Szeged városának egyik országos hírű ipari különlegessége a papucs. A papucsról szóló nyelvtudományi kutatás szerint a papucs oszmán-török eredetű szó, és nyelvünkben a hódoltság idején, a XVI. század második felében (1572) bukkan föl. Igen jellemző az Oklevélszótár egyik adata: calceamenta turcica,vulgo papuch (1591).
Mindebből azt a valószínű következtetést vonhatjuk le, hogy a papuccsal a kényelemre törekvő török viselet egyik darabja korán meghonosodhatott a magyarság körében. A felkunkorodott orrú török papucs érdemel figyelmet, amelynek a hegyes, kissé felpördült orrú, régimódi szegedi papucs nyilván egyenes utóda. A papucs hazai múltjából ismeretes a gyulai papucs, amelyről a debreceni csizmadiacéhnek remekekről szóló artikulusa (1604) tesz először említést.
Ami a papucs szegedi múltját illeti, tudjuk, hogy egy Szegeden elhalt török, bizonyos Khoszrev bin Abdullah 1572-ből való hagyatékában szerepel egy pár papucs 18 akcse értékben. A Szegeddel szomszédos Martonos elöljárósága a pozsonyi kamarának többek között 5 bokor csizmát küld, és a deáknak egy papucsot kapcástul. Ismeretes az is, hogy Nagykőrös városa az 1647. esztendőben "magyar rendre való adózás" gyanánt sok pár papucsot kapcástul küld a királyi Magyarországra. A papucs előfordul a Hóbiárt basáról szóló helyi népmondában is. Eszerint a szegedi menyecskék a köztük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték agyon. Egyébként régebben a pörlekedő szegedi menyecskék, kofák - ha már szóval nem tudták győzni - papucsaik sarkával szokták verni, papucsozni egymást. Alig van szegedi iró, aki műveiben így-úgy ne utalna a papucsra. Több önálló alkotás is ünnepli.
A XIX. század első felében még nincs különálló papucsos ipar. Külön iparágként éspedig a csizmadia szakmából kifejlődve, csak a század derekán kezd kibontakozni. Más jellegzetes és nagyhírű szegedi mesterségekkel, így a talicskás, késes, fa-, paprika- és szalámi iparral egyetemben ugyanazon társadalmi és gazdasági tényezők hatására kezdett virágzani, és vált Szeged egyik ipari, sőt iparművészeti jellegzetességévé.
A papucs viselete szorosan összefügg Szeged városának az 1879. évi nagy árvíz után teljesedő kikövezésével, azelőtt ugyanis az utakat borító feneketlen sár miatt az asszonyok is csizmában, bocskorban jártak. A cipőt, az egykorú bennszülött német polgárság viseletét még idegenszerűnek érezték, és a férfiak is, nők is voltaképpen csak a XX. század elején barátkoztak meg vele. Most viszont a kövezett utak modernebb korszakában és a városias életmód lassú terjedésével a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. Így jelentkezett azután egy olcsó, de mutatós lábbelinek a szükséglete, igénye, ami a város folyton gyarapodó szegényebb rétegeit, főleg ezeknek asszonyait, leányait is kielégítheti.
Az önállósult szegedi papucsos ipar bölcsőjét az Újvárosban, hivatalos nevén Móravárosban ringatták, ugyanis ez a városrész fogadta be a város modern értelemben vett proletárjait (kubikos, téglagyári munkás, napszámos, ipari munkás, tőkehiánnyal küszködő iparosok). Az itt élő és működő, szegénységgel bajoskodó mesterek az első időkben nyáron aratni, kapálni is eljártak, hogy így az esztendőre való élelmet megkeressék és csak télen varrtak papucsot. Nem csoda tehát hogy a papucsos felesége egyúttal dolgozó társa is urának : ő szokta hímezni, kivarrni, szalagozni, zsinórozni a papucs fejét. Mindig ő árult a hetipiacon, a vásáron. A papucsosok egészen 1922-ig a csizmadiák ipartársulatához tartoztak. A nyolcvanas évektől kezdve a lábbeli szakmán belül a papucsosság már külön iparág.
