Szereti Vidnyánszky Attila beregszászi színházát, de nem vállalna nála színészi szerepet. Határon túliságról, nemzetről, hagyományról és a színházi bérletről beszélgettünk a Nemzeti Színház igazgatójával.
November 16-tól Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatójának pályázatát bárki elérheti a webről, ő maga döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza. A pályázat 322 oldalas. A tervek mellett megosztja az olvasóival a 2007-2012 közötti időszak intézményvezetési és művészeti filozófiáját, nehézségeit, sikereit és számait is. „Minden szavát vállalom”, mondta Alföldi.
Kinek íródott a pályázat?
Alföldi Róbert: Mindenkinek. Azért tettem nyilvánossá, mert nem szeretném, ha bármilyen szóbeszéd övezné és elolvashassa, akit érdekel. Így is íródott. A színház is mindenkié, így a pályázat is legyen a teljes nemzeté.
Elvárja, hogy a többi pályázó is nyilvánosságra hozza munkáját?
A.R.: Nem várhatom el.
Azt gondolná, javasolná, hogy nyilvánosságra kellene hozniuk?
A.R.: Erre csak annyit mondhatok, hogy az enyém nyilvános.
Illene nyilvánosságra hozniuk?
A.R.: A Nemzeti Színház ügye olyan tüzessé vált, hogy az én világképemnek az felel meg, ha nyíltan játszunk. Mindenki vállalja, amit gondol, vállalja, hogy megmérettetik. S mindezt nyilvánosan, hiszen egy nyilvános intézmény élére pályázik, ami a nyilvánosságból él.
A pályázat 322 oldal. Ebben a közhangulatban, ilyen ellenszenvvel harcolva, hogyan, milyen hangulatban áll össze egy ekkora pályázat?
A.R.: Én egy intézményért felelek, amely intézménynek hosszú távú tervei vannak. Felelős vagyok magamért, a társulatért és az elmúlt öt évért. Hozzátartozik a munkához, és tartozom mindenkinek annyival, hogy komolyan végiggondoltam a pályázatot, ezért ekkora a terjedelme. Ezért nem egy cetlit adtam be. A hangulatról annyit: ha komolyan veszem a szerepemet, nem lehet szempont az, hogy hogyan érzem magam pályázás közben.
Nézzük az igazgatói feladatokat. Az egyik terület a társulat, ami azért is izgalmas, mert nemrég Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta egy HírTV-nek adott interjúban, hogy amennyiben nyer, akár Alföldi Róbert színésszel is együtt tudna dolgozni. Vállalna szerepet?
A.R.: Nem gondolom, hogy most ez lenne a legfontosabb.
Tudna együttműködni?
A.R.: Nem.
Politikai vagy szakmai viszonyuk rossz?
A.R.: Nincs viszonyunk. Az a baj, hogy most nem két fajsúlyos színházi személyiség szakmai versenyéről szól ez az egész.
A pályázatban a színészek korosztályáról, új tehetségekről, a Nemzet Színészeiről is nyilatkozik. Amennyiben Ön nyer, változtatna a társulat összetételén?
A.R.: Nem. Ez a társulat az elmúlt öt év eredménye. Persze új találkozásokra mindig nyitottnak kell maradnom, idén például Gáspár Sándor és Tenki Réka is leszerződött hozzánk. Azt gondolom, hogy nagyon kevés ilyen ütőképes társulat van ma Magyarországon. Ha valaki megnézi az előadásokat a színházban és nem DVD-ről, akkor az pontosan tudja, hogy milyen magas színvonalon teljesít a társulat.
Tanulási folyamat volt ? Próba-bukás-siker folyamán érlelődött a csapat?
A.R.: Nem annyira tanulási folyamat, inkább időbe telik, hogy megismerjék egymást a színészek, hogy összeszokjanak, hogy sokat dolgozzanak együtt, hogy különböző helyzetekbe kerüljenek, hogy megérjen a társulat. Az is fontos egy társulatnál, hogy az ember hosszú távra tervezzen, hogy lássa, ki mennyire terhelhető, kit milyen irányban kell erősíteni. Nem mondunk le valakiről csak azért, mert valami nem sikerült neki. És ízlés kérdése is, amikor el kell dönteni, hogy kivel tudunk vagy nem tudunk együtt dolgozni. Munka közben derül ki minden. Művészi bizalom és kitartás nélkül nem lehet társulatot vezetni. Amikor elküldtem színészeket, akkor is azt mondtam, hogy volt közöttük kiváló színész. Csak más típusú színész volt, mint akire itt, a Nemzeti Színházban számítottam.
