Itt és most megígérem: nem tartjuk feladatunknak a modern kor elbutult népének sarlatánjait név szerint leleplezni. Ez a cikkfolyam a még ellenőrízhetően ősi gyökerekhez köthető magyar hitvilágról, a gyógyító erejű táltosok derengő emlékeiről, gyakorlati (ló) orvoslásról és más hasznos - de hit nélkül mit sem érő - tudásról szól. Azonban tény: ha a népnek elveszik hitét, hát keres misztikumot. Tudásához mérten azzal elégszik meg, ami azonnal ad (megvehető) élményt. Így hízlalja sarlatánjait önként, minden lelkiismeret furdalás nélkül... Türelem, Kedves Olvasó! Mert itt és most le kell mondania a misztikus borzongásról, vízerekről, földsugarakról, ingákról és fényhidakról, s más marhaságokról. Jobbat tudunk: Ismerkedjen meg a tényekkel, mielőtt ingjét-gatyáját odaadja a hiszékenység vámszedőinek. Az alábbi kutatási ereményeket Dr. Papp József - az eredeti kézirat szerint: Hortobágy-puszta: a világ kulturális öröksége című a Karahun Alapítványnál még fellelhető életművéből idézzük: " ... A pásztorok istenhite talán meglepően racionális. Ám, ha belegondolunk, hogy ha valaki a természetben annyira kint él, mint ők, akkor nem is lehet nagyon más a hite, hiszen minden a szeme előtt történik a születéstől a halálig, minden. Egyébiránt nincs igazán nagy különbség pásztor és szülőfaluja hitvilágában. Ha mégis, akkor a természet pontosabb ismeretéből következő racionalitás mértékében különböznek. A pásztorhiedelmekben kétirányú hatás fedezhető fel. Az egyik a Nagykunság felöl érkező, református vallással párosult, a másik a borsodi, római katolikus hatás, és van egy enyhe nyírségi görög-katolikus beütés is. Ami igen fontos: felekezeti ellentétekről nem szólnak a források, noha vegyes vallású a táj legtöbb falva. Az igaz, hogy tréfás szurka-piszkaként a katolikus varnyaknak nevezi a kálomistát (reformátust), amaz meg jeges-hónaljúnak a pápistát. Jelen van azonban a pásztori hiedelemvilágban jó néhány olyan elem, mely ősvallásunkban gyökerezik. Ezek az elemek azonban nagyon keverten jelentkeznek, a tátos-tudós-garabonciás-látóember-boszorkány-sárkány, és bizonyos szellemek képében. A kiindulás a táltos-hit, de az eltelt ezer év során keresztény gyökerű babonák, és hát a természetes jelentésromlás folyamata elhomályosítja az eredetit. A táltos emberről szóló történetekben a tátos születik a feladatra. A leendő táltost a többi táltos választja ki, és emberfeletti tudással látja el, ha akarja, ha nem. A természetellenes csonttal történő születés a kiválasztottság biztos jele (fog, hatodik új, stb.). A garabonciásban már letompulva látszik a táltosi tulajdonság, de ami közös, az az ember- és természetfeletti tudás. A legendás alak valahogy a debreceni kollégium diákjaihoz is kapcsolódik, hiszen a pásztorok és a diákok közt a XVI. századig visszavezethető az ismeretség. A környék falvaiba jártak a diákok az ünnepek alkalmával legációba, máskor meg szuplikációs körútra. Feltűnő fekete tógájukban megfordulhattak egy-egy útba eső pásztortanyán, ahol például tejet is kérhettek. Ha a pásztor nem adott, a latinos műveltségű deák mondhatott valami érthetetlen cifrát, aztán továbbállt. Ebből kerekedett az a hiedelem, hogy ha a pásztor sorsa hirtelen rosszra fordul, akkor arról az elzavart garabonciás deák tehet. „Mert ha az megharagszik, olyan zivatart csinál, hogy még a kunyhót is elhordja a szél.” Ha pedig a pásztort megátkozza, akkor abból ember nem lesz többé, mert elissza a fejét. Az ilyen sorsú pásztorról szól a következő dal. „Hortobágyi pusztán fú a szél, Szegény juhász legény útra kél. Hová lett a nyája? Eladta! Hová lett az ára? Megitta! Mért hagytad el édesanyádat? A szép jó selymes nyájadat? Tudom én mán, mi a te bajod! Megláttad a tógás deákot!” A pásztorokhoz