Az emlékek maguk is változnak, saját képünkre és hasonlóságunkra gyúrjuk át őket, nincs két pillanat, amikor ugyanaz ugyanúgy történt volna.
A XX. század hatvanas évei közepén-végén hegyesedtek ki szarvai, már megkövetelte dicsőségét a diktátor, neve helyett azonban ha lehetett, inkább hazát hazudtunk. A hazát minden valamirevaló diktátor sajátjának vallja, úgyhogy amikor Patrium carmen címmel "hazafias" dalokat zengtünk, a haza kéretlen ikertestvéreként magasodott föl a Párt, kettejük frigyéből pedig ki más állt volna piedesztálra sunyi diadallal, mint a Kondukátor. A vezért akkor még csak főtitkárnak neveztük, később azonban, mikor a haza megéneklését teljesen háttérbe szorította Románia megéneklése, az illető már országelnökké lépett elő, és sunyi módon kezdte feltolni pofáját a Mindenható ülepéhez. Kettejük között mindössze annyi volt a különbség, hogy Isten sosem tartott briliáns expozékat, nagynemzetgyülevész programbeszédeket, nem sanyargatta direktívákkal az emberiséget, nem tört a kommunizmus legeslegmeredekebb csúcsaira, satöbbi. Az a helyzet, hogy Istennél minden roppant egyszerű: amit elrendel, bekövetkezik, és sosem következik be egyéb, mint amit elrendelt.
A diktatúra rügyező esztendeiben bezzeg jutott "állami pénz" kórushangversenyekre – a "korparancs" kompromisszuma szerint a dalárda betanult és előadott egy-két előírt, vagyis "kötelező" művet, cserében pedig megengedték, hogy a nemzetközi és a hazai kórusirodalom néhány fakóbb gyöngyét is megszólaltassa. Nemzetiségi énekkarok anyanyelvükön is dalolhattak, szigorúan ellenőrzött keretek között, rajoni, tartományi, megyei stb. versenyeken, a legjobbak Bukarestben is felléphettek, őket ott úgysem értette senki.
Az 1960-as évek végén a Kis-Küküllő menti Csávás nagy hírű kórusának magam is tagja lehettem. Helyettes tanár voltam, úgy hívtak, "a kicsi tanító bácsi".
A "nagy tanító bácsi" természetesen Keszeg János karnagy volt, akit ötvenhat után meghurcoltak, börtönbüntetésre ítéltek, de a falu nem nyugodott addig, míg "ki nem váltja" tanítóját a tömlecből. Akkoriban "világot" többnyire csak úgy láthattunk, ha eljárhattunk ide-oda énekelni a dalárdával. Leggyakrabban a közeli Dicsőszentmártonban és Marosvásárhelyen léptünk fel.
Marosvásárhelyen rádiós felvételt is készítettek velünk. A Közművelődési Palota kisterméből csobogott a hang a Hosszú utcán végig a Stúdióba, ahol a meglehetősen elégedetlen, sőt mérges Borbély Zoltán zenei szerkesztő volt az úr, minduntalan félbeszakította a produkciót, ez sem volt jó, az sem világos, főleg a román nyelvű szöveg – az tökéletesen érthetetlen.
Na hiszen, fogta tréfára Keszeg János tanító úr. Hát az operában sem lehet érteni semmit, mégis milyen gyönyörű.