Mi a stratégia az írók és a darabok kiválasztásának esetében? A pályázatból azt olvashatjuk ki, hogy itt már nagyobb változást tervez…
A.R.: Több kortárs művet szeretnék bemutatni. Főleg magyart. Ehhez minél több lehetőséget kell teremtenünk az íróknak. Ha valaki visszaemlékszik a Tízparancsolat-drámapályázatunkra, az egy nagyon fontos lépés volt és modellként mutatja, hogy miként kéne működnie talán minden magyar színháznak. Az ír kortárs dráma azért válhatott világhírűvé, mert az ír színházkultúra összefogott és kitartóan megteremtette a drámák megszületésének és bemutatásának lehetőségét. Hogy több magyar kortárs darab szülessen, többet kell bemutatni, mivel egy írónak is szüksége van arra, hogy megtanulja, miként működik a színpad, hogy együtt dolgozzon a színházakkal.
Persze olyan is előfordul, hogy kezünkbe kerül egy darab és már mehet is, ilyen Székely Csaba Bányavirág című darabja. Térey János fordított is nálunk, be is mutattuk a darabját, jó lenne, ha többet tudnánk együtt dolgozni.
" ...egy írónak is szüksége van arra, hogy megtanulja, miként működik a színpad"
Ezen a területet akadnak olyan folyamatok, amelyek elindultak és haladnak. Závada Pál, vagy Esterházy darabjai sikeresek. Nagyon fontos, hogy a Nemzeti Színház megerősítse ezt a folyamatot, hogy tudjunk kortárs szerzőkkel dolgozni.
A szakmai kapcsolatok között az egyik leggyakoribb jelszó a határon túli magyar színházak említése. Vidnyánszky Attilát mint 15 millió magyar lehetséges színigazgatóját emlegetik. Miként látja saját szerepét e területen?
A.R.: Az én öt évem a Kolozsvári Színház Ványa bácsi előadásával kezdődött. A marosvásárhelyiek tavaly három előadással érkeztek Magyarországra, ebből kettőt nálunk láthatott a közönség, idén a szabadkaiak vendégjátékáról egyeztetünk.
A határon túliság azonban önmagában nem művészi kategória. Jó előadásokat hívunk, bárhol is mutatták be őket eredetileg. Azért hívjuk őket, hogy a közönség olyan határon túli magyar színházak előadásait láthassa, gondolok például Sepsiszentgyörgyre, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Beregszászra, ahol az ország, tehát Románia vagy Ukrajna kultúrájával találkozva egészen speciális és nagyon érdekes színházi műhelyek jöttek létre. A szakmai színházi minőséget tartom szem előtt. Ugyanez vonatkozik a vidéki színházakra: jó előadásokat hozzanak. Rengeteg ilyen előadás érkezett hozzánk; ismétlem: kolozsváriakkal nyitottunk. A Bányavirágról is esett már szó. Amikor láttam a marosvásárhelyiek előadását, azt mondtam a rendező Sebestyén Abának, hogy amint lehet, rendezze meg nálunk is a darabot.
Rendben, elfogadjuk, hogy nem színházesztétikai minőség a határon túliság. De a Nemzeti Színház nem képviselhet más értékeket ezen a kategórián túl?
A.R.: Például mit?
Próbálok valahogy az ügyvédje lenni a „15 millió magyar színháza” gondolatnak… mondjuk a magyar nyelvi egységét képviselhetné?
A.R.: Függetlenül az előadás minőségétől?
Nem függetlenül, mellette.
A.R.: Legyen egyszerűen csak jó az előadás. És a korábban felsorolt színházak világszínvonalat képviselnek, jöjjenek minél többször; az külön büszkeség, hogy magyar színházak. Hál’ istennek 2012-t írunk és nem 1985-öt, amikor nemzeti egységet kovácsoló tett volt, ha a határon túli előadások idejöhettek. Ma az Unióban élünk, ide-oda mászkálnak az előadások, mi is megyünk fesztiválokra. Bármikor elutazhatunk, hogy megnézzünk egy előadást a határon túl, határon túli barátaink bármikor beülhetnek egy autóba és ideutazhatnak.
