Több mint kilenc éven át utazott
folyamatosan a világ 126 országában, ráadásul jórészt autóstoppal.
Csonka Gábor, ismertebb nevén Vándorboy most tért vissza Közép-Ázsiából,
de esze ágában sincs leállni. Az utazást spirituális gyakorlatnak
tartja. Komoly elszántság kell hozzá, de szerinte felszabadító ereje van
annak, hogy függ is másoktól, meg nem is.
Ha valaki 50-60 országban járt már, az Magyarországon
feltétlenül világlátott embernek számít. Te ennek a dupláját látogattad
már meg. Bejárod egyszer az összeset?
Talán, ha lesznek támogatóim a jövőben, hogy ezt megtehessem. Eddig
csak azokba az országokba indultam el, amelyek kulturálisan vagy
természeti értékeik miatt érdekeltek. Másik korlátom, hogy jórészt
autóstoppal, minimális költségvetéssel utazom, így néhány területről,
mint Izland, az Antarktisz vagy Wanuatu, csak álmodozom. De hogy így is
kétszer annyi helyen megfordultam, mint ami világlátottságnak számít, az
valószínűleg azért van, mert kétszer olyan kíváncsi vagyok, mint az
átlagember.
Mi az, ami hajt? Egyáltalán hogyan indult az egész?
Egyik barátom, aki már kétszer járt kerékpárral Görögországban, arra buzdított 1989-ben, hogy fantasztikus hely, próbáljam ki, menjek vele. Leutaztunk a Balatonra német márkát váltani, feketén, mert akkoriban még nem lehetett hivatalosan 50 dollárnál több valutához jutni, s az már akkoriban is kevés pénz volt egy hónapra elutazni Európába. Az eljövendő nomád túránkhoz pedig edzésként a parton aludtunk. Görögországba nem is akartak beengedni száz márkával a zsebemben, de végül megoldottuk a problémát, s egy éppen arra járó magyar busz utasai dobták össze a szükséges pénzt, amelyet a határ után visszaadtam nekik. Utána stoppal jártuk be az egész országot, és egy hajóra fellógva Szantorini szigetére is eljutottunk. Kalandos, csodálatos egy hónapot töltöttünk el, melyet egy kis mezőgazdasági munkával is színesítettünk, lévén a pénztárcánk túl könnyűnek találtatott. Ott kényszerültem megtanulni, hogyan éljek minimális pénzből úgy, hogy közben minél többet lássak az adott ország kultúrájából. Ott ragadtak rám az első angol szavak, és itt történt az első negatív élményem is, amikor Romániában kiraboltak a vonaton hazafelé. Így egy szál pólóban értem Budapestre, de az élményeimet senki nem vehette el tőlem.
Milyen gyakran jössz haza? Mit jelent számodra az otthon?
Általában egy- vagy kétévente jöttem haza pár hétre, meglátogatni a
szüleimet, barátaimat. Megosztottam diavetítéseken az élményeimet,
próbáltam inspirálni embereket arra, hogy nézzék meg, hogyan élnek az
emberek teljesen más kultúrákban, más körülmények között. Sehol sincs
otthonom, de mindenhol otthon érzem magam. Az otthon érzését nem a négy
fal adja, hanem az, hogy kik vesznek körül, hogyan éled meg a
környezetet, amelyben vagy.
Sokan úgy gondolják, hogy az utazás - különösen ilyen
egzotikus helyekre - a jómódúak kiváltsága. Miből finanszírozod az
útjaidat?
A kitartásomból, lelkesedésemből, no meg alkalmi külföldi munkákból.
Sajnos nekem soha nem volt szponzorom, pénzügyi támogatóm, tehát ezt a
kilenc évet saját pénzből és ötletekkel csináltam végig hátizsákos,
szegény vándorként. Ez nagyon komoly eltökéltséget, bátorságot,
lemondást igényelt, ami egy átlagembernek - sőt még egy strapabíró
embernek is - sok lenne egy hét után. Én ezt csináltam kilenc évig, ami
átformálta az életemet. De ugye kéttípusú utazó van: egyiknek van pénze,
de nincs ideje, a másiknak pedig - hozzám hasonlóan - nincs pénze, de
van ideje. És pont ez a kulcsa az életnek, az utazásnak. Olyan mélységig
ismerhettem így meg a társadalmakat, embereket, helyeket, amire egy
turistának nincs lehetősége. Ők inkább előre szervezett, megvett,
kondenzált élményeket kapnak, ami szintén jó, de nem a természetes
megismerés.