A hangok főmérnöke azonban hajthatatlan maradt. Minden sort többször is újra- meg újraénekeltetett. Főleg a pártot és "implicite" a párt főtitkárát dicsőítő dalok hangzottak kínosan. Hiszen a színmagyar település lakói nem beszélik jól a románt, többnyire rosszul sem. Máig emlegetik az esetet, mikor a szomszéd Leppend faluból a vasúthoz szaporázó néni elkéste a vonatot, mégis szaladt kétségbeesve, s az egyik csávási atyafi ekként próbálta vigasztalni: "Futye lele, futye, már elment vonatúú!"…
A tanító úr is tudta persze, hogy ha valami félredúdolás lesz, azért elsősorban a szerkesztőre húzzák rá a vizes lepedőt. Egyébként pedig igaza volt Borbély Zoltánnak: tessék tisztán, szépen énekelni! Fáradhatatlanul macerált bennünket; dünnyögő- taknyolódó kórussal nincs mit kezdenie, mondta. Hát megkíséreltük újra és újra kimondani a kimondhatatlant. (Az érthetetlent.) Karnagyunk tulipiros arca kezdett lilába játszani. Amíg tartott a hazulról hozott "lámpásokból" – az útra pakolt borospalackokat nevezték így – a hegyi kóla, addig még csak-csak… Elboldogultunk valahogy. De amint kezdett cefetül száradni a torkunk, a Kisterem hűvöse egyiptomi forrósággá vált, a kapához-kaszához szokott dalárok türelme elpárolgott, és amikor már tizedszerre ismételtették ugyanazt a sort, Keszeg tanító úr, akinek pedig ötvenhatos elítélt létére igencsak tartania kellett volna a száját, hangosan kifakadt, mint galambra csapó héja, szakadt ki belőle káromkodás: – Az istenfáját, emberek! Asszonyok! Ennek a
pártnak…Hát tessék már tisztán énekelni!…
Ő maga arról volt híres, hogy sosem tudta az ilyen dalokat, rábízta a szoprán meg az alt szólam néhány ügyes asszonyára, akik a tanítónők segítségével bemagolták a szöveget, a férfiak aztán valahogy utánuk mammogták –, de a csávási dalárda olyan harmóniát produkált, hogy azzal akármiféle prézsmitálást bízvást gyönyörűen lehetett kísérni.
– Tessék szabatosan és pontosan kiénekelni azokat a szótagokat – kérte Keszeg János, verítékét törölgetve, mivelhogy itkányos ember létére ő maga szenvedett leginkább a krónikus "lámpaolaj-hiánytól".
– Három-négy!…
De persze nem megy. Borbély Zoltán nagyon dühös, a marosszentgyörgyi vegyes karral példálózik, Csávás örök riválisával, hogy bezzeg a Hajdó Károly dalosainak sosem kell újraénekelniük semmit, olyan tökéletes és tiszta a dikciójuk, pompás az összehangzás, satöbbi. A Keszeg János képe most már olyan, mint a Kultúrpalota szecessziós festményein a balladai homály.
Hiába minden, nem jó, nem megy – érthetetlen, amit éneklünk.
Keszeg tanító úr nekidurálja magát, és végre megkérdezi.
– Árulják már el, nekem is, asszonyok: mi a fenéről szól az a nyavalyás két sor?!
A hölgyek lesütik a szemüket, egyszerre bűntudatosak és bűnpártolók. Egyedül Pálosi Katica, ez a szál-faegyenes szőke asszony mer válaszolni.
– A szöveget tudjuk, tanító úr. Csak a prindáriplácskával van baj.
– Mi az Isten csodájával?
– A prindáriplácskával!
– Hát az meg mi a csurdé nyavalya?
– Az az, amit nem tudunk olyan gyorsan kimondani, ahogy a tanító úr vezényeli.
– Istenem, Katica. Kérem, mutassa azt a szöveget!
Azt hiszem, akkor olvasta el először azt a szöveghabarcsot Keszeg, mert erősen meglepődött. A refrén előtti rész arról regélt, hogy a Párt szellem(iség)e úgy száll, kap szárnyra, az eszmék úgy zúgnak előre, mint a repülés ívét éppen fölvevő sasmadarak. Eredetiben: "Prind aripi largi ca vulturii în zbor."
Az első öt szótag oly hirtelen dalolódott, hogy tán színromán ajkon is ilyen-olyan fonetikai változást szenved vala. Hát még a miénken.
No, ebből alkották a zseniális csávási nők a prindáriplácskát. Mondanom sem kell, ha Borbély Zoltán nem enged a maga negyvennyolcából, tán ma is ott hegesztenők a csendet a Kisteremben…De a hangőr sincs bikkfából, valahogy elagyusztálta, aztán megszabadultunk egymástól. A műsor pár nap múlva elhangzott a rádióban. Senki sem reklamált, hogy nem érti, amit hall.