A 15 millió magyar kultúráját például nagyon erőteljesen képviseli Kolozsváron a színház, ami a világ egyik legjobb műhelye. Úgy képviseli, hogy a román színházi kultúrával találkozva egy új minőséget hozott létre. Ugyanez történik Sepsiszentgyörgyön, ugyanerre törekednek a marosvásárhelyiek. Vidnyánszky ugyanezt képviselte Beregszászon.
Nem lehet átfogóan beszélni határontúli vagy vidéki előadásokról. Nagyon sok vidéki előadás van. Vendégjátékokon, a Thália Színházban és a fesztiválokon meg tudjuk nézni őket. A köztelevízió majdnem kizárólag vidéki előadásokat közvetít. Miért teszünk úgy, mintha nem így lenne? A Nemzeti Színház nem befogadó színház.
Egy másik nemzeti ügy, amit gyakran felemlegetnek: egy budapesti számára sokkal könnyebben elérhető a Nemzeti, mint egy vidéki számára.
A.R.: Nagyon sokan jönnek vidékről. Nem szervezett buszokkal, hanem önállóan megoldják. Mert olyan színvonalú előadásokat láthatnak,hogy megéri a nézőknek négyen, nyolcan vagy tizenöten összeállni, és ideutazni. Iskolák is járnak, vannak kedvezmények, bérletek.
Ez már az állami támogatás kérdése. Csodálkozva olvasom azokat a véleményeket, hogy a jelen támogatás mellett a Nemzeti Színház utazhatna és utaztathatna. Amikor a 10. születésnapon 10 vidéki városból 10 buszon meghívtunk pedagógusokat Az ember tragédiájára, azt csak úgy tudtuk megoldani, hogy egy cég mögénk állt.
De mindenesetre sokkal jobbnak tartom azt, hogy a vidéki nézők önállóan ideutaznak, semmint hogy ez a színház, aminek Közép-Európában az egyik legjobb és legbonyolultabb színpadtechnikája van, buszba üljön és utazzon. Ennek sem technikai, sem anyagi szempontból nincs realitása. Vagy készüljenek utazásra alkalmas előadások , de akkor minek ez az épület? Ennél fontosabbnak tartom azt, hogy Az ember tragédiájára maguktól akarjanak beülni a gyerekek. Maguktól, nem azért, mert kötelező olvasmány. Ha valaki megnézi a jegyárainkat, akkor azt látja, hogy számos kedvezményt adunk, annak megfelelően, hogy csoport érkezik-e, hogy vidékről érkeznek-e, ezzel igyekszünk megkönnyíteni az idejutást.
Kik a gyerekek?
A.R.: Mondjuk 14-től 25 éves korig a fiatalok, az a generáció, amelyikről azt gondoljuk, hogy nem fogyaszt kultúrát. A 2007-es pályázatom egyik célkitűzése volt, hogy őket behozzuk. Elmondhatom: a cél megvalósult. A nézőink egyharmada ebből a korosztályból kerül ki. Egyharmada! Ez nagyjából 40 000 néző. Ide az a generáció jár, akiről azt hittük, hogy nem érdeklődő, hogy nem érdekli a nemzeti kultúra és a hagyomány.
"Ide az a generáció jár, akiről azt hittük, hogy nem érdeklődő, hogy nem érdekli a nemzeti kultúra és a hagyomány."
A hagyomány többször is előkerül a pályázatban. Válasz a gyakori kritikára, hogy nem hagyománytisztelő?
A.R.: Kíváncsi vagyok, mit várnak azok, akik számonkérik rajtam a hagyománytiszteletet? Ha bárki megnéz egy 20-25 évvel ezelőtti előadást felvételről, az idegen számára. A színház lényege éppen az, hogy most, ebben a pillanatban jön létre. A színház az adott pillanatban születik, és addig a pillanatig is tart. A színházi hagyomány téves értelmezése az, amikor valaki azt szeretné, hogy olyan előadások szülessenek, mint 20-25 éve.
A pályázatomban is leírtam, hogy minden egyes előadásunkban megtaláljuk a színházi hagyományt, hiszen arra épül. Amit én gondolok a színházról, abban szerepet kap Kapás Dezső [rendező] és Horvai István [rendező], akik 25-30 éve vittek színre előadásokat. A most készülő Sirályban benne van Pista bácsi Vígszínházban bemutatott Sirály előadása. És mégis természetes, hogy nem lesz ugyanolyan. De benne van. Ez éppen úgy működik, mint a társulat: csak öregekkel vagy csak fiatalokkal nem futhat. Akkor fut, ha minden generációnak megvan a maga képviselője, a folytonosság biztosított. Egyik a másikra épül, egyik a másikból léphet csak tovább. A függetlenek legformabontóbb előadásában is ott a színházi hagyomány. Hiszen valamihez képest más.