A szegedi papucsosságnak napjainkig két virágzási korszaka volt. Az első korszak a XIX. század második felére, a másik a két világháború közötti időszakra esik. Az a réteg, tehát a parasztság és mellette a városi szegénynép, amelyből az első korszak vevőköre kikerült, a meginduló polgárosodás következtében lassan áttér az ünnepi cipőviseletre. Papucsot már inkább csak a ház körül és hétköznap hord. Ezzel szemben azonban Szegeden a régi polgárság, az úri társadalom asszonyai, leányai otthoni, pongyolához való használatra szinte fölfedezik ezt a magyarosnak érzett, kétségtelenül igen mutatós lábbelit.
A szegedi papucs készítése:
A papucsos fölszereléséhez hozzátartozik a műhely, amelyet az ablak közelében rendeznek be. Közepén áll a rendesen kőrisfából készített nagy tőke, amelyet az ismert háromlábú suszterszéken ülve, több papucsos is közrefoghat. A tőke főleg azért szükséges, mert folyton ütögetni kell hozzá a készülő papucsba tett, papucsfa néven emlegetett kaptafát, hogy annál szilárdabban, feszesebben álljon. A tőke tetején a szükséges szerszámok : kalapács, ár, szöges doboz, tűtartó, kármentő, bicske, kerekítő, sarokdöngölő, musta. Oldalára akasztva harapófogó. A falon szögre akasztva a talp-, fej-, ódalbűrforma. Az állványon papucsfák sorakoznak, mellette a csaptatók.
A szegedi papucs hímzése az egyik legfontosabb jellegzetessége, ugyanis rajta a helyi mezei, Szeged környéki virágokat csodálhatjuk meg. Fő motívuma a pipacs, amely általában középen helyezkedik el, mellette fellelhető a búzavirág, búzakalász és gyöngyvirág. A hímzés eredetileg kézzel készül.
A bársony felsőrészt kihímezve kapja a papucsos, ezután a megfelelő méretű talpat, talpbélést, talpbélésbevonót és a sarokbevonót kiszabja. A benedvesített talpra (marhanyak) kézzel a felsőrész fonákját felvarrja a talp húsoldalára (fordított varrottnak vagy unkervarrottnak nevezik ezt a speciális eljárást). Ezt követően kifordítja, azaz a színére fordítja a papucsot. Ezután kerül bele a talpbélés, majd fára kalapálja. Következik a sarokbevonó, a sarok és a talp simítása mustával, a sarok felvarrása a talphoz - az úgynevezett láncolás - utána a talpszél simítása fafütyülővel.
Bálint Sándor : A szegedi papucs (1955) könyve alapján a szöveget írta : Sallainé Csikós Zsuzsanna
Ami a papucs szegedi múltját illeti, tudjuk, hogy egy Szegeden elhalt török, bizonyos Khoszrev bin Abdullah 1572-ből való hagyatékában szerepel egy pár papucs 18 akcse értékben. A Szegeddel szomszédos Martonos elöljárósága a pozsonyi kamarának többek között 5 bokor csizmát küld, és a deáknak egy papucsot kapcástul. Ismeretes az is, hogy Nagykőrös városa az 1647. esztendőben "magyar rendre való adózás" gyanánt sok pár papucsot kapcástul küld a királyi Magyarországra. A papucs előfordul a Hóbiárt basáról szóló helyi népmondában is. Eszerint a szegedi menyecskék a köztük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték agyon. Egyébként régebben a pörlekedő szegedi menyecskék, kofák - ha már szóval nem tudták győzni - papucsaik sarkával szokták verni, papucsozni egymást. Alig van szegedi iró, aki műveiben így-úgy ne utalna a papucsra. Több önálló alkotás is ünnepli.
A XIX. század első felében még nincs különálló papucsos ipar. Külön iparágként éspedig a csizmadia szakmából kifejlődve, csak a század derekán kezd kibontakozni. Más jellegzetes és nagyhírű szegedi mesterségekkel, így a talicskás, késes, fa-, paprika- és szalámi iparral egyetemben ugyanazon társadalmi és gazdasági tényezők hatására kezdett virágzani, és vált Szeged egyik ipari, sőt iparművészeti jellegzetességévé.
