Ötvenhat november negyedike nemzetünk kegyetlen lefejezése volt. Egy pillanatra a napba néztünk, s megvakultunk. Megöleltük, megérintettük, megsimogattuk egymást, s belehaltunk. Heródiás tehetetlen dühtől tajtékozva, önkívületben szidalmazza Keresztelő Jánost, nem bírván elviselni a vak ciszternába zárt látnok átkait, jövendöléseit, nem hajlandó meghallani bűnös, vérfertőző életének részleteit e szentembertől, s Júdea sivatagjába dugja fejét, hogy megszabadulhasson lelkiismeret-furdalásától.
A tömeges gyermekgyilkos Heródes pedig retteg tőle, nem képes kivégeztetni. „Isten mindig vele van” – sóhajtozik. Pedofil vonzalma a szűzhöz megbénítja. Pedofilia és gyermekek ölése. A mai júdeai harcosok is előszeretettel gyilkolnak palesztin gyerekeket. Mansfeld Péter is egy konok gyerek volt. Salome – az önsorsrontó és börtönlakó Oscar Wilde szerint – szerelmetesen kívánta csókolni a fogva tartottat, nem értvén meg, hogy a csók: halál. Godard Éli az életét című lenyűgöző filmjében Anna Karina, mint prostituált, soha nem engedte meg klienseinek, hogy megcsókolják. Mindenemet használhatod, de az ajkam szent. Meg akarsz halni? Véres az ajkam. Az ajkam halál, egy lángoló hold. Bele is halt, mint Salome.
A természettől visszafordíthatatlanul elszakadt, globalizált-civilizált földönfutókként már fogalmunk sincs, mi a hold vére. A nő ciklusát a hold szabályozza, bibliai vörösségét a teljes holdfogyatkozás, a napfénynek a Föld légköre általi fénytörése okozza. A vér tüneményes s riasztó látványát. Ez a titok. Teremtőnknek volt humora: a legholtabb égitestet néha vérrel bélyegzi meg. Élettel bélyegzi meg – egyben a halállal. A női öntisztulás is a halott petesejtek temetése, hogy tizennégy nap múltán újra felajánlkozzon az életnek.
„Semmit sem hallok. Csend, iszonyatos csend” – kiáltja a vak éjszakába Heródes, miután teljesítette Salome kívánságát. Richard Strauss operájában Salome nem hallja a mártír kiáltozását, ő nem könyörög életéért, csönd van, a halál csöndje. Már csak a levágott fej véres ajkait csókolgathatja.
November negyedike után nemzetünk némaságot fogadott. A hold örökké véres maradt. Döbbenten hallgattunk. Talán még egyes véreskezű kommunista is – szégyenből. Nem értettük, mi történik. Asszonyok és anyák néma tüntetésen gyújtották elesett, hősi halott gyermekeikért, férjeikért mécseseiket. Nem szóltak, nem kiáltoztak. Hallgattak. Egy pillanatra megcsókoltuk a szabadságot s belehaltunk. Az elhurcolások, kivégzések, sortüzek júdeai bosszúhadjáratát nem értettük. Itt vagyunk legyőzve, mit akartok még? Itt térdepelünk, hogy levágjátok a fejünket. 1956 a mozdulatainkba költözött, a vérünkbe ivódott, akár tiltva voltak a megemlékezések, akár nem. Csak a hallgatás maradt. Meg egy lyukas, koszos és véres nemzeti lobogó. Ötvenhat októberében idegenek ölelkeztek a Corvin közben, a Széna téren, felszabadultan és szeretettel csókolgatták egymást örömükben, hogy november negyedike után mindezt elrabolják tőlünk. Nemcsak a szabadságunkat lopták el, de a szeretetünket is. Elfelejtettünk szeretni és simogatni. Gyűlöljük egymást. A simogatás hiánya pedig betegséget, majd halált okoz. Egy népet imigyen lehet vérpadra hurcolni. Lassan, alattomosan.
Kevesen értik, hogy Wilde és Strauss művében nemcsak Salome szereti a látnokot, s bosszújában vágatja le a fejét, hanem viszont: Keresztelő János is szereti őt. Ezért pocskondiázza, szidalmazza. Mit tehet ő az anyja vérfertőzőséről? Salome ártatlan, mégis gyilkoltat. Szeretetből gyilkol. A Biblia szerint anyja sugalmazására, Wilde szerint szerelmi bosszúból, hogy végre megcsókolhassa véres ajkát, amit életében János megtagadott tőle. Halálában már nem tudta visszautasítani.
