Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill kormánya amerikai és brit hadifoglyok kódolt üzeneteiből már 1943-ban tudott arról, hogy nem a németek, hanem a szovjet titkosrendőrség mészárolta le lengyel katonatisztek tízezreit Katynban. 

 Az Egyesült Államok Nemzeti Archívuma által közzétett, mintegy 1000 oldalnyi iratból - amelynek titkosítását most oldották fel - kiderült, hogy két amerikai hadifogolynak 1943-ban sikerült hazajuttatni azt az üzenetet, amely szerint Katyn környékén nagyszámú, sorba fektetett, erősen oszlásnak holttestet láttak. 

A mészárlás elkövetői nem lehettek a németek, akik nem sokkal korábban foglalták el a területet. Ám az 1945-ös Nürnbergi perben a nyugati szövetségek mégis hagyták, hogy "hiteles szemtanúk" százai hazudozzanak és a nácikra kenjék az egészet. Ezek a "hiteles szemtanúk" arról hazudoztak, hogy Heinrich Himmler embereinek műve volt az egész, a briteknek és az amerikaiaknak pedig egy szava sem volt hozzá, sőt, támogatták a koholt vádak alapján hozott halálos ítéleteket. 

A szovjet titkosrendőrség, az NKVD emberei 1940-ben mintegy 22 ezer lengyel katonatisztet és más hadifoglyot végeztek ki. Többnyire olyan értelmiségieket, akik a későbbiekben a Lengyelország megszállásával szembeni ellenállás kulcsszereplőivé válhattak volna. A katyni mészárlás ügyében vizsgálódó amerikai kongresszusi bizottság már 1952-ben megállapította, hogy nem férhet kétség a szovjetek felelősségéhez és "a világtörténelem egyik legbarbárabb nemzetközi bűncselekményének" bélyegezte a mészárlást. 

A testület azt javasolta a kormánynak, hogy nemzetközi törvényszék előtt szembesítse a Szovjetuniót a szörnyűséggel, ám a Fehér Ház nem reagált. A katyni mészárlásról beszámoló két hadifoglyot - Donald B. Stewart századost és John H. Van Vliet alezredest - a németek amerikai és brit társaikkal együtt, 1943 májusában vitték ki az általuk 1941-ben elfoglalt katyni erdőbe, hogy megmutassák nekik a lengyel tisztek tömegsírjait. Azt szerették volna, hogy a foglyok dokumentáltan is valljanak a látottakról. 

Az amerikai tisztek eleinte német megtévesztésnek hitték a látottakat, de a holttestek félig mumifikálódott állapota, valamint a ruhájukban talált, 1940-ben keltezett levelek és naplójegyzetek alapján végül arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel katonákat valóban akkor gyilkolták meg, amikor a terület még szovjet kézen volt. Stewart, akinek 1950-ben megparancsolták, hogy ne nyilatkozzon az amerikai katonai hírszerzéshez 1943-ban eljuttatott kódolt üzenetéről, 1951-ben tanúskodott az illetékes kongresszusi bizottság előtt. Van Vliet 1945-ben és 1950-ben jelentéseket írt az általa látottakról, amelyek közül az elsőnek rejtélyes módon nyoma veszett. 

Roosevelt más forrásból is tudott a szovjetek bűnösségéről. Owen O'Malley, aki az emigráns lengyel kormányhoz akkreditált brit nagykövet volt 1943-ban részletes jelentést küldött a katyni mészárlásról miniszterelnökének, Winston Churchillnek. A brit kormányfő ezt az amerikaiaknak is eljuttatta, tehát nyilvánvalóan az 1945-ös Nürnbergi perben már nagyon is jól tudták, hogy a szovjetek mit művelnek a felsorakoztatott "hiteles szemtanúikkal és megdönthetetlen bizonyítékaikkal", így a nyugati szövetségeseknek közös a felelősségük ebben az irdatlan hazugságban is, amit több évtizeden keresztül fenntartottak a legyőzöttekről. 

A jelenleg 81 éves, Amerikában élő Franciszek Herzog, aki az apját és a nagybátyját veszítette el a mészárlásban, levelet írt az első George Bush elnöknek, amelyben a bocsánatkérést sürgette Washingtontól, de 1992-ben csupán az amerikai külügyminisztérium kelet-európai osztályvezetője, Thomas Gerth válaszolt neki, aki azzal takarózott, hogy Gorbacsov szovjet vezető beismeréséig "az Egyesült Államoknak nem volt olyan megdönthetetlen bizonyítéka, amellyel cáfolni tudta volna az oroszoknak azt az állítását, hogy a lengyel katonatisztek katyni tömeges kivégzésének végrehajtói nem az NKVD emberei, hanem a nácik voltak". 

 Nos, tehát így állunk 2012-ben. Ma is kerülnek napvilágra olyan dokumentumok, amelyek eddig nem ismert részleteire világítanak rá a második világégésnek, amelyek alapján a nagyközönség számára is világosan kiderül, hogy hatalmi érdekekből mérhetetlen hazugságokat terjesztettek a győztesek, ennek ellenére a háború lezárása óta központi kérdéssé nőtt zsidóirtás, az úgynevezett holokauszt részleteivel kapcsolatos bármiféle kritikus megjegyzés máris büntetőeljárást von maga után. Bőszen le lehet tagadni azonban példának okáért Drezda és más német városok angolszász terrorbombázásának polgári áldozatait, a foszforbombákkal elégetett civilek és sebesültek százezreit. Művelik is ezt általában pont azok, akik az "égő áldozat" (holokauszt) kifejezésre egyébként nagyon érzékenyek. 

Hogy mennyire elhibázott a szólásszabadság megcsonkítása ebben az esetben, kitűnően megmutatja, hogy Mesterházy Attila, a zsidóirtás korábban számtalanszor korrigált históriájának újabb történelmi felülvizsgálata ellen hozott, börtönbüntetéssel fenyegető szájkosár-törvény magyarországi beterjesztője a "zsidómentő" Raoul Wallenberg születésének évfordulóján arra szólított fel: "Emlékezzünk arra a 100 éve született Raoul Wallenbergre, a svéd diplomatára, aki a bevagonírozott zsidóknak is "életmentő papírokat" osztogatott élete kockáztatásával. Aki felmászott a vagonok tetejére, s onnan -, miközben golyózápor zúdult rá - próbálta bejuttatni a dokumentumokat a vagonba a halálra szánt embereknek." 

 Az emberirtó kamrák működésével, a csak felüllicitálható 6 millió áldozat kivégzésének lebonyolításával összefüggésben ma már bűncselekmény kritikusan megnyilvánulni, de eljuthatunk oda is, hogy börtönbüntetés terhe mellett az ilyen Mesterházy-féle állatságokat is szó nélkül le kell majd nyelni. 

A szájkosár-törvényt jegyző Mesterházy képviselő látomását képzeljük csak el egy pillanatra: Raoul Wallenberg svéd diplomata a haláltáborokba tartó vonatok tetején a német Fegyveres SS pergőtüzében ugrál, hogy "életmentő" papírokat dugdosson be a raboknak, amelyeket majd Auschwitz kapujában a zsidó, illetve minden gyermekek mumusa, Dr. Mengele is nyilván elfogad... Kein komment.