még a kollégiumi professzor Hatvani István híre is eljutott, úgy vélték, nála vizsgáznak a garabonciások. Mégpedig minden 99-edik diplomát szerző diák válik azzá. Az ősi és újabb jelentéstartalmak keveredésére jó példa, hogy a garabonciás olykor sárkányon lovagolva, tüzet, vizet zúdít a fukar pásztorra. Ezért aztán mindig különös készségességgel fogadták a pusztában vándorló deákokat. A Hortobágyon az azonos nevű folyó vize délfelé folydogálva elágazik, hatalmas mocsarakban vész el, „a víz eltéved rajta”. Ez volt a Sárrét, a nád és gyékény járhatatlan lápvilága. Itt volt igazán otthon minden természetfeletti lény, ez a sárkányok tanyája és a farkassá változott táltos is innen indult a Pusztára. Volt aztán egy nevesített táltosa is a környéknek, ő Pízásó Pista, akinek állandó tanyája a füredi határban egy magaásta veremben volt, és csak télire húzódott be emberlakta helyre. Róla sok legenda forog közszájon. Valami grófi ivadék lehetett, aki még a családját is elhagyta, hogy Attila sírját kutathassa. De az ásást soha nem fejezhette be sikerrel, mert amikor már-már megtalálta volna, a titkos utasításokat tartalmazó piros könyvét valaki mindig elvitte a gödör széléről. Egy másik történetben egy alkalommal felkéredzkedett Pízásó Pista egy szekérre. Útközben aztán elaludt. A kocsis meg kíváncsi ember lévén, megnézte, mi van a tarisznyájában. „Tanált egy piros könyvet, de olyan furcsán vót abba írva, hogy sehogy se tudta elolvasni! De aztán Pízásó Pista is felébredt, oszt csak kikapta a kocsis kezébül a könyvet, oszt avval el is tűnt. Hanem csinált olyan vihart, hogy a cserepet még a tetőről is levitte a szél.” Egyszer meg Kecskésen egy nagy bikával viaskodott a tátos. Erre aztán „lett olyan setétség, dörgött, villámlott, hogy még a jószág is széjjelszaladt fílelmiben.” Volt a pusztának több táltosa is, például „Tátos” Nagy János, aki az állatok nyelvén értett és a XX. század elején a kőudvari határban őrizte a racka nyájat. Bűbájos szavaival és idomított görényével kihívta a patkányokat a fészkükből, majd szép szóval el tudta küldeni őket. Élt a Hortobágyon az 1930-as években egy furcsa ember, úgy hívták, hogy Szurtos Pali. Maga készítette állati bőrökben járt, vadember módjára élte világát. Amolyan „tátosféle” ember volt, mert bár írni, olvasni nem tudott, mégis minden állatot felismert, még a gazdáját is tudta. Soha nem sietett. „A lova egísz nyáron nem koccant meg alatta. Igaz, hátasnak mindig a legrosszabbat választotta a ménesbül. A’ vót az érdekes, hogy mikor kihajtottak, oszt az állat még nem szokta meg egymást, hát némelyik elvágyakozott, oszt arra vigyázni kellett. Ű meg oda ment hozzá, megsimogatta, oszt a filibe azt súgta: ereggy! Keresni osztán másnap indult, de az ellenkező irányba. Mégis napestére hazahozta!” A táltosló hagyománya sokáig élt a pusztán. „Van olyan csikó, amelyik úgy születik. Az ilyen harap, rúg-vág, nem lehet megközelíteni se. A Cserepesen legelt a mínes. Vót egy kanca, ellett egy péhes csikót. Az mindig a ménes szílin legelt. Sohse tudták megfogni. Majd gyött egy valaki, egy esztendős korában. Odament, megveregette, körülsimogatta, majd elment. Már két esztendős vót, amikor ismét gyött. Kivezette, megnízte. Harmadik esztendőben is eljött. Akkor már felkötőfíkezte és felölt a hátára. Eltűnt vele, felemelkedett a fellegekbe.” A másik történet Csikós Kovács István számadótól ered. „Ennek az elődje, mutatott az egyik lovára, ellett egy táltos csikót. Elmentünk Csátra, a vásárba. Egy fiú odajött az anyjával: - szülém, ez az én hátasom! – mondta a fiú. Mindig péhes vót a csikó. – Mennyiért adják? – Különben maguknak 60 korona a számításuk. Kifizették, kivezették a vásártér szélére. Ott a fiatalember ráült és eltűnt a