Szeptember 30-ig látható a kortárs fotográfia egyik leghíresebb alakjának, Robert Mapplethorpe-nak az életmű-kiállítása a Ludwig Múzeumban. Az 1989-ben az AIDS szövődményében elhunyt amerikai fotós mindvégig a tökéletes fotográfiát kereste, de sosem mondott le identitásának egyetlen szeletéről sem. Bencsik Barnabással, a Ludwig Múzeum igazgatójával beszélgettünk a kiállításról.
Május vége óta látható a Robert Mapplethorpe fotóiból készült
életmű-kiállítás a Ludwig Múzeumban. Milyen fogadtatása volt a
tárlatnak?
A fogadtatás messze felülmúlta a várakozásainkat. Az a pozitív közeg, amibe belekerült, illetve azok a reakciók, ahogy ehhez az életműhöz viszonyul a hazai közönség, nagyságrendekkel meghaladják a várakozásainkat. Nagyon meglepő volt számomra, hogy a közösségi médiában sokkal intenzívebben megjelent, mint bármely korábbi kiállításunk. A legkülönbözőbb blogokon, a legkülönfélébb megközelítésből foglalkoznak vele, az általános tartalmaktól egészen a fotók legszubtilisebb részleteiig egy nagyon széles skálán kerül az életmű kibontásra. Érződik a visszajelzésekből, hogy ez a tárlat valóban egy olyan élmény, ami ténylegesen csak nagyon kevés alkalommal adatik meg – sajnos –, és olyan impulzusokat vált ki, amelyek csak az igazi művészettel és alkotói teljesítménnyel való találkozáskor törnek fel az emberekből. Olyan közvetlen élménnyé vált sokak számára, mely egyéb módon nem élhető meg. Persze lehet könyvben vagy az interneten is nézegetni a fotókat, de az össze nem hasonlítható azzal az élménnyel, amit egy eredeti nagyítás közvetlen közelről jelent. A pozitív reakciók visszaigazolják a feltevésünket, hogy ezt a kiállítást meg kellett csinálnunk, hogy Mapplethorpe átfogó életművét be kellett mutatnunk Budapesten, mert erre tényleg volt igény a kultúra és művészet iránt fogékony közeg részéről.
Mennyire van üzenete egy Mapplethorpe-kiállítás megrendezésének ma Magyarországon?
A kiállítás természetesen nem mentes az aktualizálásoktól, és valószínűleg a közönség is érzékeli, hogy egy nagyon erős állítást teszünk azzal, hogy ebben a kulturális klímában, ebben a mindennapi közegben egy identitáskérdéseket ennyire személyes és explicit módon bemutató, az egyéni autonómiát maximálisan megjelenítő és képviselő életművet tárunk eléjük. Ez egy utazó projekt, amely 180 képével részletes áttekintést nyújt az egész életműről, ezáltal a néző teljes képet kaphat arról, hogy mi minden izgatta az alkotót, milyen irányokban változott, hogyan mozdult el a polaroidtól a műtermi fotó felé, a tematikák hogyan maradtak konstansak, de arról is, hogy a megközelítése, illetve az esztétikája hogyan módosult, hogyan lépett egyre magasabb szintekre.
Nem is esztétikai szempontból, hanem témaválasztásai miatt szokták támadni.
Az esztétikuma vitathatatlanul a klasszikus magasművészet esztétikai megközelítése, tehát ilyen szempontból abszolút nem szubverzív. Ami zavarba ejtő benne inkább az lehet, ahogy Mapplethorpe nagyon személyessé tett, mélyen megélt élethelyzeteken keresztül keresi és valósítja meg ezt az esztétikumot. Őszintén szólva azonban az installálás annyira szép lett, hogy a kiállítótér atmoszférája megfosztja attól a közvetlenségtől a fotókat, amit szexuális vonatkozásaik, a szado-mazo jelenetek, az explicit feltárulkozó férfi genitáliák jelentenek, és így a rendezés révén nagymértékben elemelődnek, szinte szakralizálódnak a művek. Nagyon érdekes élmény volt számomra, hogy ebben az összefüggésben a képek milyen ellenállhatatlan erővel tudják megszelídíteni az esetleges felháborodást és az indulatokat.
Az Ön számára mi a legfontosabb aspektusa a Mapplethorpe-életműnek?
