Ha az embernek bíróságra kell mennie, mert olyat mondott, avagy írt, amely másnak belegázol a lelki világába, akkor akarva-akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy nem kellett volna-e csendben maradni? Megéri-e bíróságra, ügyvédhez járni, csak mert a másik fél a jogi útvesztőkben lát megoldást, ahelyett, hogy jó magyar emberek módjára megbeszélnék a történteket. Kérdés, hogy a leírt, vagy kimondott szavak az igazságot tükrözik-e, avagy minden valóság alap nélküliek. Tegyük fel, hogy ami a papírra vésődött, az szóról szóra igaz, azonban az (ellen)fél ezekről mit sem tud, és úgy érzi, hogy vérig lett sértve, kapja hát a kalapját, elszalad a bíróságra, és követeli a maga (vélt) igazát. 

A másik esetben az (ellen)fél nagyon is tisztában van a szavak igazával, de hát vérig lett sértve, hogy ezeket el merték mondani, kapja hát a kalapját, elszalad a bíróságra, és követeli, hogy adják neki az igazságot. Az első esetben „hősünket” a tudatlanság motiválja, bár ez sem teljesen igaz. Szokták volt mondani, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól, vagyis előbb illene meggyőződni, hol is lakik az igazság. 

Másfelől pedig, mint már korábban írtam, két jó magyar ember, leül egy jó pohár bor mellé, és megbeszéli a problémáit, és talán még a világ dolgait is, nem pedig az amúgy is leterhelt bíróságokra szaladgál minden apró-cseplő üggyel. Ilyen alapon az életünk felét a Törvényszéken tölthetnénk, hol alperesként, hol felperesként. A másik esetet vizsgálva sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy az (ellen)fél nagyon is tisztában van, azzal, hogy valaki kimondta, leírta az igazat. Az igazság pedig olykor fájdalmas is lehet, ha lerántják vele a hazugság leplét. Olyan világot élünk, amikor egyre gyakrabban csomagolják kisebb-nagyobb hazugságokba az igazságot. 

Aki hazudik, annak pedig nagyon nehéz dolga van. A nap 24 órájában arra figyelni, hogy kinek mit hazudott, kinek milyen igazságtalansággal leplezte az igazságot. Legkönnyebb dolga az igazmondónak van, hiszen abban nem lehet mit összekeverni. Az igazság, az igazság volt tegnap is, az ma is, és az lesz a világ végezetéig. Azonban még tovább súlyosbítja az (ellen)fél helyzetét, ha hazugságait egyfajta bosszúvágy okán próbálja legalizálni. Vérig lehet sértve, ha teszem azt nyilvánosan tükröt tartottak hazugságai elé, melyben megláthatta az igazságot, és még többet volt kénytelen hazudni. 

Az ilyen hazugságspirál pedig egyenes útja a gonosszal való szövetségnek. Aki tehát leírja, kimondja az igazat, és az (ellen)félnek ez ilyen-olyan okokból nem tetszik, ráadásul bíróságon keresi az elvesztett igazát, akkor kérdésként merülhet fel, hogy nem lett volna jobb csendben maradni, és megspórolni egy halom herce-hurcát? Nem lett volna okosabb csendben hallgatni? Minden bizonnyal van, amikor eme bölcs közmondást érdemes megfogadni, de nem minden esetben. 

Mert mi rossz van abban, ha valaki az általa ismert igazságot megosztja embertársaival, elmondja, hogy amit tapasztalt, átélt, az, az igazi igazság, s, nem az amit az (ellen)fél annak mond. Az igazságnak tehát helye van a világban, és abban biztosak lehetünk, hogy előbb, vagy utóbb, de utat tör magának ebben az elferdült világban. Csupán idő kérdése, és végül mindig kiderül az igazság. Az időt pedig sürgetni nem szabad! Ha tehát az (ellen)fél úgy gondolja, hogy igazságot vesz magának, azzal csupán saját hazugságait sokasítja, míg végül rászakad a hazugságai által összetákolt vára, mely menthetetlenül maga alá temeti. 

És minél nagyobb hazugsághalmazt hordott össze, annál nagyobb romhalmaz tetején fog üldögélni (elv)társaival, akikkel összetákolták a hazugság várát, mert bár kétségtelenül gyorsabban és magasabbra lehet építeni, mint az igazság várát, de mit sem ér, ha úgy is kérész életű lesz. Úgy tűnik azonban, hogy az (ellen)fél erejéből már csak arra futja, hogy elodázza vára összeomlását, és annyira kapkod, hogy a kihulló köveket már csak vakolattal pótolja. Talán érdemesebb lett volna inkább az igazság várát építeni, lassan, de biztosan, hittel a szívben, becsületesen… „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.” Petőfi Sándor