A kultúra bilincseiből szabadulva egy gyári kantinban kaptunk szagos lucskos káposztás ebédet, prézlis makarónit, s már húztunk is haza a színház kölcsön kapott buszával. Az első kocsmánál megállunk, csodák csodája: frissen csapolt sör. (Küküllő menti embernek nem a bor a szenzáció.) De sörrel nem szokás mulatni, nem is szemeteltünk sokat, hazaérve ki-ki elvégezte házi munkáját, kúrálás után találkozott a társaság a kultúrház klubjában. Daloltunk, muzsikáltunk, beszélgettünk a felfrissített
"lámpások" fényénél. Keszeg tanító úr játszani kezdett a hatalmas Hohner harmonikán, páran hegedűre kaptunk, a brácsának, bőgőnek is került kezelője, ma is zsong a lelkem, azt énekeltük, hogy Kelet felől, Brassó felől jönnek a huszárok, utána meg, hogy Már én többet, már én többet Szászcsáváson végigmenni nem merek, mind azt mondják, mind azt mondják az irigyek, hogy szeretőt keresek. Nem kell nékem, bizonyisten van már nékem, kökény szemű szép barna, jobb válláról bal vállára, bal válláról jobb vállára göndörödik a haja.
Mikor, jóval éjfél után, az udvarra mentem levegőzni, két süldőlegény alkalmi összeszólalkozásának lehettem tanúja. Javában rángatták egymás lájbiját, mondogattak keresetlen szavakat. Jogi facsavarral talán tettlegességi ígéretnek mondhatnám, amit hallottam. Vadkamasz költészet. "Képen nyallak, kifekszel, mint k**** a kaszálóban."
"Ne te tudós Salamon a moslékba, kapsz kettőt, hogy elpattansz, mint a Kránci dipláján a bélhúr!"
"Még egy szó, s felrúglak; elszállsz Bukurestbe, mint a Kultúrpalotából a Prindáriplácska!"
2004
A XX. század hatvanas évei közepén-végén hegyesedtek ki szarvai, már megkövetelte dicsőségét a diktátor, neve helyett azonban ha lehetett, inkább hazát hazudtunk. A hazát minden valamirevaló diktátor sajátjának vallja, úgyhogy amikor Patrium carmen címmel "hazafias" dalokat zengtünk, a haza kéretlen ikertestvéreként magasodott föl a Párt, kettejük frigyéből pedig ki más állt volna piedesztálra sunyi diadallal, mint a Kondukátor. A vezért akkor még csak főtitkárnak neveztük, később azonban, mikor a haza megéneklését teljesen háttérbe szorította Románia megéneklése, az illető már országelnökké lépett elő, és sunyi módon kezdte feltolni pofáját a Mindenható ülepéhez. Kettejük között mindössze annyi volt a különbség, hogy Isten sosem tartott briliáns expozékat, nagynemzetgyülevész programbeszédeket, nem sanyargatta direktívákkal az emberiséget, nem tört a kommunizmus legeslegmeredekebb csúcsaira, satöbbi. Az a helyzet, hogy Istennél minden roppant egyszerű: amit elrendel, bekövetkezik, és sosem következik be egyéb, mint amit elrendelt.
A diktatúra rügyező esztendeiben bezzeg jutott "állami pénz" kórushangversenyekre – a "korparancs" kompromisszuma szerint a dalárda betanult és előadott egy-két előírt, vagyis "kötelező" művet, cserében pedig megengedték, hogy a nemzetközi és a hazai kórusirodalom néhány fakóbb gyöngyét is megszólaltassa. Nemzetiségi énekkarok anyanyelvükön is dalolhattak, szigorúan ellenőrzött keretek között, rajoni, tartományi, megyei stb. versenyeken, a legjobbak Bukarestben is felléphettek, őket ott úgysem értette senki.
