A gömbvillám kialakulására nincs egységesen elfogadott tudományos magyarázat, egy ausztrál kutató azonban úgy véli, a repülőgép pilóták beszámolói alapján sikerült megfejtenie a rejtélyt.
Az eddigi elméletek a mikrohullámú sugárzástól az oxidálódó aeroszolokon, nukleáris energián, sötét- és antianyagon át, egészen a fekete lyukakig nagyon sok lehetőséget sorakoztattak fel, dr. John Lowke az ausztráliai CSIRO (Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutató Szervezet) tudósa azonban elvetné ezeket.
Gömbvillámokat évszázadok óta észlelnek világszerte, a lassan haladó fénylő gömb általában grapefruit méretű és jellemzően 20 másodperc után elenyészik. Lowke az 1960-as évektől tanulmányozza a gömbvillámokat, és bár ő maga még soha nem találkozott a jelenséggel, meggyőződése, hogy a szemtanúk beszámolói alapján életképes az elmélete. Tanulmányában, ami a gömbvillámok mögött meghúzódó matematikát részletezi, azt állítja, hogy a jelenség valójában egy ionkisülés.
Elmélete szerint a gömbvillám akkor jön létre, amikor egy villámcsapást követően az iontöbblet, egy rendkívül magas energiasűrűségű elektromosság végig suhan a felszínen. A beszámolók szerint a gömbvillám kedveli az üvegfelületeket, ami az üvegeken történő áthaladásának módjával ugyancsak alátámasztja az elméletet, mely szerint az ionok felgyülemlenek egy nem vezető felület - például az ablaküveg felszínén. Lowke az utasszállító gépek legénységeinek beszámolóit idézte fel, melyek leírják, hogyan alakult ki és hatolt át a pilótafülke ablakán a fényes gömb alakú képződmény. Az elektromos mező az üvegben található szabad elektronoknak elég energiát ad, hogy a környező levegőmolekulákból elektronokat lökjenek ki, valamint fotonokat bocsássanak ki, létrehozva egy ragyogó gömböt. "Ez az ablak külső oldalán felgyülemlő ionáramlás eredménye, míg a másik oldalon keletkező elektromos mező a levegőmolekulákat gerjesztve létrehoz egy gömbkisülést" – magyarázta.
Miután megfogalmazta az elméletet, Lowke következő lépése a gömbvillám laboratóriumi körülmények közötti megalkotása lesz, ami koránt sem egy egyszerű feladat, ugyanis 100 millió voltot kell előállítania, ugyanakkor egy észlelés, ami az Egyesült Államok Légierejének egyik pilótájához fűződik, egy másik lehetőséget is felvet.
Miközben Don Smith hadnagy egy C-133A teherszállító géppel repült Kaliforniából Hawaii-ra az 1960-as évek közepén, két szarvszerű, úgynevezett Szent Elmo tüzét, a levegő ionizálódását látta megjelenni a gép radarjánál, amit egy gömbvillám követett a pilótafülkében. "Úgy nézett ki, mintha szarva nőtt volna a repülőgépnek... kékesen ragyogtak az elektromosságtól" - mondta Lowke. "A sűrű köd miatt maximális energiával működő radar ionjai idézték elő"
A tanulmány valójában csak egy valamire nem ad magyarázatot, a gömbvillám megszűnését kísérő hangos durranásra. "Az észlelések harmada hangjelenséggel ér véget. Ez feltehetően azért lehet, mert az elektromos mező felhevíti a gázt és az egész képződmény egyre forróbbá és forróbbá válik, majd a gáz berobban" - mondta Lowke, aki azonban ennek bizonyítását már egy másik tanulmányra hagyná.
A gömbvillámról
A gömbvillám avagy régies nevén a matató ménkű egy kifejezetten ritka, vélhetően elektromos jelenség; a troposzférában előforduló elektromos kisülések legritkábban megfigyelt fajtája. Alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de általában gömbszerű, a többi villámhoz képest lassú mozgású és hosszabb életű, rendszerint földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi körülmények között való előállítása nem megoldott; ugyan a legutóbbi idők kísérletei nyomán hasonlót már sikerült létrehozni, a vélemények azonban erősen megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy ez valóban gömbvillám lett volna.
A legtöbbször vihar közben vagy közvetlenül azt követően jön létre, az esetek többségében villámbecsapódás után. Egyes beszámolók szerint a gömbvillám a „normál” villám mentén ereszkedik le a földre, mások azt állítják, hogy a becsapódás helyén keletkezett. Átlagos élettartamuk néhányszor 10 másodperc. Az esetek többségében nyílt területen fordulnak elő, de zárt térben való keletkezésük is megfigyelés tárgya volt már.