Számomra az, hogy Mapplethorpe milyen következetességgel és elszántsággal ragaszkodott ahhoz az úthoz, melyről hitte, hogy az ő számára volt kijelölve. Az, ahogy a világot, az emberi viszonyokat meg kellett tapasztalnia, ahogy a saját identitását meg kellett élnie és teremtenie, mert csak ezáltal lehetett hiteles az, amit csinál, és ahogy mindezeket kompromisszumok nélkül véghezvitte. Ahogy a saját művészi útjában megjelenik az önmagával folytatott küzdelem, az hogy szexuális orientációját nemcsak a magánéletében vállalta fel, hanem témájává és részévé tette alkotói gondolkodásának. Az a világ, ami számára létfontosságú volt, illetve azok a dolgok, amik az éjszakáit meghatározták, a nappalaiban is megjelentek, mert ha a nappalai a fotóról szóltak, akkor ezeknek ott is meg kellett jelenniük. Az a tapasztalat, amit az emberről, az emberi viszonylatokról fölhalmozott, és azok a dolgok, amiket időközben önmagáról megtanult, mind megjelennek a képein is. Ahogy az utolsó három évében készült a halálra, és ahogy ehhez esztétikailag viszonyulni tudott: ezek így együtt olyan műveket eredményeztek, amik indokolják azt, hogy ilyen fontossá vált a ’70-es évektől kezdve.
Idén milyen kiállításokat láthatunk még a Ludwig Múzeumban?
A következő Lakner Antal kiállítása lesz szeptember 21-től, ami egy teljesen más történet, mint a Mapplethorpe, de legalább annyira izgalmas. Lakner Antalról azt kell tudni, hogy egy negyvenes éveiben járó művész, akinek a műveiből elég sokat lehet ismerni, de még nem volt igazán nagy kiállítása Magyarországon. Nem olyan műveket csinál, amiket csak felakasztanak a falra, hanem olyan tárgyakat, amiket használni kell, és egészen közvetlen tapasztalati élményt jelentenek a néző számára. Annyit elárulhatok, hogy egy konditeremmé lesz átalakítva a kiállítótér, és ha minden igaz, akkor lesz egy zérógravitációs lebegőkabinunk is – úgyhogy ez talán a lehető legtávolabb áll mindattól, amit a művészet és a múzeumi kiállítás fogalmán érteni szoktunk. Ezután novemberben, John Cage századik születésnapjához kapcsolódva lesz egy emlékkiállítás, ami Cage-nek a vasfüggöny túloldalán kifejtett hatásáról szól, mely egy kevéssé feltárt szegmense az életművének. Cage a hidegháború alatt rengeteget utazott a szovjet blokk országaiba, és ezeknek az utazásainak a hozadéka nagyon jelentős az egyes regionális szcénákban. Ez egy saját kezdeményezésű projekt, és azoknak a kiállításoknak a sorába tartozik, melyekben ennek a régiónak olyan művészettörténeti epizódjait igyekszünk bemutatni, amik korábban nem kaptak különösebb hangsúlyt. Kifejezetten a nyugat-európai művészettörténet-írással paralel jelenségeket szeretnénk behelyezni, visszahelyezni abba a művészeti kontextusba, amiből politikai vagy kultúrpolitikai okok miatt kimaradtak.
A fogadtatás messze felülmúlta a várakozásainkat. Az a pozitív közeg, amibe belekerült, illetve azok a reakciók, ahogy ehhez az életműhöz viszonyul a hazai közönség, nagyságrendekkel meghaladják a várakozásainkat. Nagyon meglepő volt számomra, hogy a közösségi médiában sokkal intenzívebben megjelent, mint bármely korábbi kiállításunk. A legkülönbözőbb blogokon, a legkülönfélébb megközelítésből foglalkoznak vele, az általános tartalmaktól egészen a fotók legszubtilisebb részleteiig egy nagyon széles skálán kerül az életmű kibontásra. Érződik a visszajelzésekből, hogy ez a tárlat valóban egy olyan élmény, ami ténylegesen csak nagyon kevés alkalommal adatik meg – sajnos –, és olyan impulzusokat vált ki, amelyek csak az igazi művészettel és alkotói teljesítménnyel való találkozáskor törnek fel az emberekből. Olyan közvetlen élménnyé vált sokak számára, mely egyéb módon nem élhető meg. Persze lehet könyvben vagy az interneten is nézegetni a fotókat, de az össze nem hasonlítható azzal az élménnyel, amit egy eredeti nagyítás közvetlen közelről jelent. A pozitív reakciók visszaigazolják a feltevésünket, hogy ezt a kiállítást meg kellett csinálnunk, hogy Mapplethorpe átfogó életművét be kellett mutatnunk Budapesten, mert erre tényleg volt igény a kultúra és művészet iránt fogékony közeg részéről.
Mennyire van üzenete egy Mapplethorpe-kiállítás megrendezésének ma Magyarországon?
A kiállítás természetesen nem mentes az aktualizálásoktól, és valószínűleg a közönség is érzékeli, hogy egy nagyon erős állítást teszünk azzal, hogy ebben a kulturális klímában, ebben a mindennapi közegben egy identitáskérdéseket ennyire személyes és explicit módon bemutató, az egyéni autonómiát maximálisan megjelenítő és képviselő életművet tárunk eléjük. Ez egy utazó projekt, amely 180 képével részletes áttekintést nyújt az egész életműről, ezáltal a néző teljes képet kaphat arról, hogy mi minden izgatta az alkotót, milyen irányokban változott, hogyan mozdult el a polaroidtól a műtermi fotó felé, a tematikák hogyan maradtak konstansak, de arról is, hogy a megközelítése, illetve az esztétikája hogyan módosult, hogyan lépett egyre magasabb szintekre.
