„Vannak történetek, amelyeknek nem feltétlenül az irodalom a legjobb megjelenési formájuk. Aglaja Veteranyi regényét tökéletes alapanyagnak éreztem a következő munkámhoz. Ahogy elkezdtem kidolgozni a forgatókönyvet, lassan életre kelt bennem a
történet, és elkezdett körvonalazódni, hogyan lehetne mindezt
vizuálisan megjeleníteni” – Deák Krisztinával, az Aglaja című film
forgatókönyvírójával és rendezőjével beszélgettünk.
Mikor és hol találkozott Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című regényével?
Körülbelül négy évvel ezelőtt, egy budapesti könyvesboltban. A borítója miatt figyeltem fel rá: egy erős tekintetű, fiatal lány arcával illusztrálták a kötetet - ő volt a szerző. Belelapoztam, és lenyűgözött a szerkezete: a szabálytalanul, szabadon áramló szöveg nagyon érdekesen volt tördelve, üres oldalakkal, gondolatismétlésekkel. A regény cselekménye nem áll össze egybefüggő történetté, inkább benyomásokat ír le, nincs a kötetben egyetlen dialógus és klasszikus értelemben vett jelenet sem. Tökéletes alapanyagnak éreztem a következő filmemhez – mindenki mással ellentétben, akinek megmutattam –, és ahogy elkezdtem kidolgozni a forgatókönyvet, lassan életre kelt bennem a történet, és elkezdett körvonalazódni, hogyan lehetne mindezt képekben elmesélni. Általában irodalmi anyagból dolgozom, és az a tapasztalatom, hogy vannak történetek, amelyeknek nem feltétlenül az irodalom a legjobb megjelenési formájuk, vagyis nem csak a remekművekből lehet jó filmet csinálni, sőt – ilyen szemmel nézem a könyveket.
Mi fogta meg a történetben?
A cirkusz világa bár nagyon látványos, számomra csak háttér volt, engem a benne élő emberek érdekeltek. Mindenekelőtt a család tagjai közötti kapcsolat izgatott. Azt próbáltam bemutatni, hogyan tud boldogulni nyugaton egy kelet-európai család – ez egyébként most sajnos nagyon aktuális –, milyen érzés lehet szembesülniük azzal, hogy hiába voltak valakik a saját országukban, a választott hazájukban mindent elölről kell kezdeniük, és sokkal többet kell teljesíteniük ugyanazért a sikerért, mint az ott születetteknek, s a nehézségek között kiderül, hogy a sok konfliktus elválasztja, vagy összetartja a család tagjait. Az érdekelt, hogy mi történik akkor, ha valaki beleszületik valamibe, hogyan tud az adott élethelyzetből kilépni, egyáltalán ki kell-e lépnie onnan, és ha igen, jó-e az neki. Hogy milyen nyomasztóan hat, ha valakitől már a születése pillanatában elvárnak valamit, ha előre eltervezik a jövőjét.
Hogyan kezdett munkához?
Amikor elhatároztam, hogy filmet csinálok a regényből, és megvettem a jogdíjat, a kiadó összehozott Aglaja Veteranyi utolsó társával Jens Nielsennel, akivel a halála előtt hosszú ideig élt együtt. Nagyon jóba lettünk – egyébként egy kis szerep erejéig fel is tűnik a filmben –, mesélt Aglajáról, sok fényképet, home-videót, amatőr filmet kaptam tőle. Jens Nielsen örült annak, hogy magyar vagyok, hiszen Aglaja is félig az volt, azt remélte, hogy a film segít majd neki feldolgozni a történteket – Veteranyi öngyilkos lett –, mindez egyfajta gyászmunka volt számára.
Az Aglaja tisztán adaptáció, vagy beépítette az írónő életének regényen kívüli történéseit is a cselekménybe?
Nem, az unalmas lett volna. Nem akartam illusztrálni, életrajzi filmet készíteni. Persze egyes momentumok beépültek a filmbe: Veteranyi életének vannak olyan pillérei, amiket ha nem is tárgyszerűen, de alapul vettem, ezek mentén vázoltam fel a cselekményt, de sok mindent én találtam ki. Magát az alapanyagot is viszonylag szabadon kezeltem, a regény sokkal tovább tart, mint ahol én a filmet abbahagyom. Egy olyan ponton – Aglaja 16 éves korában – zártam le (vagyis hagytam nyitva) a történetet, amikor a lány sorsa még akármerre fordulhat, amikor még bármi megtörténhet. Aglaja hoz egy felszabadító döntést. Hogy ő – és a néző – mit kezd majd ezzel a szabadsággal, az már egy másik történet.
Mennyi idő alatt készült el a film?