Számtalan színváltozata a fehértől a sárgán és narancssárgán át a vörösig és a kékig terjed, ugyanakkor fényerejük általában gyenge, legtöbbször áttetszőek. Ha a gömbvillámok nagy része áttetsző, akkor a jelenség jóval gyakoribb lehet, mint ami a megfigyelések számából következne, hiszen azokat nappal nehéz észrevenni; ilyenkor jelenlétükre esetleges nyomaikból lehet következtetni. Méretük a néhány cm-től a néhány méterig terjedhet, de általában narancs vagy labda méretűek. Leggyakrabban gömb, ritkábban körte illetve szivar alakúak; viszonylag gyakran vetnek szikrákat.
Mozgásuk nem igazán hasonlítható a villámokhoz, mivel viszonylag lassúak, néha állnak. Mozgás közben gyakori az irányváltoztatás (matató ménkő), lebegésük a földfelszínnel általában párhuzamos, a magasságbeli ingadozás viszonylag ritka. A szél általában nem, de az elektromos terek befolyásolhatják mozgásuk irányát. A szilárd tárgyakat általában kikerülik, de megfigyeltek már lyukat égetve érkező vagy alakot változtatva résen áthaladó objektumot is. Előfordulhatnak csoportban is; mozgásuk ekkor egymást követi, esetenként összeolvadhatnak, illetve szétválhatnak.
A gömbvillám élettani hatásai nagyban hasonlítanak az erős egyenáraméihoz; az érintkezés légzési- és szívritmuszavarokat, égési sérüléseket, vagy akár halált is okozhat. Nagyon ritkán anyagkiszóródás figyelhető meg belőlük. Kísérő hang- és szaghatás elképzelhető.
Felrobbanással vagy elhalványulással szűnnek meg, a beszámolókban említett környezetmódosító hatásaik alapján energiatartalmukat 1000 joule és 10 MJ közé becsülik. Az élőlényekre a kisebb energiájú gömbvillám is életveszélyes, de az még alapvetően nem rombol; a nagyobb energiájúak akár tüzet is gyújthatnak, illetve szilárd testeket égethetnek át. Megjegyzendő, hogy jó néhányan a koronakisüléseket is gömbvillámoknak vélik, holott a két jelenség egymástól jelentősen eltér.
Gömbvillámokat évszázadok óta észlelnek világszerte, a lassan haladó fénylő gömb általában grapefruit méretű és jellemzően 20 másodperc után elenyészik. Lowke az 1960-as évektől tanulmányozza a gömbvillámokat, és bár ő maga még soha nem találkozott a jelenséggel, meggyőződése, hogy a szemtanúk beszámolói alapján életképes az elmélete. Tanulmányában, ami a gömbvillámok mögött meghúzódó matematikát részletezi, azt állítja, hogy a jelenség valójában egy ionkisülés.
Elmélete szerint a gömbvillám akkor jön létre, amikor egy villámcsapást követően az iontöbblet, egy rendkívül magas energiasűrűségű elektromosság végig suhan a felszínen. A beszámolók szerint a gömbvillám kedveli az üvegfelületeket, ami az üvegeken történő áthaladásának módjával ugyancsak alátámasztja az elméletet, mely szerint az ionok felgyülemlenek egy nem vezető felület - például az ablaküveg felszínén. Lowke az utasszállító gépek legénységeinek beszámolóit idézte fel, melyek leírják, hogyan alakult ki és hatolt át a pilótafülke ablakán a fényes gömb alakú képződmény. Az elektromos mező az üvegben található szabad elektronoknak elég energiát ad, hogy a környező levegőmolekulákból elektronokat lökjenek ki, valamint fotonokat bocsássanak ki, létrehozva egy ragyogó gömböt. "Ez az ablak külső oldalán felgyülemlő ionáramlás eredménye, míg a másik oldalon keletkező elektromos mező a levegőmolekulákat gerjesztve létrehoz egy gömbkisülést" – magyarázta.
Miután megfogalmazta az elméletet, Lowke következő lépése a gömbvillám laboratóriumi körülmények közötti megalkotása lesz, ami koránt sem egy egyszerű feladat, ugyanis 100 millió voltot kell előállítania, ugyanakkor egy észlelés, ami az Egyesült Államok Légierejének egyik pilótájához fűződik, egy másik lehetőséget is felvet.