A papucs viselete szorosan összefügg Szeged városának az 1879. évi nagy árvíz után teljesedő kikövezésével, azelőtt ugyanis az utakat borító feneketlen sár miatt az asszonyok is csizmában, bocskorban jártak. A cipőt, az egykorú bennszülött német polgárság viseletét még idegenszerűnek érezték, és a férfiak is, nők is voltaképpen csak a XX. század elején barátkoztak meg vele. Most viszont a kövezett utak modernebb korszakában és a városias életmód lassú terjedésével a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. Így jelentkezett azután egy olcsó, de mutatós lábbelinek a szükséglete, igénye, ami a város folyton gyarapodó szegényebb rétegeit, főleg ezeknek asszonyait, leányait is kielégítheti.
Az önállósult szegedi papucsos ipar bölcsőjét az Újvárosban, hivatalos nevén Móravárosban ringatták, ugyanis ez a városrész fogadta be a város modern értelemben vett proletárjait (kubikos, téglagyári munkás, napszámos, ipari munkás, tőkehiánnyal küszködő iparosok). Az itt élő és működő, szegénységgel bajoskodó mesterek az első időkben nyáron aratni, kapálni is eljártak, hogy így az esztendőre való élelmet megkeressék és csak télen varrtak papucsot. Nem csoda tehát hogy a papucsos felesége egyúttal dolgozó társa is urának : ő szokta hímezni, kivarrni, szalagozni, zsinórozni a papucs fejét. Mindig ő árult a hetipiacon, a vásáron. A papucsosok egészen 1922-ig a csizmadiák ipartársulatához tartoztak. A nyolcvanas évektől kezdve a lábbeli szakmán belül a papucsosság már külön iparág.
A szegedi papucsosságnak napjainkig két virágzási korszaka volt. Az első korszak a XIX. század második felére, a másik a két világháború közötti időszakra esik. Az a réteg, tehát a parasztság és mellette a városi szegénynép, amelyből az első korszak vevőköre kikerült, a meginduló polgárosodás következtében lassan áttér az ünnepi cipőviseletre. Papucsot már inkább csak a ház körül és hétköznap hord. Ezzel szemben azonban Szegeden a régi polgárság, az úri társadalom asszonyai, leányai otthoni, pongyolához való használatra szinte fölfedezik ezt a magyarosnak érzett, kétségtelenül igen mutatós lábbelit.
A szegedi papucs készítése:
A papucsos fölszereléséhez hozzátartozik a műhely, amelyet az ablak közelében rendeznek be. Közepén áll a rendesen kőrisfából készített nagy tőke, amelyet az ismert háromlábú suszterszéken ülve, több papucsos is közrefoghat. A tőke főleg azért szükséges, mert folyton ütögetni kell hozzá a készülő papucsba tett, papucsfa néven emlegetett kaptafát, hogy annál szilárdabban, feszesebben álljon. A tőke tetején a szükséges szerszámok : kalapács, ár, szöges doboz, tűtartó, kármentő, bicske, kerekítő, sarokdöngölő, musta. Oldalára akasztva harapófogó. A falon szögre akasztva a talp-, fej-, ódalbűrforma. Az állványon papucsfák sorakoznak, mellette a csaptatók.
A szegedi papucs hímzése az egyik legfontosabb jellegzetessége, ugyanis rajta a helyi mezei, Szeged környéki virágokat csodálhatjuk meg. Fő motívuma a pipacs, amely általában középen helyezkedik el, mellette fellelhető a búzavirág, búzakalász és gyöngyvirág. A hímzés eredetileg kézzel készül.
A bársony felsőrészt kihímezve kapja a papucsos, ezután a megfelelő méretű talpat, talpbélést, talpbélésbevonót és a sarokbevonót kiszabja. A benedvesített talpra (marhanyak) kézzel a felsőrész fonákját felvarrja a talp húsoldalára (fordított varrottnak vagy unkervarrottnak nevezik ezt a speciális eljárást). Ezt követően kifordítja, azaz a színére fordítja a papucsot. Ezután kerül bele a talpbélés, majd fára kalapálja. Következik a sarokbevonó, a sarok és a talp simítása mustával, a sarok felvarrása a talphoz - az úgynevezett láncolás - utána a talpszél simítása fafütyülővel.
Bálint Sándor : A szegedi papucs (1955) könyve alapján a szöveget írta : Sallainé Csikós Zsuzsanna
0 Megjegyzések