Az 1960-as évek végén a Kis-Küküllő menti Csávás nagy hírű kórusának magam is tagja lehettem. Helyettes tanár voltam, úgy hívtak, "a kicsi tanító bácsi".
A "nagy tanító bácsi" természetesen Keszeg János karnagy volt, akit ötvenhat után meghurcoltak, börtönbüntetésre ítéltek, de a falu nem nyugodott addig, míg "ki nem váltja" tanítóját a tömlecből. Akkoriban "világot" többnyire csak úgy láthattunk, ha eljárhattunk ide-oda énekelni a dalárdával. Leggyakrabban a közeli Dicsőszentmártonban és Marosvásárhelyen léptünk fel.
Marosvásárhelyen rádiós felvételt is készítettek velünk. A Közművelődési Palota kisterméből csobogott a hang a Hosszú utcán végig a Stúdióba, ahol a meglehetősen elégedetlen, sőt mérges Borbély Zoltán zenei szerkesztő volt az úr, minduntalan félbeszakította a produkciót, ez sem volt jó, az sem világos, főleg a román nyelvű szöveg – az tökéletesen érthetetlen.
Na hiszen, fogta tréfára Keszeg János tanító úr. Hát az operában sem lehet érteni semmit, mégis milyen gyönyörű.
A hangok főmérnöke azonban hajthatatlan maradt. Minden sort többször is újra- meg újraénekeltetett. Főleg a pártot és "implicite" a párt főtitkárát dicsőítő dalok hangzottak kínosan. Hiszen a színmagyar település lakói nem beszélik jól a románt, többnyire rosszul sem. Máig emlegetik az esetet, mikor a szomszéd Leppend faluból a vasúthoz szaporázó néni elkéste a vonatot, mégis szaladt kétségbeesve, s az egyik csávási atyafi ekként próbálta vigasztalni: "Futye lele, futye, már elment vonatúú!"…
A tanító úr is tudta persze, hogy ha valami félredúdolás lesz, azért elsősorban a szerkesztőre húzzák rá a vizes lepedőt. Egyébként pedig igaza volt Borbély Zoltánnak: tessék tisztán, szépen énekelni! Fáradhatatlanul macerált bennünket; dünnyögő- taknyolódó kórussal nincs mit kezdenie, mondta. Hát megkíséreltük újra és újra kimondani a kimondhatatlant. (Az érthetetlent.) Karnagyunk tulipiros arca kezdett lilába játszani. Amíg tartott a hazulról hozott "lámpásokból" – az útra pakolt borospalackokat nevezték így – a hegyi kóla, addig még csak-csak… Elboldogultunk valahogy. De amint kezdett cefetül száradni a torkunk, a Kisterem hűvöse egyiptomi forrósággá vált, a kapához-kaszához szokott dalárok türelme elpárolgott, és amikor már tizedszerre ismételtették ugyanazt a sort, Keszeg tanító úr, akinek pedig ötvenhatos elítélt létére igencsak tartania kellett volna a száját, hangosan kifakadt, mint galambra csapó héja, szakadt ki belőle káromkodás: – Az istenfáját, emberek! Asszonyok! Ennek a
pártnak…Hát tessék már tisztán énekelni!…
Ő maga arról volt híres, hogy sosem tudta az ilyen dalokat, rábízta a szoprán meg az alt szólam néhány ügyes asszonyára, akik a tanítónők segítségével bemagolták a szöveget, a férfiak aztán valahogy utánuk mammogták –, de a csávási dalárda olyan harmóniát produkált, hogy azzal akármiféle prézsmitálást bízvást gyönyörűen lehetett kísérni.
– Tessék szabatosan és pontosan kiénekelni azokat a szótagokat – kérte Keszeg János, verítékét törölgetve, mivelhogy itkányos ember létére ő maga szenvedett leginkább a krónikus "lámpaolaj-hiánytól".
– Három-négy!…
De persze nem megy. Borbély Zoltán nagyon dühös, a marosszentgyörgyi vegyes karral példálózik, Csávás örök riválisával, hogy bezzeg a Hajdó Károly dalosainak sosem kell újraénekelniük semmit, olyan tökéletes és tiszta a dikciójuk, pompás az összehangzás, satöbbi. A Keszeg János képe most már olyan, mint a Kultúrpalota szecessziós festményein a balladai homály.