A stoppolás és a kényelmetlen szállás mekkora lemondással jár? Mennyire lehet ezt megszokni?
Szállás? Amikor nagyvároson kívül vagyok, akkor általában a természet
és a hálózsák az otthonom, a trópusokon pedig a szúnyogháló adja a
privát teret, a folyó a fürdőszobát. Meg lehet szokni. De a legtöbb
helyen azért behívnak magukhoz a helyiek, mert kíváncsiak rám. Így
kölcsönösen jól járunk, nekem biztonságot nyújtanak, ők pedig egy
érdekes világot ismernek meg általam.
Kényelmetlen stoppolás? Minden relatív. Ha utaztál már tömött buszon, busztetőn,
vonaton napokat, akkor mennyei boldogság egy angolul kommunikáló,
középosztálybeli afrikai vagy ázsiai emberrel utazni az anyósülésen,
panorámás kilátással úgy, hogy bárhol megáll a kedvedért fotószünetre,
sőt be is mutat a családjának.
Térjünk át az utazás spirituális részére, hiszen úgy tudom, nálad ez rendkívül fontos eleme a vándorlásnak.
Igen, az ember minél többet tapasztal a világban, annál többet tud
meg önmagáról is. A világ egyfajta tükörként szolgál. Ahogy reagálunk az
eseményekre, ahogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, ahogyan
alkalmazkodunk, konfrontálódunk, az mind-mind a saját belsőnk
kivetülése, a válaszreakciókból pedig nagy tanításokat kapunk.
Természetesen spirituális utazásnak is felfoghatom, mert mindig belső
fejlődést eredményez. Mivel kötődöm a buddhista szemlélethez, sok
asramot, erdei kolostort is meglátogattam, több hónapig voltam szigorú
elvonulásokon, többhetes meditációkon, ahol napi 12-15 órákat ültünk,
hajnali 4-kor keltünk, gyakorlatilag nagyon sok korlátot szabtak. De itt
tanultam meg, hogy ezeknek a korlátoknak a belső megértése a korlátok
megszűnését eredményezi. Így nyerjük el a szabadságunkat. Írtam is erről
egy összegzést.
A buddhizmus hogyan függ össze az életedben az utazással?
Mivel filozófiát tanultam, és fontos példaképeim voltak a görög
gondolkodók, engem is különösen izgatott a körülöttünk lévő világ.
Nyitott voltam a megismerésre, folyamatosan kérdéseim és kérdőjeleim
voltak, ezért úgy gondoltam, hogy magam járok utána, hogyan is élnek,
gondolkodnak ezekben a társadalmakban. Úton lenni ezt a nyitottságot
tükrözi. Találkozni új helyekkel, emberekkel, eseményekkel. Aztán mindez
a múlté lesz. Az ember megtanulja elveszteni a tulajdonát, a helyeket,
ismerősöket, pillanatokat. Minden mulandó, ahogy az egyik legfontosabb
buddhista tanítás is szól. Úton lenni annyi, mint ezt gyakorolni és
megélni. Amikor pedig nem kötődünk már ilyen módon dolgokhoz,
emberekhez, akkor lehetünk igazán szabadok.
Mennyiben lettél más ember, mióta utazol?
Ez nagyon fontos kérdés! Az élet bármely területén, nap mint nap fel
kellene tennünk magunknak. Nekem ez a határaim bejárásáról, a félelmeim
átlépéséről, önmagam (és a világ) megismeréséről szól. Elhagyni a
megszokottat, a biztosat, és kilépni egy bizonytalan, nem ismert világba
a legtöbb embernek félelmetes, bonyolult, kényelmetlen. Nekem ez az
alap. A stoppolás ennek egy extrémebb változata, de hasonlít a
szerzetesi életmódra, ahol a külvilágtól függünk: ha valaki együttérzést
gyakorol, segít, akkor megvalósulhat a célunk. Természetesen ehhez
nagyon komoly belső elhatározás, kitartás is kell.
Kilencévnyi utazás után van még visszaút a normális életbe?
