Protestáns egyházi körökben minden évben megünneplik a Reformáció kezdetének napját, október 31-ét. Már 495 éve annak a történelmi eseménynek amikor 1517-ben ezen a napon Luther Márton ágostonrendi szerzetes, teológiai tanár, 95 tételét kifüggesztette a németországi Wittenberg várteploma ajtajára, amivel jámborúl teológiai vitát kívánt kezdeményezni s akarata ellenére lett belőle egyház és világtörténelmet meghatározó esemény. Előbb egyre élesedő vita az Egyházon belűl, majd politikai csatározás, végűl második egyházszakadás, az első után melyben a keleti, orthodox egyházak szakadtak el a nyugati, római egyháztól 1054-ben.
Az Egyház történelme folyamán meg-megújult. Ilyen volt az első Jeruzsálemi Zsinat (Ap. Csel 15), ahol az apostolok döntöttek az u.n. pogány népek misszionálása tekintetében, a zsidóság közötti munkájuk mellett. A hét egyetemes vagy ökumenikus zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapját képező hittételeket, és a különféle felekezetek közti toleranciát, valamint az együttműködés előmozdítását. (Első niceai zsinat, 325; Első konstantinnápolyi zsinat, 381; efézusi zsinat, 431; kalcedoni zsinat, 451; Második konstantinnápolyi zsinat, 553; Harmadik konstantinnápolyi zsinat, 680; és a második niceai zsinat, 787). Fontos állomás volt a Cluny reform a 10-ik században, amely szerztesrendek reformja révén az Egyház reformáját is munkálta. Ide tarztozik. előreformátorok munkássága is. (Vald Péter (1140-1218) Franciaországban; John Wycliffe (1324-1384) Angliában; Husz János (1369-1414) Csehországban és G. Savanarola (1452-1498) Olaszországban). A Reformációban az Egyház egyik fele sikeresen újult meg, bár további töredezése azóta is folyik.
Annak ellenére, hogy 19-ik század végén, s a 20-ik század elején megindult ökumenikus mozgalom kereste és keresi a szakadozottság gyógyítását. A modern ökumenikus mozgalom az anglikán egyházban és az amerikai és európai protestantizmusban megjelenő együttműködési törekvésekre nyúlnak vissza. Létrejötte az Edinburgh-i 1910-es Misszói Világkonferenciával kezdődött, ahol a protestáns misszionáriusok a megosztottság botrányát tudatosították. A mozgalom két irányba fejlődött. Egyrészt a Faith and Order, 'hit és egyházszervezet'-ben, mely az amerikai püspök, Charles Brent ösztönzésére jött létre, melyben a különböző egyházak összehasonlították teológiájukat; másrészt a Life and Work ‘élet és munka’ mozgalomban, mely Nathan Söderblom uppsalai érsek vezetésévelalakljult mreg, s amely elkezdte a közös cselekvést, a szociális és karitatív munkát. 1937-ben a gyakorlati ág Oxfordban, az elméleti Edinburghban megtartotta világkonferenciáját. Végűl a két mozgalom 1948-ban Amszterdamban egyesült az Egyházak Világtanácsában (Ökumenikus Tanács), amely azóta is működk Genben.
Az Egyház Római Katolikus részének válasza a Reformációra a Tridenti Zsinat volt (1545-1563), melyben megszilárdult konzervatívizmusában, és amellyel részben csak a II. Vatikáni Zsinatban (1963-1965) szakított, s egyfajta reformáción ment át. Ennek egyik valósága lett nyitás más keresztény egyházak felé. A Katolikus Egyház már megfigyelőként vesz részt az Egyházak Világtanácsa munkájában és kétoldalu bizottságok működnek a közeledés lehetőségének vizsgálatára. Jelentős előrelépés volt a megigazulás tanáról 1998-ban kiadott Lutheránus-Katolikus nyilatkozat, mely elismeri, hogy a megigazulás egyedül kegyelemből Krisztus üdvözítő művébe vetett hit által történik és nem cselekedetek révén.
Fontos eredmény volt a Leuenbergi Konkordia megkötése 1973-ban, amiben a európai reformált egyházak, nevezetesen a Lutheránus, Református, Egyesült, Valdézi és a Cseh Testvér egyházak, egymással testvéri viszonyba léptek.