Térjünk vissza az anyagiakra. Mi az az összeg, amit mindenképpen meg kell kapnia a Nemzeti Színháznak az államtól?
A.R.: Mondhatnám, hogy a 10 évvel ezelőtti összeg. 2,3 milliárd forinttal indult a Nemzeti. Ma 995 millió forint a támogatás a működtetésre és művészeti programjaink megvalósítására. Ha valaki megnézi az év végi mérlegeket, akkor láthatja, hogy gazdaságilag az elmúlt 3 év volt a legsikeresebb. Megcsináltuk így is!
Ez az épület nemzeti vagyon. Nagyon modern és drága berendezéseket használ, de az állagmegóvásra, karbantartásra, felújításra nincs pénz. Az állami vagyon amortizálódik. Az összeg, amit várnék a pályázatom kedvező elbírálása esetén, 1,7 milliárd forint, ebből nagyon jól lehetne dolgozni. 995 millió forint a minimum. Ezért van leengedve a víz a tóból, ezért nincs Színműtár-könyvsorozat, és még egy halom más dolog. A legbeszédesebb arány azonban az, hogy míg négy évvel ezelőtt több mint 180 millió forint állt rendelkezésre a bemutatók létrehozására, tavaly kevesebb mint 65 milliót költöttünk erre.
"Az összeg, amit várnék a pályázatom kedvező elbírálása esetén, 1,7 milliárd forint"
És ha meglenne ez az összeg az államtól, mennyivel kellene kiegészíteni, és milyen forrásból?
A.R.: Nem az volt a kérdés, hogy mennyi állami támogatás kellene a színháznak?
Ezek szerint a teljes költséget az államnak kéne fedezni?
A.R.: Nem ezt mondom. A Nemzeti Színház jelenleg sem csak állami támogatásból működik, sőt! Ha megnézi a pályázatot, akkor látja, mennyivel növekedtek az egyéb, nem állami forrásaink. A kérdés az volt, hogy mekkora állami támogatás kellene ahhoz, hogy a Nemzeti működni tudjon. Erre válaszoltam az 1,7 milliárd forintot. Szívem szerint 3 milliárdot kérnék, de pontosan tudjuk, hogy milyenek a körülmények.
Azokat a bevételeket, amelyeket most fel tudunk mutatni, továbbra is képesek vagyunk biztosítani, de ezeket nagyon nehéz növelni. Ha például kiadom a házat, akkor nincs előadás. Csakhogy ez nem egy művelődési ház, hanem a Nemzeti Színház.
A szponzor kérdése pedig egy nemzeti színház esetében nagyon bonyolult. Ez egy államilag kiemelten támogatott kulturális intézmény. Ha ez így van, akkor a szponzor azt fogja kérdezni, hogy miért ezt az intézményt támogassa, miért ne azt, amelyik sokkal rosszabb helyzetben van?
Több évig például a Paksi Atomerőmű kiemelt támogatója volt a Nemzetinek. Valamiért kiszállt 3 éve. Másik kérdés, hogy a szponzorok miért választják a sportot a kultúra helyett… és tévedés ne essék, senki nem azt mondja, hogy a sportot nem kell támogatni. Azonban világos, hogy más okai vannak, miért a sportba megy a pénz és nem a kultúrába.
Bevételt nem lehet jegyekből jelentősen növelni. 90%-os a fizető nézőink aránya – nem csak a látogatottság, hanem a fizető nézők aránya! A 4000 forint fölötti jegyár a Nemzeti Színházban pedig már sok. 8-10-15000 forintért nem adhatunk jegyet. Muszáj mindenféle bérlet és kedvezmény konstrukciókat kitalálnunk. Ilyen például a pár éve bevezetett diákbérletünk, 3800 forintért 3 előadás, ami nagyon nagy siker a középiskolások körében.
Csokonai színházban Vidnyánszky rendezést mikor látott és melyiket?
A.R.: Debrecenben nem láttam a munkájukat, Beregszászon annál inkább. Nagyon szeretem, a Liliomfitól a Dorottyáig a Három nővéren át sok mindent láttam. Nagyon izgalmas színházat hoztak létre.
Mi lesz, ha a pályázat sikertelen?