Miközben Don Smith hadnagy egy C-133A teherszállító géppel repült Kaliforniából Hawaii-ra az 1960-as évek közepén, két szarvszerű, úgynevezett Szent Elmo tüzét, a levegő ionizálódását látta megjelenni a gép radarjánál, amit egy gömbvillám követett a pilótafülkében. "Úgy nézett ki, mintha szarva nőtt volna a repülőgépnek... kékesen ragyogtak az elektromosságtól" - mondta Lowke. "A sűrű köd miatt maximális energiával működő radar ionjai idézték elő"
A tanulmány valójában csak egy valamire nem ad magyarázatot, a gömbvillám megszűnését kísérő hangos durranásra. "Az észlelések harmada hangjelenséggel ér véget. Ez feltehetően azért lehet, mert az elektromos mező felhevíti a gázt és az egész képződmény egyre forróbbá és forróbbá válik, majd a gáz berobban" - mondta Lowke, aki azonban ennek bizonyítását már egy másik tanulmányra hagyná.
A gömbvillámról
A gömbvillám avagy régies nevén a matató ménkű egy kifejezetten ritka, vélhetően elektromos jelenség; a troposzférában előforduló elektromos kisülések legritkábban megfigyelt fajtája. Alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de általában gömbszerű, a többi villámhoz képest lassú mozgású és hosszabb életű, rendszerint földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi körülmények között való előállítása nem megoldott; ugyan a legutóbbi idők kísérletei nyomán hasonlót már sikerült létrehozni, a vélemények azonban erősen megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy ez valóban gömbvillám lett volna.
A legtöbbször vihar közben vagy közvetlenül azt követően jön létre, az esetek többségében villámbecsapódás után. Egyes beszámolók szerint a gömbvillám a „normál” villám mentén ereszkedik le a földre, mások azt állítják, hogy a becsapódás helyén keletkezett. Átlagos élettartamuk néhányszor 10 másodperc. Az esetek többségében nyílt területen fordulnak elő, de zárt térben való keletkezésük is megfigyelés tárgya volt már.
Számtalan színváltozata a fehértől a sárgán és narancssárgán át a vörösig és a kékig terjed, ugyanakkor fényerejük általában gyenge, legtöbbször áttetszőek. Ha a gömbvillámok nagy része áttetsző, akkor a jelenség jóval gyakoribb lehet, mint ami a megfigyelések számából következne, hiszen azokat nappal nehéz észrevenni; ilyenkor jelenlétükre esetleges nyomaikból lehet következtetni. Méretük a néhány cm-től a néhány méterig terjedhet, de általában narancs vagy labda méretűek. Leggyakrabban gömb, ritkábban körte illetve szivar alakúak; viszonylag gyakran vetnek szikrákat.
Mozgásuk nem igazán hasonlítható a villámokhoz, mivel viszonylag lassúak, néha állnak. Mozgás közben gyakori az irányváltoztatás (matató ménkő), lebegésük a földfelszínnel általában párhuzamos, a magasságbeli ingadozás viszonylag ritka. A szél általában nem, de az elektromos terek befolyásolhatják mozgásuk irányát. A szilárd tárgyakat általában kikerülik, de megfigyeltek már lyukat égetve érkező vagy alakot változtatva résen áthaladó objektumot is. Előfordulhatnak csoportban is; mozgásuk ekkor egymást követi, esetenként összeolvadhatnak, illetve szétválhatnak.
A gömbvillám élettani hatásai nagyban hasonlítanak az erős egyenáraméihoz; az érintkezés légzési- és szívritmuszavarokat, égési sérüléseket, vagy akár halált is okozhat. Nagyon ritkán anyagkiszóródás figyelhető meg belőlük. Kísérő hang- és szaghatás elképzelhető.
Felrobbanással vagy elhalványulással szűnnek meg, a beszámolókban említett környezetmódosító hatásaik alapján energiatartalmukat 1000 joule és 10 MJ közé becsülik. Az élőlényekre a kisebb energiájú gömbvillám is életveszélyes, de az még alapvetően nem rombol; a nagyobb energiájúak akár tüzet is gyújthatnak, illetve szilárd testeket égethetnek át. Megjegyzendő, hogy jó néhányan a koronakisüléseket is gömbvillámoknak vélik, holott a két jelenség egymástól jelentősen eltér.
0 Megjegyzések