A növények ősidők óta fontos szerepet játszanak az emberiség életében, táplálásában és gyógyításában. A gyógynövényekkel - hatóanyagaik révén jótékony hatást fejtenek ki az emberi szervezetre - történő gyógyítás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. 

Az ősember halászatból, vadászatból és gyűjtögetésből tartotta fenn önmagát. A gyűjtögetés során rengeteg növényt, magvat, bogyót, termést gyűjtött, és ezeket különbözőképpen használta, mely során rengeteg tapasztalatot szerezett.
A felhalmozott tapasztalat során rájöttek, hogy a növényekkel nem csak táplálkozhatnak, hanem gyógyíthatnak is. Az évezredes tudás generációról generációra szállt, miközben formálódott, bővült.

Az ókori Egyiptom csodái

A gyógynövények felhasználásáról az egyik legrégebbi írásos emlék az egyiptomi Ebers-féle papirusztekercs, amely Kr.e. 1534-ben készült, és egy múmia lába között találták (Az eredeti példányt az érdeklődők a lipcsei egyetem könyvtárában tekinthetik meg).

A papirusz 20 méter hosszú és 30 cm széles tekercs: 877 leírás található benne betegségekről és tünetekről, továbbá több száz gyógynövényt és a természetben fellelhető anyagot említ.

Már az ókori Egyiptomban is komolyan vették az egészséget: a fáraók egészségi állapotáért egyidejűleg több orvos is felelős volt. A gyógyítás istene Serapis volt, a gyógykezeléseket pedig templomokban végezték.

A piramisokat építő munkások gyógynövényeket is kaptak a mindennapi étkezések mellé, hogy megvédje őket a fertőzésektől, járványoktól.

...és Hellászban...

Hippokratesz (Kr. e. 460-377), az "orvostudomány atyja" a görög Kósz szigeten született. Apja Hérakleidész már gyermekkorától orvosnak szánta fiát, és neveltetését is e célnak vetette alá.

Népszerű és híres könyvében, a Corpus Hippocratiumban több mint 200 gyógynövényt írt le. A különféle betegségeket az emberi létezés természetes velejárójának tartotta, melyek viszont megfelelő készítményekkel gyógyíthatók.

Arisztotelész (Kr. e. 384 -322) szintén készített gyógynövényeket tartalmazó könyvet.

Marcus Aurelius császár elismert orvosa, Claudius Galenus (129-199) pedig részletesen taglalt többkötetes gyógynövény könyveket alkotott.

A Perihülész iatrikész könyv - az ókor egyik legértékesebb munkája - Dioszkoridész Pedaniosz (i. sz. 40-90) nevéhez fűződik, amelyben rendszerezte a gyógynövényeket, olajokat és az ásványi gyógyszereket.

Aszklépiosz, Apollón és Korónisz fia, a gyógyítás és az orvostudomány istene volt a görög mitológiában.

A rómaiak gyógyhatású szerei túlnyomórészt növényi eredetűek voltak. A kenőcsöket és gyógyszereket főleg fokhagymából, rozmaringból, édesköményből és más gyógynövényekből állították elő.

Idősebb Plinius, római természettudós igen komoly műve a 37 kötetes Naturalis historia (A természet históriája). E páratlan enciklopédia több száz gyógynövényt ír le, és emellett betekintést kaphatunk az ókori görögök és a római hétköznapok életébe és táplálkozási szokásaiba.

Az ókori rómaiak sokféle zöldséget és salátát ettek - konyhakertészetük igen fejlett volt -, de Görögországban is kedvelték a zöldségeket: a görögök saját magukat "levélevőknek" nevezték.

A középkor tényleg sötét volt?

A középkorban a betegeket kitaszították a társadalomból, mert a betegséget isten büntetésének tartották. A gyógyítás általában a szerzetesek és apácák irányításával a kolostorokban zajlott. Ők voltak azok, akik a kolostorok kertjeiben gyógynövényeket termeltek és feljegyezéseket készítettek a növényekről.