A. R.: Nem tudom. Ezt a színházat, ezt a társulatot, a közönségünket féltem, de most nem ezzel foglalkozom. Közben ugyanis itt működik egy színház, készül a Sirály.
Milyen tanácsot adna az utódjának?
A.R.: Nehéz tanácsot adnom. Állítólag harc van. Talán először is hagyjuk abba a háborút.
Kinek íródott a pályázat?
Alföldi Róbert: Mindenkinek. Azért tettem nyilvánossá, mert nem szeretném, ha bármilyen szóbeszéd övezné és elolvashassa, akit érdekel. Így is íródott. A színház is mindenkié, így a pályázat is legyen a teljes nemzeté.
Elvárja, hogy a többi pályázó is nyilvánosságra hozza munkáját?
A.R.: Nem várhatom el.
Azt gondolná, javasolná, hogy nyilvánosságra kellene hozniuk?
A.R.: Erre csak annyit mondhatok, hogy az enyém nyilvános.
Illene nyilvánosságra hozniuk?
A.R.: A Nemzeti Színház ügye olyan tüzessé vált, hogy az én világképemnek az felel meg, ha nyíltan játszunk. Mindenki vállalja, amit gondol, vállalja, hogy megmérettetik. S mindezt nyilvánosan, hiszen egy nyilvános intézmény élére pályázik, ami a nyilvánosságból él.
A pályázat 322 oldal. Ebben a közhangulatban, ilyen ellenszenvvel harcolva, hogyan, milyen hangulatban áll össze egy ekkora pályázat?
A.R.: Én egy intézményért felelek, amely intézménynek hosszú távú tervei vannak. Felelős vagyok magamért, a társulatért és az elmúlt öt évért. Hozzátartozik a munkához, és tartozom mindenkinek annyival, hogy komolyan végiggondoltam a pályázatot, ezért ekkora a terjedelme. Ezért nem egy cetlit adtam be. A hangulatról annyit: ha komolyan veszem a szerepemet, nem lehet szempont az, hogy hogyan érzem magam pályázás közben.
Nézzük az igazgatói feladatokat. Az egyik terület a társulat, ami azért is izgalmas, mert nemrég Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta egy HírTV-nek adott interjúban, hogy amennyiben nyer, akár Alföldi Róbert színésszel is együtt tudna dolgozni. Vállalna szerepet?
A.R.: Nem gondolom, hogy most ez lenne a legfontosabb.
Tudna együttműködni?
A.R.: Nem.
Politikai vagy szakmai viszonyuk rossz?
A.R.: Nincs viszonyunk. Az a baj, hogy most nem két fajsúlyos színházi személyiség szakmai versenyéről szól ez az egész.
A pályázatban a színészek korosztályáról, új tehetségekről, a Nemzet Színészeiről is nyilatkozik. Amennyiben Ön nyer, változtatna a társulat összetételén?
A.R.: Nem. Ez a társulat az elmúlt öt év eredménye. Persze új találkozásokra mindig nyitottnak kell maradnom, idén például Gáspár Sándor és Tenki Réka is leszerződött hozzánk. Azt gondolom, hogy nagyon kevés ilyen ütőképes társulat van ma Magyarországon. Ha valaki megnézi az előadásokat a színházban és nem DVD-ről, akkor az pontosan tudja, hogy milyen magas színvonalon teljesít a társulat.
Tanulási folyamat volt ? Próba-bukás-siker folyamán érlelődött a csapat?
A.R.: Nem annyira tanulási folyamat, inkább időbe telik, hogy megismerjék egymást a színészek, hogy összeszokjanak, hogy sokat dolgozzanak együtt, hogy különböző helyzetekbe kerüljenek, hogy megérjen a társulat. Az is fontos egy társulatnál, hogy az ember hosszú távra tervezzen, hogy lássa, ki mennyire terhelhető, kit milyen irányban kell erősíteni. Nem mondunk le valakiről csak azért, mert valami nem sikerült neki. És ízlés kérdése is, amikor el kell dönteni, hogy kivel tudunk vagy nem tudunk együtt dolgozni. Munka közben derül ki minden. Művészi bizalom és kitartás nélkül nem lehet társulatot vezetni. Amikor elküldtem színészeket, akkor is azt mondtam, hogy volt közöttük kiváló színész. Csak más típusú színész volt, mint akire itt, a Nemzeti Színházban számítottam.
