végül csak a nagyobb formákat vagdalták bőrből. Ez a fejlődés leolvasható fennmaradt bőrruháinkról. Szép példái ennek a dunántúli, borsodi, cigándi, erdélyi, felföldi ködmönök jó része.
 
2. A szűcsmintakönyvek, valamint a 19. sz.-ban készült ruhadarabok tanúsága szerint feltételezhető, hogy az irházástól függetlenül is kialakult egy önálló, tisztán hímzett ornamentika. Ennek alapja a túlnyomóan rózsákkal tűzdelt virágcsokor (bokorvirág). Ebből alakították ki a magyar szűcsmesterek a 19. sz. folyamán azt a gazdag és változatos szűcshímzést, amely a köztudatban él, de még ma is inkább feltáratlanul a múz.-ok őriznek. 

Ha kiindulunk az első szűcsmintakönyvek, valamint a 19. sz. eleji ábrázolásokból, akkor a művészi leegyszerűsítés, motívumalkotás végtelen gazdagsága tárul elénk, amely a rózsák, tulipánok, szegfűk, georginák, nefelejcsek, rozmaring, rózsa-, akác-, cser-, tölgyfa levelek, egyszóval a kiskert virágait a legváltozatosabban stilizálta és komponálta először lazább, majd mind tömörebb foltokba, legtöbbször megtartva annak csokorra, cserepes virágra emlékeztető, de a kitöltendő felülethez alkalmazkodó és annak hangsúlyt adó formáját. A tömör szerkezetű hímzésfoltokban gyakran központi helyet foglal el a magyar címer, a virágos ágat tartó madár, páva, kakas, hal és kígyó. A bokorvirágok szerkezetileg többféle megoldást mutatnak. Leggyakoribb a szimmetrikus tengelyt alkotó rozmaringleveles egyenes ág, amelynek oldalra 3–3 hajtása van. Az alsókon nagyobb nyolcas vagy tojásrózsák virítanak, majd kisebb hatos-, vagy forgórózsák, s az ágak végén tulipán, de inkább hármas bimbó páros vagy bajuszos levelekkel. A fölötte levő ág már rövidebb, kisebb rózsával, levéllel és bimbókkal. A harmadik, a legfelső ág csak bimbós. A vezérág tulipánban, de gyakran rózsában végződik. E félkörös vagy háromszög alakú kompozíciók leginkább a subák tányérját, ill. a ködmönök ujját díszítik. 

A ködmönök elején, pálháján gyakoriak a hajlott, gyengén S alakú aszimmetrikus csokrok rozmaringleveles, rózsás, szegfűs, bimbós hajtásokkal. A ködmönök háta, a debreceni női subák tányérvirágozása is rendszerint három ágú indán csokorszerűen elhelyezett rózsákból, tulipánokból, bimbós, bogyós, leveles ágakból áll. A bokorvirágok mellett szólnunk kell a szalagszerűen komponált, a színek és formák ritmusán alapuló folyómintákról. Ezeknek leggyakoribb formája a hullámos rozmaringleveles ágon, ill. annak hajlataiban elhelyezett rózsás, tulipános, bimbós, körkörös díszítősorok.


– A szűcshímzés értékét, szépségét nemcsak sok száz változatú motívumkincsében és azoknak bokorvirágos vagy folyómintás sorokba való tömörítésében, mégcsak nem is a színek és formák páros vagy keresztrímes szín és formaritmusában kell látnunk, hanem a díszítő foltoknak az egy ruhán való összeszerkesztésében, felépítésében. Az az igazi szűcsremek, amelyen érvényesül a szerkesztés egysége, összhangja, ez a szimfóniához hasonló építkezés, amelynek megvannak a tételei, törvényszerűségei. E törvényszerűségek legjobban az alföldi férfi és női subákról és jónéhány erdélyi, dunántúli, békési, átányi, palóc, körösvidéki stb. ködmönről olvashatók le.