Bartók Béla 1881-ben született, Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében, kikelet havában, de már a kos jegyében, 25-én, pénteken. Szülei Voit Paula és id. Bartók Béla. A gyermek teljes neve: Bartók Béla Viktor János. Nem jól kezdődik az anyaméhen kívüli élet. Három hónapos korában himlő elleni védőoltást kap, mely elfertőződik, és öt éven át gyötrik pattanásos gyulladások a kicsiny testet.
A Bartók-ház nincs híján a zenének, hiszen édesanyja zongoratanárnő, apja ugyan a nagyszentmiklósi földmíves iskola igazgatója, de kitűnő, amatőr csellista. Az ötödik születésnapján kezdi el zongoratanulmányait, tanára az édesanyja. Két év múlva, nagyon fiatalon, harminchárom évesen meghal az édesapa. Elkezdődik a küzdelem a megélhetésért. A rengeteg költözködés ellenére is a gyermek sokat tanul, egyre ügyesebben zongorázik. Pozsony a végállomás, a mama végre állást kap. A kis Béla már hangversenyeken is fellép, három évi munkával elkészül első figyelemre méltó zenéje, a „Duna folyása". A mintegy huszonöt perces zongoradarab egy tizenhárom éves fiatalember vallomása hazaszeretetéről. És most lépjünk ki az életrajzból, ahogy ezt majd máskor is megtesszük.
Képzeljük bele magunkat azokba a bizonyos „békeidőkbe". Akkor épült fel az a Magyarország, az a Budapest melyet napjainkban tesznek végképp tönkre. A rombolás, dühödött nemzetpusztítás akkoriban még ismeretlen. Bár Galícia felől már százezrével özönlik az uzsorás, pálinkahamisító „kazár" horda, ezt még nem érezni. A főváros Európa ékköve, a történelmi Magyarország gyarapszik, virágzik, történetének egyik nagy fénykorát éli. És óriási kincseket rejt. Ne az erdélyi aranybányákra, az alföldi végtelen gázmezőkre, a dunántúli olajra, a mérhetetlen termálvíz készletre gondoljunk. Hanem egy nép hatalmas és ősrégi, szokásait, hagyományait, lelkének rezdüléseit őrző, az élet szentségét minden elé helyező kincsét, a magyarság kárpát-medencei őshonosságát bizonyító csodát szemléljük. Ne feledjük, ebben az időben Magyarország lakosságának háromnegyede közvetlenül vagy közvetve a földből él. A földből és a földdel. Ha nyomorúságosan is, de él a rögön, a rögből, úgy, ahogy már sok-sok ezer éve. És közben őrzi - ahogy Lükő Gábor írja-, a magyar lélek formáit. Építkezésében, öltözködésében, születési, temetkezési szokásaiban, ünnepeinek rendjében, imádságaiban, meséiben, és talán legerősebben dalaiban. Akkor még a nacionalizmus, a nemzeti öntudat megélése teljesen természetes a hazában. A kozmopolitizmus még a világhatalomra törők aktatáskájában türelmetlenkedik. Vannak azért előrelátó rosszat sejtők, és elkezdik menteni a menthetőt. Az első próbálkozó Ipolyi Arnold, akinek „Magyar mitológia" című nagy munkája pótolhatatlan érték. Az ezernyolcszáznegyvenes, ötvenes években egy egész kis hadsereggel járják az országot, meséket, szokásokat, mondókákat, játékokat gyűjtenek országszerte.
Bartók egy olyan „levegőjű" országban válik felnőtt, alkotó erejét már próbára tevő emberré, ahol ő tehetségével, képességeivel, tudásával nem is tehet mást, mint elkezd népdalokat gyűjteni. Ez lelkének parancsa. Miközben vidéki ösmerőseinél, rokonainál összecsipegeti az első dalokat, készül a honi művelődéstörténet egyik legragyogóbb remekműve, és 1907-ben meg is jelenik. Ez Malonyay Dezső munkája, a címe: „A magyar nép művészete". Bartók is megismeri, és megszereti. 1907-től rendszeresen gyűjt, egyre többet. Közben elérkezik életének egy határállomásához, a határkő megszemélyesítője egy izgalmasan gyönyörű zeneakadémiai növendék, Geyer Stefi. Bartókban mindent elégető szerelmi láng gyullad, és egy hegedűverseny írásába kezd. Természetesen leveleznek is. „Egy idő óta oly különös hangulatban vagyok, egyik szélsőségből a másikba esem. Egy-egy levele, sőt, egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyeket indít, úgy fáj.....Mi lesz ennek a vége és mikor?"