Mi a stratégia az írók és a darabok kiválasztásának esetében? A pályázatból azt olvashatjuk ki, hogy itt már nagyobb változást tervez…
A.R.: Több kortárs művet szeretnék bemutatni. Főleg magyart. Ehhez minél több lehetőséget kell teremtenünk az íróknak. Ha valaki visszaemlékszik a Tízparancsolat-drámapályázatunkra, az egy nagyon fontos lépés volt és modellként mutatja, hogy miként kéne működnie talán minden magyar színháznak. Az ír kortárs dráma azért válhatott világhírűvé, mert az ír színházkultúra összefogott és kitartóan megteremtette a drámák megszületésének és bemutatásának lehetőségét. Hogy több magyar kortárs darab szülessen, többet kell bemutatni, mivel egy írónak is szüksége van arra, hogy megtanulja, miként működik a színpad, hogy együtt dolgozzon a színházakkal.
Persze olyan is előfordul, hogy kezünkbe kerül egy darab és már mehet is, ilyen Székely Csaba Bányavirág című darabja. Térey János fordított is nálunk, be is mutattuk a darabját, jó lenne, ha többet tudnánk együtt dolgozni.
" ...egy írónak is szüksége van arra, hogy megtanulja, miként működik a színpad"
Ezen a területet akadnak olyan folyamatok, amelyek elindultak és haladnak. Závada Pál, vagy Esterházy darabjai sikeresek. Nagyon fontos, hogy a Nemzeti Színház megerősítse ezt a folyamatot, hogy tudjunk kortárs szerzőkkel dolgozni.
A szakmai kapcsolatok között az egyik leggyakoribb jelszó a határon túli magyar színházak említése. Vidnyánszky Attilát mint 15 millió magyar lehetséges színigazgatóját emlegetik. Miként látja saját szerepét e területen?
A.R.: Az én öt évem a Kolozsvári Színház Ványa bácsi előadásával kezdődött. A marosvásárhelyiek tavaly három előadással érkeztek Magyarországra, ebből kettőt nálunk láthatott a közönség, idén a szabadkaiak vendégjátékáról egyeztetünk.
A határon túliság azonban önmagában nem művészi kategória. Jó előadásokat hívunk, bárhol is mutatták be őket eredetileg. Azért hívjuk őket, hogy a közönség olyan határon túli magyar színházak előadásait láthassa, gondolok például Sepsiszentgyörgyre, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Beregszászra, ahol az ország, tehát Románia vagy Ukrajna kultúrájával találkozva egészen speciális és nagyon érdekes színházi műhelyek jöttek létre. A szakmai színházi minőséget tartom szem előtt. Ugyanez vonatkozik a vidéki színházakra: jó előadásokat hozzanak. Rengeteg ilyen előadás érkezett hozzánk; ismétlem: kolozsváriakkal nyitottunk. A Bányavirágról is esett már szó. Amikor láttam a marosvásárhelyiek előadását, azt mondtam a rendező Sebestyén Abának, hogy amint lehet, rendezze meg nálunk is a darabot.
Rendben, elfogadjuk, hogy nem színházesztétikai minőség a határon túliság. De a Nemzeti Színház nem képviselhet más értékeket ezen a kategórián túl?
A.R.: Például mit?
Próbálok valahogy az ügyvédje lenni a „15 millió magyar színháza” gondolatnak… mondjuk a magyar nyelvi egységét képviselhetné?
A.R.: Függetlenül az előadás minőségétől?
Nem függetlenül, mellette.
A.R.: Legyen egyszerűen csak jó az előadás. És a korábban felsorolt színházak világszínvonalat képviselnek, jöjjenek minél többször; az külön büszkeség, hogy magyar színházak. Hál’ istennek 2012-t írunk és nem 1985-öt, amikor nemzeti egységet kovácsoló tett volt, ha a határon túli előadások idejöhettek. Ma az Unióban élünk, ide-oda mászkálnak az előadások, mi is megyünk fesztiválokra. Bármikor elutazhatunk, hogy megnézzünk egy előadást a határon túl, határon túli barátaink bármikor beülhetnek egy autóba és ideutazhatnak.
A 15 millió magyar kultúráját például nagyon erőteljesen képviseli Kolozsváron a színház, ami a világ egyik legjobb műhelye. Úgy képviseli, hogy a román színházi kultúrával találkozva egy új minőséget hozott létre. Ugyanez történik Sepsiszentgyörgyön, ugyanerre törekednek a marosvásárhelyiek. Vidnyánszky ugyanezt képviselte Beregszászon.