Az utazás egyfajta tudatállapot-változás, mint ahogy régen a
Dionüszosz-kultuszban megengedett volt eltérni a normális hétköznapoktól
három napra. Volt egy szabályozott módja a megszokottól eltérni, kiélni
a szabadságot, majd közösen visszatérni a régi kerékvágásba. Manapság a
különös emberek nem élhetik ki ezt a másságot, nem mutathatják ki az
átlagtól eltérő gondolkodásukat, jellemüket, amire a régi kultuszok
lehetőséget adtak. Így állandó bűntudatban tartják azokat, akik ki
akarnak lépni a megszokottból, ezért legtöbben nem is teszik meg. Ha
pedig deviáns módon mégis megteszi valaki, azt elítélik, s akkor igen
nehéz visszatérni a társadalomba. Ennek extrém esete Japán, ahol nem
tekintik normális embernek azt, aki az egyetem után nem kezd el rögtön
dolgozni, hanem 16 év szolgai tanulás után netán venné a bátorságot
elmenni pár hétre nyaralni.
A nyughatatlan lélek ma nem mehet el kalóznak vagy konkvisztádornak
mint régen (maximum politikusnak vagy katonának). Ily módon marad köztes
megoldásnak a felfedező jellegű utazás, ahonnan jó esetben még
visszaszivároghatunk a társadalom legális szféráiba, mondjuk cikkek,
blogok, könyvek írásával, esetleg egy fotókiállítással, vagy egy utazási
irodának dolgozva. De mondom, ez a ritka szerencsés esetben van így.
Egyébként a produktivitásban értéket gondoló mai társadalomban látszólag
felhasználhatatlan vagyok, mint Csuang-ce görcsös fája, pedig az enyhet
ád.
Mit tartasz izgalmasnak egy új helyben? Ki tudnál emelni egy-két különleges élményt?
Azt, hogy más, mint az előző ország. Főleg az első napok nagyon
intenzívek, amikor kipuhatolja az ember a körülményeket, és azt, hogy
hogyan viszonyulnak hozzám. A hely nem feltétlen attól különleges, hogy
ott éppen háború dúl, vagy éppen egy forradalom kellős közepére érkezem,
hanem attól, hogy milyen lehetőséget ad az önmeghaladásra és tanulásra.
De az olyan különleges hely, mint Afganisztán, Szomáliföld, Szudán,
Irak vagy Pakisztán mindig nagyon intenzív kihívás, kvázi buddhista
éberséggyakorlat. Természetesen előtte felkészülök a régióból,
utánaolvasok, más utazókkal konzultálok, és akkor a bizonytalanban is
megvannak az elméleti kapaszkodópontok, de amikor elrabolnak vagy
megtámadnak, akkor vizsgázunk igazán. Milyen lélekjelenléttel kezeljük, s
utána hogyan dolgozzuk fel ezeket a helyzeteket. Ráadásul nekünk,
utazóknak valahol sokkal nehezebb, mint egy nemzetközi szervezetnél
dolgozónak vagy katonának, aki mögött biztonságot nyújtó rendszer van.
De pont ezekben az országokban tapasztalom meg azt is, hogy mennyire más
a társadalmi, lelki valóság, mint amit a médiában tálalnak, mennyire a
sztereotípiáinknak élünk. Ezekben a régiókban társadalmi minimum az
utazó segítése, és mindenki kedvesen fogad.
Kulturális antropológiát is tanultál. Sikerült eljutni érintetlen törzsi területekre?
Igen, kimondott célom volt felfedezni őket, így nagyon sok törzshöz
jutottam el minden kontinensen. Sajnos a globalizáció révén a nyugati
világ káros termékei és attitűdjei már szinte a világ minden részére
elérkeztek, így csak kevés érintetlen terület van, ahol ősközösségi
társadalmakban élnek, de köztes kulturális viszonyok még találhatók. A
legizgalmasabbak 2003-ban a pápuák, illetve később a különböző afrikai
törzsek voltak, de Ausztrália vagy Amerika őslakossága is nagyon érdekes
kutatási terület volt számomra.
Merre tovább?
Most ősszel tervezem Izrael sivatagjait és természeti látványosságait
újra bejárni. Utána karácsonykor lesz Ománba egy vezetett körutazásom,
amelyet én szervezek. Kevesek által ismert terület, de nekem egyik
kedvenc országom lett a Közel-Keleten. Elkezdtem programokat írni egy
outdoor utazási irodának. Továbbá rendszeresen tartok diavetítéseket az
élményeimről. Ezenkívül a blogomon keresztül osztom meg a tapasztalataimat, így legalább virtuálisan velem utazhat mindenki.
0 Megjegyzések