Hiába minden, nem jó, nem megy – érthetetlen, amit éneklünk.
Keszeg tanító úr nekidurálja magát, és végre megkérdezi.
– Árulják már el, nekem is, asszonyok: mi a fenéről szól az a nyavalyás két sor?!
A hölgyek lesütik a szemüket, egyszerre bűntudatosak és bűnpártolók. Egyedül Pálosi Katica, ez a szál-faegyenes szőke asszony mer válaszolni.
– A szöveget tudjuk, tanító úr. Csak a prindáriplácskával van baj.
– Mi az Isten csodájával?
– A prindáriplácskával!
– Hát az meg mi a csurdé nyavalya?
– Az az, amit nem tudunk olyan gyorsan kimondani, ahogy a tanító úr vezényeli.
– Istenem, Katica. Kérem, mutassa azt a szöveget!
Azt hiszem, akkor olvasta el először azt a szöveghabarcsot Keszeg, mert erősen meglepődött. A refrén előtti rész arról regélt, hogy a Párt szellem(iség)e úgy száll, kap szárnyra, az eszmék úgy zúgnak előre, mint a repülés ívét éppen fölvevő sasmadarak. Eredetiben: "Prind aripi largi ca vulturii în zbor."
Az első öt szótag oly hirtelen dalolódott, hogy tán színromán ajkon is ilyen-olyan fonetikai változást szenved vala. Hát még a miénken.
No, ebből alkották a zseniális csávási nők a prindáriplácskát. Mondanom sem kell, ha Borbély Zoltán nem enged a maga negyvennyolcából, tán ma is ott hegesztenők a csendet a Kisteremben…De a hangőr sincs bikkfából, valahogy elagyusztálta, aztán megszabadultunk egymástól. A műsor pár nap múlva elhangzott a rádióban. Senki sem reklamált, hogy nem érti, amit hall.
A kultúra bilincseiből szabadulva egy gyári kantinban kaptunk szagos lucskos káposztás ebédet, prézlis makarónit, s már húztunk is haza a színház kölcsön kapott buszával. Az első kocsmánál megállunk, csodák csodája: frissen csapolt sör. (Küküllő menti embernek nem a bor a szenzáció.) De sörrel nem szokás mulatni, nem is szemeteltünk sokat, hazaérve ki-ki elvégezte házi munkáját, kúrálás után találkozott a társaság a kultúrház klubjában. Daloltunk, muzsikáltunk, beszélgettünk a felfrissített
"lámpások" fényénél. Keszeg tanító úr játszani kezdett a hatalmas Hohner harmonikán, páran hegedűre kaptunk, a brácsának, bőgőnek is került kezelője, ma is zsong a lelkem, azt énekeltük, hogy Kelet felől, Brassó felől jönnek a huszárok, utána meg, hogy Már én többet, már én többet Szászcsáváson végigmenni nem merek, mind azt mondják, mind azt mondják az irigyek, hogy szeretőt keresek. Nem kell nékem, bizonyisten van már nékem, kökény szemű szép barna, jobb válláról bal vállára, bal válláról jobb vállára göndörödik a haja.
Mikor, jóval éjfél után, az udvarra mentem levegőzni, két süldőlegény alkalmi összeszólalkozásának lehettem tanúja. Javában rángatták egymás lájbiját, mondogattak keresetlen szavakat. Jogi facsavarral talán tettlegességi ígéretnek mondhatnám, amit hallottam. Vadkamasz költészet. "Képen nyallak, kifekszel, mint k**** a kaszálóban."
"Ne te tudós Salamon a moslékba, kapsz kettőt, hogy elpattansz, mint a Kránci dipláján a bélhúr!"
"Még egy szó, s felrúglak; elszállsz Bukurestbe, mint a Kultúrpalotából a Prindáriplácska!"
2004
0 Megjegyzések