Nem lehet átfogóan beszélni határontúli vagy vidéki előadásokról. Nagyon sok vidéki előadás van. Vendégjátékokon, a Thália Színházban és a fesztiválokon meg tudjuk nézni őket. A köztelevízió majdnem kizárólag vidéki előadásokat közvetít. Miért teszünk úgy, mintha nem így lenne? A Nemzeti Színház nem befogadó színház.
Egy másik nemzeti ügy, amit gyakran felemlegetnek: egy budapesti számára sokkal könnyebben elérhető a Nemzeti, mint egy vidéki számára.
A.R.: Nagyon sokan jönnek vidékről. Nem szervezett buszokkal, hanem önállóan megoldják. Mert olyan színvonalú előadásokat láthatnak,hogy megéri a nézőknek négyen, nyolcan vagy tizenöten összeállni, és ideutazni. Iskolák is járnak, vannak kedvezmények, bérletek.
Ez már az állami támogatás kérdése. Csodálkozva olvasom azokat a véleményeket, hogy a jelen támogatás mellett a Nemzeti Színház utazhatna és utaztathatna. Amikor a 10. születésnapon 10 vidéki városból 10 buszon meghívtunk pedagógusokat Az ember tragédiájára, azt csak úgy tudtuk megoldani, hogy egy cég mögénk állt.
De mindenesetre sokkal jobbnak tartom azt, hogy a vidéki nézők önállóan ideutaznak, semmint hogy ez a színház, aminek Közép-Európában az egyik legjobb és legbonyolultabb színpadtechnikája van, buszba üljön és utazzon. Ennek sem technikai, sem anyagi szempontból nincs realitása. Vagy készüljenek utazásra alkalmas előadások , de akkor minek ez az épület? Ennél fontosabbnak tartom azt, hogy Az ember tragédiájára maguktól akarjanak beülni a gyerekek. Maguktól, nem azért, mert kötelező olvasmány. Ha valaki megnézi a jegyárainkat, akkor azt látja, hogy számos kedvezményt adunk, annak megfelelően, hogy csoport érkezik-e, hogy vidékről érkeznek-e, ezzel igyekszünk megkönnyíteni az idejutást.
Kik a gyerekek?
A.R.: Mondjuk 14-től 25 éves korig a fiatalok, az a generáció, amelyikről azt gondoljuk, hogy nem fogyaszt kultúrát. A 2007-es pályázatom egyik célkitűzése volt, hogy őket behozzuk. Elmondhatom: a cél megvalósult. A nézőink egyharmada ebből a korosztályból kerül ki. Egyharmada! Ez nagyjából 40 000 néző. Ide az a generáció jár, akiről azt hittük, hogy nem érdeklődő, hogy nem érdekli a nemzeti kultúra és a hagyomány.
"Ide az a generáció jár, akiről azt hittük, hogy nem érdeklődő, hogy nem érdekli a nemzeti kultúra és a hagyomány."
A hagyomány többször is előkerül a pályázatban. Válasz a gyakori kritikára, hogy nem hagyománytisztelő?
A.R.: Kíváncsi vagyok, mit várnak azok, akik számonkérik rajtam a hagyománytiszteletet? Ha bárki megnéz egy 20-25 évvel ezelőtti előadást felvételről, az idegen számára. A színház lényege éppen az, hogy most, ebben a pillanatban jön létre. A színház az adott pillanatban születik, és addig a pillanatig is tart. A színházi hagyomány téves értelmezése az, amikor valaki azt szeretné, hogy olyan előadások szülessenek, mint 20-25 éve.
A pályázatomban is leírtam, hogy minden egyes előadásunkban megtaláljuk a színházi hagyományt, hiszen arra épül. Amit én gondolok a színházról, abban szerepet kap Kapás Dezső [rendező] és Horvai István [rendező], akik 25-30 éve vittek színre előadásokat. A most készülő Sirályban benne van Pista bácsi Vígszínházban bemutatott Sirály előadása. És mégis természetes, hogy nem lesz ugyanolyan. De benne van. Ez éppen úgy működik, mint a társulat: csak öregekkel vagy csak fiatalokkal nem futhat. Akkor fut, ha minden generációnak megvan a maga képviselője, a folytonosság biztosított. Egyik a másikra épül, egyik a másikból léphet csak tovább. A függetlenek legformabontóbb előadásában is ott a színházi hagyomány. Hiszen valamihez képest más.
Térjünk vissza az anyagiakra. Mi az az összeg, amit mindenképpen meg kell kapnia a Nemzeti Színháznak az államtól?