fellegekbe.” Az ördöngős kocsis valahogy a táltos és a garabonciás keveréke. Hasonlít más vidékek garabonciásaihoz is. Foggal születik, mint a táltos, és ugyanúgy két ördöngős nem tűri meg egymást, megküzdenek. De nem állat alakban, mint a táltosok. Az ördöngős nincs ártalmára az embernek, inkább csak a cselekedetei meghökkentőek, természetfelettiek. Sallai Sándor az ohati gazdaságban ismert egy ördöngős kocsist. Az a lovait soha nem tisztogatta, mégis mindig szépek voltak. „Evvel történt egyszer, hogy hozta haza a tiszttartót. Közben az ostorhegyes megdöglött. Még a csárdánál sem jártak, mán döglött vót. A Kishortobágyi csárdánál megálltak, hogy isznak valamit. Az úr hítta a kocsist, de az nem ment. Oszt úgy jöttek hazáig, hogy a lú mán nem ílt. Csak oszt itthon kidűlt a másik lú mellől.” A pásztorok hiedelmeiben jelen van a boszorkány, mégpedig rontó szándékkal. Alakját változtatja, ezért soha nem lehet tudni, mikor árt, de az bizonyos, hogy a fejős tehén megrontásában érdekelt. Különösen Szent-Györgykor érdemes vigyázni, mart akkor biztosan próbálkozik, hiszen a legelőn akkor szedi a rontáshoz szükséges harmatot. Bár a református pásztor tagadja, hogy hinne benne, de azért biztos, ami biztos, - szerinte is hasznos a visszakéz, a fokhagyma, és a megfordítva odatámasztott söprű használata. A bűbájos orvos, a tudós és doktor, szintén a pásztorok hitvilágának tartozéka. Ezek nem csak gyógyítani tudtak, hanem értették a gonoszság, a baj elhárítását is. A nánási gulyás Bocskai János rontásűző receptjeit a XX. század elején Hortobágyszerte használták. Pl.: a pásztortanyát a gonosz szellemek ellen megvédi, ha 12 csutkadarabbal egymásról meggyújtva mindegyikkel háromszor körbekerülik. Egy hajdúböszörményi juhász, ha botját leszúrta, onnan a juhok nem mentek el, így őrizte a nyáját. A tudós pásztorok értettek a jószág nyelvén. Polgár környékén Fejes Sándor volt képes egyetlen szóval szétkergetni más nyáját, ha haragudot rá. Amikor megbékélt, - ugyanúgy, egy szóra - össze is terelte. Szentmargitán Bajzát Pista ki tudta beszélni a tejet a tehénből. Nagy gond volt a patkány, ha a tanyában fészket ütött. Ekkor a patkányküldő tudósnak üzentek. Az egyik tilinkólt nekik, és mind követte, a másik a nízísível küldte el őket, hogy „vinnyogva, cincogva távoztak a hetedik határba.” Aztán volt, aki az ajtófélfára „olyan furcsa számokat írt, mint a római, és attól nem tudtak visszaköltözni”. A hortobágyi mesék, mondák beleillenek az országosan ismertekbe, tisztán e tájról származót nehéz elkülönítenünk, általában valamelyik ismertebb legenda, vagy mese helyi változatai. Az egyik jellegzetes legenda a Csörsz árka – még a hun korig visszavezethető – legendája. Errefelé a hajózható Árkus csatornát építő Ohat grófja küzd egy zámi grófkisasszony kegyeiért. A kincs-mondák közül kunhalmokhoz kapcsolódóan sok hasonló forgott közszájon. Gulyás Szabó Sándor szásztelki gulyás elmondása szerint: „ott eccer lángolni látta a fődet. Egy nagy láda kincs vót ott. Azt úgy szerezte meg, hogy ráfeküdt a lángra. De akkor a ládát elejthette, mert a láng felcsapott, ű meg megijedt. Attul lett olyan tarka.”. A pásztorok hitvilága, mint láttuk, meglepően sok ősi elemet tartalmaz, ugyanakkor az egyes történetek, legendák további újkori elemekkel keverednek. Jó pár motívum közvetlen kapcsolatban van ősvallásunkkal, a táltos-hittel. A természetben élő, annak törvényeit tisztelő és értő pásztornak nem köti le gondolatvilágát a babonás hiedelmek serege, mint ahogy – feltételezhetően - nagyállattartó ősei is inkább a különleges tudást tisztelték táltosaikban és nem a misztikumot. ..." A könyvrészlet Dr. Papp József Hortobágy-puszta a világ kulturális öröksége című most megjelent életművéből származik.