Az első pályázattól a film elkészültéig körülbelül négy év telt el. Rengeteg nehézség adódott menet közben, ahogy haladtam előre, fokozatosan omlott össze körülöttem a magyar filmgyártás (szerencsére kaptam támogatást külföldről, a Lengyel Nemzeti Filmalaptól és a Román Filmalaptól és az Eurimage-tól is), azok az intézmények – az MMKA, az NKA filmes szakkollégiuma vagy a Történelmi Filmalapítvány –, ahonnan a pénzek egy része jött, sorra megszűntek.
Mindez nem vette el a kedvét?
Amíg benne vagyok egy filmben, semmi másra nem tudok összpontosítani. Tudtam, hogy ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, be kell fejeznem az Aglaját. Nem mondom, hogy nem voltak rossz napjaim, de a hátráltató tényezők inkább inspiráltak. Most, hogy befejeztük, igyekszem csak a jóra emlékezni. A remek munkatársaimra: Máthé Tibor operatőrre, Szakács Györgyi a jelmeztervezőre, Stork Csabára, aki a díszleteket készítette, a vágóra Tuza - Ritter Bernadettre és sok mindenkire, akiket itt nincs hely felsorolni.
Remek színészi alakításokat láthatunk az Aglajában, a legnagyobb meglepetés azonban kétségkívül a két fiatal lány, a kislány Aglaját játszó Jávor Babett, és a szerepben őt váltó Móga Piroska. Hogyan talált rájuk?
Hosszú folyamat volt. Egyszerre kezdem el keresni őket, aztán úgy döntöttem, hogy először a kislányt találom meg, és az ő karakteréhez hasonló nagylányt keresek majd. A kicsiknél a hosszú hajon túl az volt a belépő, hogy tudjanak spárgázni és szaltózni, a következő lépésben pedig jeleneteket kértünk tőlük. Jávor Babett a barátnőjét kísérte el a castingra, és ha már ott volt, ő is bejött. Tökéletesnek bizonyult. Ezután már rá építve kerestem az idősebb lányt. Koncepció volt, a lányok ne csak külsőleg hasonlítsanak egymásra, hanem a gesztusaik is hasonlóak legyenek, hogy a kettejük személyisége koherens legyen. Először a Babettel készült jeleneteket vettük fel. Piroska végig ott volt a forgatáson, majd végignézettem vele Babett jeleneteit – vagyis a karaktere saját gyerekkorát. Sokat segített az is, hogy rájuk bíztuk a filmben szereplő kiskutyát, akinek közösen kellett a gondját viselniük.
Elégedett a végeredménnyel, vagy van, amit máshogy csinálna?
Aki elégedett, az nem lép előre, aki elégedetlen, az pedig nem boldog, úgyhogy ezen a kérdésen inkább nem rágódom. Ami biztos, hogy a színészeket valóban egytől-egyig telitalálatnak érzem, és ez jó.
Körülbelül négy évvel ezelőtt, egy budapesti könyvesboltban. A borítója miatt figyeltem fel rá: egy erős tekintetű, fiatal lány arcával illusztrálták a kötetet - ő volt a szerző. Belelapoztam, és lenyűgözött a szerkezete: a szabálytalanul, szabadon áramló szöveg nagyon érdekesen volt tördelve, üres oldalakkal, gondolatismétlésekkel. A regény cselekménye nem áll össze egybefüggő történetté, inkább benyomásokat ír le, nincs a kötetben egyetlen dialógus és klasszikus értelemben vett jelenet sem. Tökéletes alapanyagnak éreztem a következő filmemhez – mindenki mással ellentétben, akinek megmutattam –, és ahogy elkezdtem kidolgozni a forgatókönyvet, lassan életre kelt bennem a történet, és elkezdett körvonalazódni, hogyan lehetne mindezt képekben elmesélni. Általában irodalmi anyagból dolgozom, és az a tapasztalatom, hogy vannak történetek, amelyeknek nem feltétlenül az irodalom a legjobb megjelenési formájuk, vagyis nem csak a remekművekből lehet jó filmet csinálni, sőt – ilyen szemmel nézem a könyveket.
Mi fogta meg a történetben?
A cirkusz világa bár nagyon látványos, számomra csak háttér volt, engem a benne élő emberek érdekeltek. Mindenekelőtt a család tagjai közötti kapcsolat izgatott. Azt próbáltam bemutatni, hogyan tud boldogulni nyugaton egy kelet-európai család – ez egyébként most sajnos nagyon aktuális –, milyen érzés lehet szembesülniük azzal, hogy hiába voltak valakik a saját országukban, a választott hazájukban mindent elölről kell kezdeniük, és sokkal többet kell teljesíteniük ugyanazért a sikerért, mint az ott születetteknek, s a nehézségek között kiderül, hogy a sok konfliktus elválasztja, vagy összetartja a család tagjait. Az érdekelt, hogy mi történik akkor, ha valaki beleszületik valamibe, hogyan tud az adott élethelyzetből kilépni, egyáltalán ki kell-e lépnie onnan, és ha igen, jó-e az neki. Hogy milyen nyomasztóan hat, ha valakitől már a születése pillanatában elvárnak valamit, ha előre eltervezik a jövőjét.