Az utóbbi évtizedben az ökumenikus mozgalom minha megtorpant volna. Annak dacára, hogy e tárgykörben számtalan konferenciát tartottak egyházak, szervezetek, teológusok és készült egy könyvtárnyi tanulmány, ajánlás és jegyzőkönyv. Mindezek ellenére további haladásról, eredményekről nemigen lehet beszélni. Ennek lehetséges okai között van bizonyára az, hogy a sok tanácskozás, tárgyalás egyik nemkívánatos eredménye lett a frontvonalak közeledése helyett azok megszilárdulása. Továbbá, hogy az északi féltekén élő keresztények száma már jó ideje jelentősen csökkenő tendenciát mutat. Egy friss felmérés szerint az USA-ban csak 2007-2012 között a Protestánsok száma 53%ról 48%-ra, a Katolikusoké 23%-ról 22 % esett, ugyanakkor a vallástalanok száma 15.3%-ról 19.6 %-ra emelkedett (National Post, 2012 október 10). Ez a visszaesés arra kényszeríti az egyházakat, hogy elsősorban önmaguk belső problémájával foglalkozzanak, a hanyatlás megállításával, sőt a növekedés beindításával. Ebben a helyzetben érthető, hogy megcsökkent az érdek a keresztény egység munkálására.
Ugyanakkor az Egyház szakadozottságának ténye megoldatlan botrány marad, mint volt, mely egymagában is elegendő ok az Egyháznak való hátatfordításra.
Mindezeken a fenti okokon túl napjaink ökumenizmusa zsákutcába jutott főleg agyonteológizálás miatt amelyből csupán szimbólikusnak mondható cselekedetek születtek. Megállapítható, hogy az ökumenikus mozgalom ‘Faith and Order’ szárnya kimerítette önmagát, s ezzel megbénította magát a mozgalmat. A kereszténység azonban több mint teológia, mert ez ugyan igen fontos, mégis csupán csak intellektuális vetülete a keresztény vallásnak, ám az ennél sokkal több: cselekedet, élmény és élet! Itt az ideje, hogy az ökumenikus mozgalom a másik irányba mozduljon el, vagyis a ‘Life and Work’ – azaz az Élet és Cselekvés irányába!
Megkockáztatnám azt a tételt, hogy most nem abból kellene kiidulni, hogy hogyan látjuk és értelmezzük egyen-egyenként Jézus Krisztust és az általa alapított Egyházat. Hiszen jól tudott az az epistomologiai (ismeretelméleti) tétel, hogy ha mindenki ugyanazt nézi – mégis mindenki kissé másnak látja. Így vannak keresztény egyházaink is Krisztussal, egyházzal és sok mással is. Őrá nézünk és mégis kissé másként látjuk Őt és Egyházát. Ebben van az egyház szakadozottságának igazi oka. Mennyi nézeteltérés, vita, és háborúskodás született ebből. A ökumenizmus gyengéje éppen itt van: meggyőzni akarjuk a másikat a saját nézőpontunkról, és nem megérteni a másikét!
Ebből következik a másik tétel: az hogy az új kiiduló pont Jézus Krisztus tanitványi csapata kellene, hogy legyen. Mindenek előtt azért, mert mi is az ő modern tanitványai vagyunk. Jézus 12 tanitványt választott magának – népének 12 törzse szimbolizálására: Péter, András, Jakab, János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Júdás (Máté 10, 2 kk), akinek helyébe végül is Pál lépett. És milyen különböző karakterekből állt ez a csapat. Volt aki vámszedő volt, mások halászok, zélóta, s áruló; hevesek, vetélkedők, türelmelenek, értetlenek, aggodalmaskodók. Mégis a különbségek ellenére az volt a közös vonásuk, az kötötte őket egybe, hogy mind Jézus Krisztus követői, tanitványai és apostolai voltak. Ahányan voltak annyiféle teológiát képviseltek. Máté evangéliumát a zsidóknak írta, kidomborítva a zsidó vonatkozásokat; János, a pátoszi látnok a szeretet teológusa volt; Pál a hitből való megigazulása tanára fektette a hangsúlyt. Ezek szerint különféle Jézus, tanbeli és egyház-látású emberek a keresztények, a Krisztust követők, a különféle felekezetek, amelyek mégis mindnyájan egy Egyetemes Egyháza részei.
Az Egyház tehát soha nem volt, s nem is lehet “uniformizált” közösség, hanem “federális” amelyben a különféle tradiciójú felekezetek önmagukat nem feladva, egymást mégis testvérnek fogadják el és élik meg az Apostoli Hitvallás egyetemes keresztény fundamentumán állva.
Még öt év és elérkezik az Úr 2017-ik esztendeje – a második nagy egyházszakadás 500-adik évfordulója. Ez az öt év éppen elegendő lenne a kereszténység régen óhajtott egysége helyreállítása előkészítésére, ünnepélyes kinyilatkoztatására és megvalósításának megkezdésére.