És ír ő mást is ennek a szépségnek, néhány levélváltásban valóságos filozófiai kiselőadás kerekedik, és olyasmit hallunk Bartóktól, amire legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna, mindezt egy olyan ember tollából, aki évek óta parasztemberek között szívja a levegőt. És mégis így rezdül a lélek: „...nem isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára, hanem az ember alkotta az istent saját hasonlatosságára...nem a test halandó és a lélek halhatatlan, hanem éppen fordítva, a lélek múlandó és a test (vagyis az anyag) örökkévaló! Majd később megjegyzi: „Mire 22. életévem befejeződött, új ember voltam - ateista".
És ebben az istentelen emberben - mielőtt még igazán büszke lehetne ateizmusára - összeomlik a világ. Geyer Stefi kikosarazza. Világvége és életvége-hangulata teljesen eluralkodik rajta, öngyilkosságon töri a fejét. És a megtagadott Isten utat mutat Bartók Bélának.
Nagy munkába kezd, megírja az első vonósnégyest. Ez sem véletlen. Egyrészt egy műfajt vesz a hátára, melyet egész életében cipel és hat csodálatos remekmű súlya van a zsákban. Másrészt ebben az első zenében megtisztul szerzőnk lelke. „Ez az én halál-énekem" - mondta Bartók Geyer Stefinek, utalva a mű első tételére. Aztán a másodikban ott liheg egy fura keringő, percekig szeretne valamit mondani, de nem sikerül, valami, valaki mindig közbeszól, háborgó duhajkodást vált fel egy szinte halhatatlan motyogás, aztán az egész füstként elszáll, és nem lehet tudni, hogy sohasem látjuk többé, vagy csak jelt ad? És jelt ad! Van élet Geyer Stefin túl is. Persze ennél több ez . Jelt ad egy életre. A harmadikban megszólalnak a népdalok, és kitör az örömünnep, milyen jó is élni. Bartóki „humorral" a „Romlott testem a bokorba, piros vérem hull a hóba" kezdetű keservest választja a tétel életigenlő téma hordozójának. Maga gyűjtötte 1907-ben. Aztán ott van előttünk a tisztaság, a remény hangja, a „Felszállott a páva" néhány hangja.
Bartók Bélát sokan szeretik indiánarcú, lelkében rezzenéstelen, száraz gondolkodású, érzéseit, érzelmeit rejtegető aszkétának feltüntetni. Azt ajánlom, hallgassák többet az első vonósnégyest, és lapozzák gyakrabban a szerző levelezését, vagy akár a vele készült beszélgetéseket. Egy 1909. február negyedikén kelt levélben például ezt olvashatják: „Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit".
A levél címzettje nem más, mint ismét egy növendék, de ezúttal a saját zongorista tanítványa, Ziegler Márta.
Még ebben az évben, az első vonósnégyes befejezését követően Bartók megnősül, feleségül veszi a tizenhat éves Mártát, majd közel egy év múlva megszületik fiuk, Béla. Megint lelkesült egy kicsi, magyar ember.
Képzeljük bele magunkat azokba a bizonyos „békeidőkbe". Akkor épült fel az a Magyarország, az a Budapest melyet napjainkban tesznek végképp tönkre. A rombolás, dühödött nemzetpusztítás akkoriban még ismeretlen. Bár Galícia felől már százezrével özönlik az uzsorás, pálinkahamisító „kazár" horda, ezt még nem érezni. A főváros Európa ékköve, a történelmi Magyarország gyarapszik, virágzik, történetének egyik nagy fénykorát éli. És óriási kincseket rejt. Ne az erdélyi aranybányákra, az alföldi végtelen gázmezőkre, a dunántúli olajra, a mérhetetlen termálvíz készletre gondoljunk. Hanem egy nép hatalmas és ősrégi, szokásait, hagyományait, lelkének rezdüléseit őrző, az élet szentségét minden elé helyező kincsét, a magyarság kárpát-medencei őshonosságát bizonyító csodát szemléljük. Ne feledjük, ebben az időben Magyarország lakosságának háromnegyede közvetlenül vagy közvetve a földből él. A földből és a földdel. Ha nyomorúságosan is, de él a rögön, a rögből, úgy, ahogy már sok-sok ezer éve. És közben őrzi - ahogy Lükő Gábor írja-, a magyar lélek formáit. Építkezésében, öltözködésében, születési, temetkezési szokásaiban, ünnepeinek rendjében, imádságaiban, meséiben, és talán legerősebben dalaiban. Akkor még a nacionalizmus, a nemzeti öntudat megélése teljesen természetes a hazában. A kozmopolitizmus még a világhatalomra törők aktatáskájában türelmetlenkedik. Vannak azért előrelátó rosszat sejtők, és elkezdik menteni a menthetőt. Az első próbálkozó Ipolyi Arnold, akinek „Magyar mitológia" című nagy munkája pótolhatatlan érték. Az ezernyolcszáznegyvenes, ötvenes években egy egész kis hadsereggel járják az országot, meséket, szokásokat, mondókákat, játékokat gyűjtenek országszerte.