Hogyan kezdett munkához?
Amikor elhatároztam, hogy filmet csinálok a regényből, és megvettem a jogdíjat, a kiadó összehozott Aglaja Veteranyi utolsó társával Jens Nielsennel, akivel a halála előtt hosszú ideig élt együtt. Nagyon jóba lettünk – egyébként egy kis szerep erejéig fel is tűnik a filmben –, mesélt Aglajáról, sok fényképet, home-videót, amatőr filmet kaptam tőle. Jens Nielsen örült annak, hogy magyar vagyok, hiszen Aglaja is félig az volt, azt remélte, hogy a film segít majd neki feldolgozni a történteket – Veteranyi öngyilkos lett –, mindez egyfajta gyászmunka volt számára.
Az Aglaja tisztán adaptáció, vagy beépítette az írónő életének regényen kívüli történéseit is a cselekménybe?
Nem, az unalmas lett volna. Nem akartam illusztrálni, életrajzi filmet készíteni. Persze egyes momentumok beépültek a filmbe: Veteranyi életének vannak olyan pillérei, amiket ha nem is tárgyszerűen, de alapul vettem, ezek mentén vázoltam fel a cselekményt, de sok mindent én találtam ki. Magát az alapanyagot is viszonylag szabadon kezeltem, a regény sokkal tovább tart, mint ahol én a filmet abbahagyom. Egy olyan ponton – Aglaja 16 éves korában – zártam le (vagyis hagytam nyitva) a történetet, amikor a lány sorsa még akármerre fordulhat, amikor még bármi megtörténhet. Aglaja hoz egy felszabadító döntést. Hogy ő – és a néző – mit kezd majd ezzel a szabadsággal, az már egy másik történet.
Mennyi idő alatt készült el a film?
Az első pályázattól a film elkészültéig körülbelül négy év telt el. Rengeteg nehézség adódott menet közben, ahogy haladtam előre, fokozatosan omlott össze körülöttem a magyar filmgyártás (szerencsére kaptam támogatást külföldről, a Lengyel Nemzeti Filmalaptól és a Román Filmalaptól és az Eurimage-tól is), azok az intézmények – az MMKA, az NKA filmes szakkollégiuma vagy a Történelmi Filmalapítvány –, ahonnan a pénzek egy része jött, sorra megszűntek.
Mindez nem vette el a kedvét?
Amíg benne vagyok egy filmben, semmi másra nem tudok összpontosítani. Tudtam, hogy ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, be kell fejeznem az Aglaját. Nem mondom, hogy nem voltak rossz napjaim, de a hátráltató tényezők inkább inspiráltak. Most, hogy befejeztük, igyekszem csak a jóra emlékezni. A remek munkatársaimra: Máthé Tibor operatőrre, Szakács Györgyi a jelmeztervezőre, Stork Csabára, aki a díszleteket készítette, a vágóra Tuza - Ritter Bernadettre és sok mindenkire, akiket itt nincs hely felsorolni.
Remek színészi alakításokat láthatunk az Aglajában, a legnagyobb meglepetés azonban kétségkívül a két fiatal lány, a kislány Aglaját játszó Jávor Babett, és a szerepben őt váltó Móga Piroska. Hogyan talált rájuk?
Hosszú folyamat volt. Egyszerre kezdem el keresni őket, aztán úgy döntöttem, hogy először a kislányt találom meg, és az ő karakteréhez hasonló nagylányt keresek majd. A kicsiknél a hosszú hajon túl az volt a belépő, hogy tudjanak spárgázni és szaltózni, a következő lépésben pedig jeleneteket kértünk tőlük. Jávor Babett a barátnőjét kísérte el a castingra, és ha már ott volt, ő is bejött. Tökéletesnek bizonyult. Ezután már rá építve kerestem az idősebb lányt. Koncepció volt, a lányok ne csak külsőleg hasonlítsanak egymásra, hanem a gesztusaik is hasonlóak legyenek, hogy a kettejük személyisége koherens legyen. Először a Babettel készült jeleneteket vettük fel. Piroska végig ott volt a forgatáson, majd végignézettem vele Babett jeleneteit – vagyis a karaktere saját gyerekkorát. Sokat segített az is, hogy rájuk bíztuk a filmben szereplő kiskutyát, akinek közösen kellett a gondját viselniük.
Elégedett a végeredménnyel, vagy van, amit máshogy csinálna?
Aki elégedett, az nem lép előre, aki elégedetlen, az pedig nem boldog, úgyhogy ezen a kérdésen inkább nem rágódom. Ami biztos, hogy a színészeket valóban egytől-egyig telitalálatnak érzem, és ez jó.
0 Megjegyzések