Mesékben és mondákban gyakran találkozunk olyan füves- és javasasszonyokkal, akiket a népnyelv sokszor boszorkányoknak nevezett. Ők olyan növényeket szedtek és gyűjtötték, melyeknek hatásait jól ismerték, és ezekkel segítettek az emberek bajain.

A német "Hexe" vagyis boszorkány az ófelnémet (althochdeutsch) "Hagazussa" szóból ered, ami "bozóton ücsörgő, üldögélőt" jelent.

A boszorkányüldözés a régi időkben azért alakult ki, mert tudásukat misztikumként, földöntúli erőként fogták fel.

A Szent Benedek által alapított bencés szerzetesrend viszont nagy figyelmet szentelt a betegek gyógyításának.

A kolostorokban lassan megindult a gyógyítással és ápolással foglalkozó szerzetesek oktatása. Ennek keretében a kolostorokban a kultúrnövények mellett egyre több gyógynövénnyel is foglalkoztak.
Bingeni Szent Hildegard (1098-1179) főapátnőt sok beteg kereste föl kérdéseivel és bajaival rupertsbergi kolostorában. Messze híre ment, hogy a kolostor kertjében számos tenyésztenek, és falai között gyógyszertár működik, ahol kenetek, teák és gyógycseppek készülnek.

A főapátnő, aki azt vallotta, hogy nem csak a beteg szervet, hanem az egész testet kell gyógyítani, még Barbarossa Frigyesnek is adott egészségügyi tanácsokat. Természettudományos könyvet is írt, melyben sok gyógynövény gyógyító hatását fejtette ki részletesen.

A modern gyógynövénygyógyászat alapjait kétségtelenül a svájci Paracelsus (1493-1541), orvos-gyógyszerész rakta le a középkorban.

Egész életét a tanulásnak és az orvoslásnak szentelte. Tanulmányai végeztével vándororvosként bejárta az öreg kontinenst. Később Herbarius című könyvében gyógynövényeket írt le, és ő volt az első tudós, akinek sikerült növényi alkoholos kivonatot, vagyis tinktúrát előállítania.

Hasonlót a hasonlóval

A homeopátia atyja Samuel Hahnemann (1755-1843) orvos kutatómunkája során a következő alapfogalmat határozta meg: hasonlót a hasonlóval kell gyógyítani (similia similibus curantur). E módszer két axiómán alapult. Az egyik, hogy a gyógyszer beszedése egészséges embernél hasonló tüneteket okoz, mint a betegségé, a másik, hogy a hasonlót a hozzá hasonlóval lehet gyógyítani. Ebből következik, hogy betegség esetén a betegnek olyan szereket kell adni, ami az egészséges embernél a hasonló betegség tüneteit adnák. Az alkati szerek a gyógynövények hatóanyagaiból készülnek.

A fitoterápia a homeopátia része, ahol figyelni kell a megfelelő homeopátiás szer alkalmazására és annak hígítási arányára. A homeopátia külön tudományág, amelynek ismerete nélkül nem szabad öngyógyításba kezdeni.

Régi idők praktikái

Nagyanyáink még jól tudták, hogy megfázásra, fejfájásra, lázra, köhögésre, sérülésekre milyen természetadta gyógyírhez nyúljanak a bajok enyhítésére. Nekik még megvoltak a jól bevált házi-receptjeik (példáula a kamilla, a borsmenta vagy a hársfa virágzata mind a mai napig elismert háziszerek), amelyek valósággal féltve őrzött kincsek voltak. Alkalmazásuk, ismeretük apáról fiúra szállt.

A természetes anyagokkal történő gyógyítást, kezelést ezt követően felváltották és kiszorították a törzskönyvezett gyógyszerek. Az utóbbi időben azonban ismét visszanyeri létjogosultságát a tudományos alapokra helyezett fitoterápia (gyógynövénygyógyászat), és egyre többen fordulnak a természet kincsei felé.