Bartók egy olyan „levegőjű" országban válik felnőtt, alkotó erejét már próbára tevő emberré, ahol ő tehetségével, képességeivel, tudásával nem is tehet mást, mint elkezd népdalokat gyűjteni. Ez lelkének parancsa. Miközben vidéki ösmerőseinél, rokonainál összecsipegeti az első dalokat, készül a honi művelődéstörténet egyik legragyogóbb remekműve, és 1907-ben meg is jelenik. Ez Malonyay Dezső munkája, a címe: „A magyar nép művészete". Bartók is megismeri, és megszereti. 1907-től rendszeresen gyűjt, egyre többet. Közben elérkezik életének egy határállomásához, a határkő megszemélyesítője egy izgalmasan gyönyörű zeneakadémiai növendék, Geyer Stefi. Bartókban mindent elégető szerelmi láng gyullad, és egy hegedűverseny írásába kezd. Természetesen leveleznek is. „Egy idő óta oly különös hangulatban vagyok, egyik szélsőségből a másikba esem. Egy-egy levele, sőt, egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyeket indít, úgy fáj.....Mi lesz ennek a vége és mikor?"
És ír ő mást is ennek a szépségnek, néhány levélváltásban valóságos filozófiai kiselőadás kerekedik, és olyasmit hallunk Bartóktól, amire legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna, mindezt egy olyan ember tollából, aki évek óta parasztemberek között szívja a levegőt. És mégis így rezdül a lélek: „...nem isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára, hanem az ember alkotta az istent saját hasonlatosságára...nem a test halandó és a lélek halhatatlan, hanem éppen fordítva, a lélek múlandó és a test (vagyis az anyag) örökkévaló! Majd később megjegyzi: „Mire 22. életévem befejeződött, új ember voltam - ateista".
És ebben az istentelen emberben - mielőtt még igazán büszke lehetne ateizmusára - összeomlik a világ. Geyer Stefi kikosarazza. Világvége és életvége-hangulata teljesen eluralkodik rajta, öngyilkosságon töri a fejét. És a megtagadott Isten utat mutat Bartók Bélának.
Nagy munkába kezd, megírja az első vonósnégyest. Ez sem véletlen. Egyrészt egy műfajt vesz a hátára, melyet egész életében cipel és hat csodálatos remekmű súlya van a zsákban. Másrészt ebben az első zenében megtisztul szerzőnk lelke. „Ez az én halál-énekem" - mondta Bartók Geyer Stefinek, utalva a mű első tételére. Aztán a másodikban ott liheg egy fura keringő, percekig szeretne valamit mondani, de nem sikerül, valami, valaki mindig közbeszól, háborgó duhajkodást vált fel egy szinte halhatatlan motyogás, aztán az egész füstként elszáll, és nem lehet tudni, hogy sohasem látjuk többé, vagy csak jelt ad? És jelt ad! Van élet Geyer Stefin túl is. Persze ennél több ez . Jelt ad egy életre. A harmadikban megszólalnak a népdalok, és kitör az örömünnep, milyen jó is élni. Bartóki „humorral" a „Romlott testem a bokorba, piros vérem hull a hóba" kezdetű keservest választja a tétel életigenlő téma hordozójának. Maga gyűjtötte 1907-ben. Aztán ott van előttünk a tisztaság, a remény hangja, a „Felszállott a páva" néhány hangja.
Bartók Bélát sokan szeretik indiánarcú, lelkében rezzenéstelen, száraz gondolkodású, érzéseit, érzelmeit rejtegető aszkétának feltüntetni. Azt ajánlom, hallgassák többet az első vonósnégyest, és lapozzák gyakrabban a szerző levelezését, vagy akár a vele készült beszélgetéseket. Egy 1909. február negyedikén kelt levélben például ezt olvashatják: „Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit".
A levél címzettje nem más, mint ismét egy növendék, de ezúttal a saját zongorista tanítványa, Ziegler Márta.
Még ebben az évben, az első vonósnégyes befejezését követően Bartók megnősül, feleségül veszi a tizenhat éves Mártát, majd közel egy év múlva megszületik fiuk, Béla. Megint lelkesült egy kicsi, magyar ember.
0 Megjegyzések