A modern kor egyre növekvő egyházellenes támadásaira a hatékony válasz az Egyház széttöredezett egységének helyreállítása lehet! Ezzel beteljesülnek a jézusi jövendőlés: “És lészen egy akol és egy pásztor” (János ev. 10,16).
Az Egyház történelme folyamán meg-megújult. Ilyen volt az első Jeruzsálemi Zsinat (Ap. Csel 15), ahol az apostolok döntöttek az u.n. pogány népek misszionálása tekintetében, a zsidóság közötti munkájuk mellett. A hét egyetemes vagy ökumenikus zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapját képező hittételeket, és a különféle felekezetek közti toleranciát, valamint az együttműködés előmozdítását. (Első niceai zsinat, 325; Első konstantinnápolyi zsinat, 381; efézusi zsinat, 431; kalcedoni zsinat, 451; Második konstantinnápolyi zsinat, 553; Harmadik konstantinnápolyi zsinat, 680; és a második niceai zsinat, 787). Fontos állomás volt a Cluny reform a 10-ik században, amely szerztesrendek reformja révén az Egyház reformáját is munkálta. Ide tarztozik. előreformátorok munkássága is. (Vald Péter (1140-1218) Franciaországban; John Wycliffe (1324-1384) Angliában; Husz János (1369-1414) Csehországban és G. Savanarola (1452-1498) Olaszországban). A Reformációban az Egyház egyik fele sikeresen újult meg, bár további töredezése azóta is folyik.
Annak ellenére, hogy 19-ik század végén, s a 20-ik század elején megindult ökumenikus mozgalom kereste és keresi a szakadozottság gyógyítását. A modern ökumenikus mozgalom az anglikán egyházban és az amerikai és európai protestantizmusban megjelenő együttműködési törekvésekre nyúlnak vissza. Létrejötte az Edinburgh-i 1910-es Misszói Világkonferenciával kezdődött, ahol a protestáns misszionáriusok a megosztottság botrányát tudatosították. A mozgalom két irányba fejlődött. Egyrészt a Faith and Order, 'hit és egyházszervezet'-ben, mely az amerikai püspök, Charles Brent ösztönzésére jött létre, melyben a különböző egyházak összehasonlították teológiájukat; másrészt a Life and Work ‘élet és munka’ mozgalomban, mely Nathan Söderblom uppsalai érsek vezetésévelalakljult mreg, s amely elkezdte a közös cselekvést, a szociális és karitatív munkát. 1937-ben a gyakorlati ág Oxfordban, az elméleti Edinburghban megtartotta világkonferenciáját. Végűl a két mozgalom 1948-ban Amszterdamban egyesült az Egyházak Világtanácsában (Ökumenikus Tanács), amely azóta is működk Genben.
Az Egyház Római Katolikus részének válasza a Reformációra a Tridenti Zsinat volt (1545-1563), melyben megszilárdult konzervatívizmusában, és amellyel részben csak a II. Vatikáni Zsinatban (1963-1965) szakított, s egyfajta reformáción ment át. Ennek egyik valósága lett nyitás más keresztény egyházak felé. A Katolikus Egyház már megfigyelőként vesz részt az Egyházak Világtanácsa munkájában és kétoldalu bizottságok működnek a közeledés lehetőségének vizsgálatára. Jelentős előrelépés volt a megigazulás tanáról 1998-ban kiadott Lutheránus-Katolikus nyilatkozat, mely elismeri, hogy a megigazulás egyedül kegyelemből Krisztus üdvözítő művébe vetett hit által történik és nem cselekedetek révén.
Fontos eredmény volt a Leuenbergi Konkordia megkötése 1973-ban, amiben a európai reformált egyházak, nevezetesen a Lutheránus, Református, Egyesült, Valdézi és a Cseh Testvér egyházak, egymással testvéri viszonyba léptek.
Az utóbbi évtizedben az ökumenikus mozgalom minha megtorpant volna. Annak dacára, hogy e tárgykörben számtalan konferenciát tartottak egyházak, szervezetek, teológusok és készült egy könyvtárnyi tanulmány, ajánlás és jegyzőkönyv. Mindezek ellenére további haladásról, eredményekről nemigen lehet beszélni. Ennek lehetséges okai között van bizonyára az, hogy a sok tanácskozás, tárgyalás egyik nemkívánatos eredménye lett a frontvonalak közeledése helyett azok megszilárdulása. Továbbá, hogy az északi féltekén élő keresztények száma már jó ideje jelentősen csökkenő tendenciát mutat. Egy friss felmérés szerint az USA-ban csak 2007-2012 között a Protestánsok száma 53%ról 48%-ra, a Katolikusoké 23%-ról 22 % esett, ugyanakkor a vallástalanok száma 15.3%-ról 19.6 %-ra emelkedett (National Post, 2012 október 10). Ez a visszaesés arra kényszeríti az egyházakat, hogy elsősorban önmaguk belső problémájával foglalkozzanak, a hanyatlás megállításával, sőt a növekedés beindításával. Ebben a helyzetben érthető, hogy megcsökkent az érdek a keresztény egység munkálására.