Ilyen bűnös „vérfertőzésben” élünk ma is: gyermekeket, családokat gyilkolunk, már nem szablyával, de fokozatos és tudatos elnyomorítással. Öngyilkosságba kergetnek, mert ez a legolcsóbb: se kötél, se golyó nem kell hozzá. Az ötvenes évek kitelepítései folytatódnak: banki nepperek rendőri segédlettel (állami alkalmazottakkal) vonszolnak ki minket házainkból, és löknek vihogva a sárba. Utánunk dobálják megmaradt bútorainkat, ruháinkat az esőbe. Rákosiék legalább adtak egy istállót az eldugott alföldi tanyákon. Ma istállót sem kapunk, hanem újra a nyakszirtünket nyújtjuk.
JPP
A természettől visszafordíthatatlanul elszakadt, globalizált-civilizált földönfutókként már fogalmunk sincs, mi a hold vére. A nő ciklusát a hold szabályozza, bibliai vörösségét a teljes holdfogyatkozás, a napfénynek a Föld légköre általi fénytörése okozza. A vér tüneményes s riasztó látványát. Ez a titok. Teremtőnknek volt humora: a legholtabb égitestet néha vérrel bélyegzi meg. Élettel bélyegzi meg – egyben a halállal. A női öntisztulás is a halott petesejtek temetése, hogy tizennégy nap múltán újra felajánlkozzon az életnek.
„Semmit sem hallok. Csend, iszonyatos csend” – kiáltja a vak éjszakába Heródes, miután teljesítette Salome kívánságát. Richard Strauss operájában Salome nem hallja a mártír kiáltozását, ő nem könyörög életéért, csönd van, a halál csöndje. Már csak a levágott fej véres ajkait csókolgathatja.
November negyedike után nemzetünk némaságot fogadott. A hold örökké véres maradt. Döbbenten hallgattunk. Talán még egyes véreskezű kommunista is – szégyenből. Nem értettük, mi történik. Asszonyok és anyák néma tüntetésen gyújtották elesett, hősi halott gyermekeikért, férjeikért mécseseiket. Nem szóltak, nem kiáltoztak. Hallgattak. Egy pillanatra megcsókoltuk a szabadságot s belehaltunk. Az elhurcolások, kivégzések, sortüzek júdeai bosszúhadjáratát nem értettük. Itt vagyunk legyőzve, mit akartok még? Itt térdepelünk, hogy levágjátok a fejünket. 1956 a mozdulatainkba költözött, a vérünkbe ivódott, akár tiltva voltak a megemlékezések, akár nem. Csak a hallgatás maradt. Meg egy lyukas, koszos és véres nemzeti lobogó. Ötvenhat októberében idegenek ölelkeztek a Corvin közben, a Széna téren, felszabadultan és szeretettel csókolgatták egymást örömükben, hogy november negyedike után mindezt elrabolják tőlünk. Nemcsak a szabadságunkat lopták el, de a szeretetünket is. Elfelejtettünk szeretni és simogatni. Gyűlöljük egymást. A simogatás hiánya pedig betegséget, majd halált okoz. Egy népet imigyen lehet vérpadra hurcolni. Lassan, alattomosan.
Kevesen értik, hogy Wilde és Strauss művében nemcsak Salome szereti a látnokot, s bosszújában vágatja le a fejét, hanem viszont: Keresztelő János is szereti őt. Ezért pocskondiázza, szidalmazza. Mit tehet ő az anyja vérfertőzőséről? Salome ártatlan, mégis gyilkoltat. Szeretetből gyilkol. A Biblia szerint anyja sugalmazására, Wilde szerint szerelmi bosszúból, hogy végre megcsókolhassa véres ajkát, amit életében János megtagadott tőle. Halálában már nem tudta visszautasítani.
Ilyen bűnös „vérfertőzésben” élünk ma is: gyermekeket, családokat gyilkolunk, már nem szablyával, de fokozatos és tudatos elnyomorítással. Öngyilkosságba kergetnek, mert ez a legolcsóbb: se kötél, se golyó nem kell hozzá. Az ötvenes évek kitelepítései folytatódnak: banki nepperek rendőri segédlettel (állami alkalmazottakkal) vonszolnak ki minket házainkból, és löknek vihogva a sárba. Utánunk dobálják megmaradt bútorainkat, ruháinkat az esőbe. Rákosiék legalább adtak egy istállót az eldugott alföldi tanyákon. Ma istállót sem kapunk, hanem újra a nyakszirtünket nyújtjuk.
JPP
0 Megjegyzések