A.R.: Mondhatnám, hogy a 10 évvel ezelőtti összeg. 2,3 milliárd forinttal indult a Nemzeti. Ma 995 millió forint a támogatás a működtetésre és művészeti programjaink megvalósítására. Ha valaki megnézi az év végi mérlegeket, akkor láthatja, hogy gazdaságilag az elmúlt 3 év volt a legsikeresebb. Megcsináltuk így is!
Ez az épület nemzeti vagyon. Nagyon modern és drága berendezéseket használ, de az állagmegóvásra, karbantartásra, felújításra nincs pénz. Az állami vagyon amortizálódik. Az összeg, amit várnék a pályázatom kedvező elbírálása esetén, 1,7 milliárd forint, ebből nagyon jól lehetne dolgozni. 995 millió forint a minimum. Ezért van leengedve a víz a tóból, ezért nincs Színműtár-könyvsorozat, és még egy halom más dolog. A legbeszédesebb arány azonban az, hogy míg négy évvel ezelőtt több mint 180 millió forint állt rendelkezésre a bemutatók létrehozására, tavaly kevesebb mint 65 milliót költöttünk erre.
"Az összeg, amit várnék a pályázatom kedvező elbírálása esetén, 1,7 milliárd forint"
És ha meglenne ez az összeg az államtól, mennyivel kellene kiegészíteni, és milyen forrásból?
A.R.: Nem az volt a kérdés, hogy mennyi állami támogatás kellene a színháznak?
Ezek szerint a teljes költséget az államnak kéne fedezni?
A.R.: Nem ezt mondom. A Nemzeti Színház jelenleg sem csak állami támogatásból működik, sőt! Ha megnézi a pályázatot, akkor látja, mennyivel növekedtek az egyéb, nem állami forrásaink. A kérdés az volt, hogy mekkora állami támogatás kellene ahhoz, hogy a Nemzeti működni tudjon. Erre válaszoltam az 1,7 milliárd forintot. Szívem szerint 3 milliárdot kérnék, de pontosan tudjuk, hogy milyenek a körülmények.
Azokat a bevételeket, amelyeket most fel tudunk mutatni, továbbra is képesek vagyunk biztosítani, de ezeket nagyon nehéz növelni. Ha például kiadom a házat, akkor nincs előadás. Csakhogy ez nem egy művelődési ház, hanem a Nemzeti Színház.
A szponzor kérdése pedig egy nemzeti színház esetében nagyon bonyolult. Ez egy államilag kiemelten támogatott kulturális intézmény. Ha ez így van, akkor a szponzor azt fogja kérdezni, hogy miért ezt az intézményt támogassa, miért ne azt, amelyik sokkal rosszabb helyzetben van?
Több évig például a Paksi Atomerőmű kiemelt támogatója volt a Nemzetinek. Valamiért kiszállt 3 éve. Másik kérdés, hogy a szponzorok miért választják a sportot a kultúra helyett… és tévedés ne essék, senki nem azt mondja, hogy a sportot nem kell támogatni. Azonban világos, hogy más okai vannak, miért a sportba megy a pénz és nem a kultúrába.
Bevételt nem lehet jegyekből jelentősen növelni. 90%-os a fizető nézőink aránya – nem csak a látogatottság, hanem a fizető nézők aránya! A 4000 forint fölötti jegyár a Nemzeti Színházban pedig már sok. 8-10-15000 forintért nem adhatunk jegyet. Muszáj mindenféle bérlet és kedvezmény konstrukciókat kitalálnunk. Ilyen például a pár éve bevezetett diákbérletünk, 3800 forintért 3 előadás, ami nagyon nagy siker a középiskolások körében.
Csokonai színházban Vidnyánszky rendezést mikor látott és melyiket?
A.R.: Debrecenben nem láttam a munkájukat, Beregszászon annál inkább. Nagyon szeretem, a Liliomfitól a Dorottyáig a Három nővéren át sok mindent láttam. Nagyon izgalmas színházat hoztak létre.
Mi lesz, ha a pályázat sikertelen?
A. R.: Nem tudom. Ezt a színházat, ezt a társulatot, a közönségünket féltem, de most nem ezzel foglalkozom. Közben ugyanis itt működik egy színház, készül a Sirály.
Milyen tanácsot adna az utódjának?
A.R.: Nehéz tanácsot adnom. Állítólag harc van. Talán először is hagyjuk abba a háborút.
0 Megjegyzések