Nem is esztétikai szempontból, hanem témaválasztásai miatt szokták támadni.
Az esztétikuma vitathatatlanul a klasszikus magasművészet esztétikai megközelítése, tehát ilyen szempontból abszolút nem szubverzív. Ami zavarba ejtő benne inkább az lehet, ahogy Mapplethorpe nagyon személyessé tett, mélyen megélt élethelyzeteken keresztül keresi és valósítja meg ezt az esztétikumot. Őszintén szólva azonban az installálás annyira szép lett, hogy a kiállítótér atmoszférája megfosztja attól a közvetlenségtől a fotókat, amit szexuális vonatkozásaik, a szado-mazo jelenetek, az explicit feltárulkozó férfi genitáliák jelentenek, és így a rendezés révén nagymértékben elemelődnek, szinte szakralizálódnak a művek. Nagyon érdekes élmény volt számomra, hogy ebben az összefüggésben a képek milyen ellenállhatatlan erővel tudják megszelídíteni az esetleges felháborodást és az indulatokat.
Az Ön számára mi a legfontosabb aspektusa a Mapplethorpe-életműnek?
Számomra az, hogy Mapplethorpe milyen következetességgel és elszántsággal ragaszkodott ahhoz az úthoz, melyről hitte, hogy az ő számára volt kijelölve. Az, ahogy a világot, az emberi viszonyokat meg kellett tapasztalnia, ahogy a saját identitását meg kellett élnie és teremtenie, mert csak ezáltal lehetett hiteles az, amit csinál, és ahogy mindezeket kompromisszumok nélkül véghezvitte. Ahogy a saját művészi útjában megjelenik az önmagával folytatott küzdelem, az hogy szexuális orientációját nemcsak a magánéletében vállalta fel, hanem témájává és részévé tette alkotói gondolkodásának. Az a világ, ami számára létfontosságú volt, illetve azok a dolgok, amik az éjszakáit meghatározták, a nappalaiban is megjelentek, mert ha a nappalai a fotóról szóltak, akkor ezeknek ott is meg kellett jelenniük. Az a tapasztalat, amit az emberről, az emberi viszonylatokról fölhalmozott, és azok a dolgok, amiket időközben önmagáról megtanult, mind megjelennek a képein is. Ahogy az utolsó három évében készült a halálra, és ahogy ehhez esztétikailag viszonyulni tudott: ezek így együtt olyan műveket eredményeztek, amik indokolják azt, hogy ilyen fontossá vált a ’70-es évektől kezdve.
Idén milyen kiállításokat láthatunk még a Ludwig Múzeumban?
A következő Lakner Antal kiállítása lesz szeptember 21-től, ami egy teljesen más történet, mint a Mapplethorpe, de legalább annyira izgalmas. Lakner Antalról azt kell tudni, hogy egy negyvenes éveiben járó művész, akinek a műveiből elég sokat lehet ismerni, de még nem volt igazán nagy kiállítása Magyarországon. Nem olyan műveket csinál, amiket csak felakasztanak a falra, hanem olyan tárgyakat, amiket használni kell, és egészen közvetlen tapasztalati élményt jelentenek a néző számára. Annyit elárulhatok, hogy egy konditeremmé lesz átalakítva a kiállítótér, és ha minden igaz, akkor lesz egy zérógravitációs lebegőkabinunk is – úgyhogy ez talán a lehető legtávolabb áll mindattól, amit a művészet és a múzeumi kiállítás fogalmán érteni szoktunk. Ezután novemberben, John Cage századik születésnapjához kapcsolódva lesz egy emlékkiállítás, ami Cage-nek a vasfüggöny túloldalán kifejtett hatásáról szól, mely egy kevéssé feltárt szegmense az életművének. Cage a hidegháború alatt rengeteget utazott a szovjet blokk országaiba, és ezeknek az utazásainak a hozadéka nagyon jelentős az egyes regionális szcénákban. Ez egy saját kezdeményezésű projekt, és azoknak a kiállításoknak a sorába tartozik, melyekben ennek a régiónak olyan művészettörténeti epizódjait igyekszünk bemutatni, amik korábban nem kaptak különösebb hangsúlyt. Kifejezetten a nyugat-európai művészettörténet-írással paralel jelenségeket szeretnénk behelyezni, visszahelyezni abba a művészeti kontextusba, amiből politikai vagy kultúrpolitikai okok miatt kimaradtak.
0 Megjegyzések