A világ leghíresebb kristálykoponyája a felfedezőjéről kapta a nevét, Frederick Albert Mitchell-Hedges-ről. A férfit leginkább Indiana Jones-hoz lehetne hasonlítani. Élete nagy szerelme a régészet volt ezért nem meglepő, hogy a hétköznapi városi létet túl unalmasnak találta. Hogy színesítse hétköznapjait expedíciókat szervezett a tengeren túlra, miközben gyémántkereskedelemből, tanításból, kalandjainak megírásából és újságírásból tartotta el magát. Karizmatikus személyiség volt, aki a szerencsejátéktól a mélytengeri halászatig mindent szenvedélyesen csinált. Kissé összeegyeztethetetlen kalandor természetével, hogy örökbefogadott és nevére vett egy árva kislányt, Anna Le Guillont. Anna gyakran elkísérte nevelőapját különböző kutatóútjaira, így neki is kijutott kalandokból, s főszereplője lett a kristálykoponya megtalálásának történetében… 

Az 1900-as évek elején híre ment, hogy Közép-Amerika dzsungelében romváros rejtőzik. Természetesen a nyughatatlan Mitchell-Hedges rögvest expedíciót szervezett, és mivel szinte rögeszmésen hitt Atlantisz legendájában, úgy gondolta, ezen a helyen bizonyítékot tud szerezni a valamikori kontinens létére. Lánya és üzlet- és élettársa Lady Richmond-Brown is vele tartott az útra.

Az expedíció kalandregénybe illő körülmények közepette érkezett célba, életben maradásukat az egyik helyi törzs segítőkészségének köszönhették. Hihetetlen nehézségek árán dzsungelirtásba kezdtek, az aljnövényzetet felégették, és szemük elé tárult egy – nagyobbrészt romba dőlt – ősi város. A látvány csodálatos lehetett: falak, lépcsők, kőrakások, kisebb lakóépületek, sírhelyek, és egy, a környező vidék fölé emelkedő, nagyjából harmincöt-negyven méter magas piramis. A várost Lubaantun-nak, Hullott Kövek Városának nevezték el.

A feltárás nem hozott túl sok eredményt, egészen addig, míg egy forró délutánon, amikor mindenki a hőségtől elgyötörten aludt, Anna úgy nem döntött, hogy felmászik a piramis tetejére, mivel állítólag gyönyörő kilátás nyílik onnan. Igaz tilos volt az efféle akció, mivel a földrengések és erózió által megrongált építmény meglehetősen balesetveszélyesnek tőnt, de a tizenhat éves lányt ez nem tudott visszatartani egy izgalmas kalandtól. A gondolatot tett követte, Anna nem sokkal később az épület tetejéről szemlélődött. A kilátás tényleg csodás volt, és ahogy nézelődött, a kövek közötti hasadékból csillogást látott kiszűrődni. Visszatért a szállásukra, és elmondta nevelőapjának, mit látott, ám ő nem adott hitelt szavainak. Ennek ellenére másnap reggel Mitchell-Hedgest is a piramis tetején találta.

Közel három hétbe telt, mire ki tudtak emelni annyi követ, hogy hozzáférjenek a csillogó tárgyhoz. Anna a megtaláló jogán pontosan a tizenhetedik születésnapján ereszkedett alá a piramis belsejébe, felkapta a tárgyat, és már húzták is fölfelé. Amikor letörölték róla a port, kiderült, hogy egy teljesen átlátszó, hegyikristályból faragott, alsó állkapocs nélküli koponyát tart a kezében.

A maják megőrültek az örömtől, megcsókolták a földet, egymást ölelgették, örömtüzeket gyújtottak, és napokig ünnepeltek. Mivel a munkát teljesen elhanyagolták, Mitchell-Hedges úgy döntött, a maja királynak adományozza a koponyát, tekintve, hogy az eredetileg is ezen nép tulajdonát képezte. Így aztán helyre állt a rend, bár az örömtüzek sokáig égtek a szobor körül. Pár hónap kutatás után előkerült az alsó állkapocs is, nem messze a koponya eredeti helyétől.

Amikor az ásatás véget ért, a maják érthetetlen okból odaajándékozták a kristálykoponyát a kutatónak. Állítólag hálából a sok segítségért és emberséges bánásmódért, amiben az elmúlt években részesültek. A mőtárgy így Angliába került, ahol Mitchell-Hedges gyakran mutogatta barátainak, és egész legendát szőtt köré. A Végzet Koponyájának nevezte, állította, hogy ezzel hoztak halált ellenségeikre az ősidőkben a maja feketemágusok, és persze Atlantisz elveszett örökségének tartotta. A legenda szerint ez a történet felkeltette a németek figyelmét, és a háború alatt megpróbálták ellopni a koponyát, de kudarcot vallottak.

Frederick Albert Mitchell-Hedges 1959-ben bekövetkezett haláláig a koponya az ő tulajdonát képezte, utána Anna örökölte. Anna Mitchell-Hedges Kanadában telepedett le, egy Torontó melletti kisvárosban, Kitchenerben élt 1996-ig. Unokaöccsére hagyta a koponyát, aki a mai napig tulajdonosa és gondviselője maradt a műtárgynak.