Ugyanakkor az Egyház szakadozottságának ténye megoldatlan botrány marad, mint volt, mely egymagában is elegendő ok az Egyháznak való hátatfordításra.
Mindezeken a fenti okokon túl napjaink ökumenizmusa zsákutcába jutott főleg agyonteológizálás miatt amelyből csupán szimbólikusnak mondható cselekedetek születtek. Megállapítható, hogy az ökumenikus mozgalom ‘Faith and Order’ szárnya kimerítette önmagát, s ezzel megbénította magát a mozgalmat. A kereszténység azonban több mint teológia, mert ez ugyan igen fontos, mégis csupán csak intellektuális vetülete a keresztény vallásnak, ám az ennél sokkal több: cselekedet, élmény és élet! Itt az ideje, hogy az ökumenikus mozgalom a másik irányba mozduljon el, vagyis a ‘Life and Work’ – azaz az Élet és Cselekvés irányába!
Megkockáztatnám azt a tételt, hogy most nem abból kellene kiidulni, hogy hogyan látjuk és értelmezzük egyen-egyenként Jézus Krisztust és az általa alapított Egyházat. Hiszen jól tudott az az epistomologiai (ismeretelméleti) tétel, hogy ha mindenki ugyanazt nézi – mégis mindenki kissé másnak látja. Így vannak keresztény egyházaink is Krisztussal, egyházzal és sok mással is. Őrá nézünk és mégis kissé másként látjuk Őt és Egyházát. Ebben van az egyház szakadozottságának igazi oka. Mennyi nézeteltérés, vita, és háborúskodás született ebből. A ökumenizmus gyengéje éppen itt van: meggyőzni akarjuk a másikat a saját nézőpontunkról, és nem megérteni a másikét!
Ebből következik a másik tétel: az hogy az új kiiduló pont Jézus Krisztus tanitványi csapata kellene, hogy legyen. Mindenek előtt azért, mert mi is az ő modern tanitványai vagyunk. Jézus 12 tanitványt választott magának – népének 12 törzse szimbolizálására: Péter, András, Jakab, János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Júdás (Máté 10, 2 kk), akinek helyébe végül is Pál lépett. És milyen különböző karakterekből állt ez a csapat. Volt aki vámszedő volt, mások halászok, zélóta, s áruló; hevesek, vetélkedők, türelmelenek, értetlenek, aggodalmaskodók. Mégis a különbségek ellenére az volt a közös vonásuk, az kötötte őket egybe, hogy mind Jézus Krisztus követői, tanitványai és apostolai voltak. Ahányan voltak annyiféle teológiát képviseltek. Máté evangéliumát a zsidóknak írta, kidomborítva a zsidó vonatkozásokat; János, a pátoszi látnok a szeretet teológusa volt; Pál a hitből való megigazulása tanára fektette a hangsúlyt. Ezek szerint különféle Jézus, tanbeli és egyház-látású emberek a keresztények, a Krisztust követők, a különféle felekezetek, amelyek mégis mindnyájan egy Egyetemes Egyháza részei.
Az Egyház tehát soha nem volt, s nem is lehet “uniformizált” közösség, hanem “federális” amelyben a különféle tradiciójú felekezetek önmagukat nem feladva, egymást mégis testvérnek fogadják el és élik meg az Apostoli Hitvallás egyetemes keresztény fundamentumán állva.
Még öt év és elérkezik az Úr 2017-ik esztendeje – a második nagy egyházszakadás 500-adik évfordulója. Ez az öt év éppen elegendő lenne a kereszténység régen óhajtott egysége helyreállítása előkészítésére, ünnepélyes kinyilatkoztatására és megvalósításának megkezdésére.
A modern kor egyre növekvő egyházellenes támadásaira a hatékony válasz az Egyház széttöredezett egységének helyreállítása lehet! Ezzel beteljesülnek a jézusi jövendőlés: “És lészen egy akol és egy pásztor” (János ev. 10,16).
Dr. Pungur József - a Pólus Online Kanadai Munkatársa
2012 október 31
0 Megjegyzések