Ahogy személygépkocsi-karavánjuk öt megrakott teherautó nyomában elindult a Teherán-Tabriz autóúton, az augusztus közepi észak-iráni földrengés áldozatainak segélyt szállító iráni fiatalok - üresfejűnek látszó divatmajmolók, terepmotoros klubok tagjai és befolyásos családok elkényeztetettnek hitt csemetéi - úgy érezték magukat, mint a lázadók, akik elkötelezték magukat egy fontosnak hitt ügy iránt. Egyikük sem tudta pontosan, hogyan is kezdődött a dolog, és arra sem emlékeztek már, hogyan verődtek össze, hogy aztán sok alvás nélküli napot töltsenek együtt. Barátokká váltak, míg egy magántulajdonban lévő épület parkolójában hosszú sort alkotva takarókkal, játékokkal és egyéb holmikkal megrakott dobozokat és zsákokat adogattak kézről kézre.
MTI - Azoktól a széles körben elterjedt vádaktól feltüzelve, amelyek szerint a hivatalos iráni segélyszervezetek nem segítik megfelelően a túlélőket, sok száz társukkal együtt a Facebookon és telefonhívásokkal 48 órás segélygyűjtési akciót szerveztek.
Ám ahelyett, hogy az összegyűlt pénzt és tárgyi segélyt átadták volna a kormányhoz közel álló Iráni Vörös Félhold Társaságnak - ahogy azt a hatóságok az állami médián keresztül kérték -, a fiatalok úgy döntöttek, hogy maguk viszik el a távoli, hegyvidéki falvakba, a török nyelvű népesség lakta északnyugati országrészbe. Ezen a vidéken a földrengés több mint 300 embert ölt meg és sok ezret tett hajléktalanná.

Azokhoz jusson el a segély, akik valóban rászorulnak

"Azért kaptuk a segélyt, mert az emberek bíztak abban, hogy egyenesen az áldozatokhoz fogjuk eljuttatni" - mondta a The New York Timesnak a 31 éves Puria, aki barátja városi terepjárójával vágott neki az útnak.
A széles vállú irodavezető elmesélte, hogy 2003-ban már megtett egy hasonló utat az Irán déli részén lévő Bamba, ahol egy erős földrengés 25 ezer embert ölt meg. A világ különböző részeiből érkezett pénzsegély, és látta, hogy egy része rossz zsebekben tűnik el.
"Bam lecke volt számomra. Nekünk, hétköznapi embereknek kell magunkhoz venni a kezdeményezést" - fogalmazott most.
Érzéseiben sokan osztoztak, még magas beosztású vezetők és törvényhozók is megkérdőjelezték a hivatalos segélyszervezetek képességeit. A földrengéstől sújtott vidék parlamenti képviselői hiányokra panaszkodtak, a törvényhozás meghallgatásra berendelte a Vörös Félhold igazgatóját. Irán legfelsőbb vezetője, Ali Hamenei ellátogatott a pusztítás helyszínére, és felszólított a kormányt, hogy duplázza meg a segítség érdekében tett erőfeszítéseit.
Később még tovább ment, és támogatásáról biztosította az egyéni segélyszállítást - de erről a konvojt alkotók már nem hallottak.
Mikor a karaván egy pénteki napon, pirkadat előtt félúton pihenőt tartott, kiderült, hogy a körülbelül két tucat húszas és harmincas éveiben járó férfiból és nőből álló csoport nehéz helyzetbe került. Nem volt más rendkívüli kormányengedélyük azon a papíron kívül, amelyben az állt, hogy 12 gépkocsijuk egy hivatalosan regisztrált terepmotoros klubhoz tartozik. Attól féltek, hogy a biztonsági erők elvehetik tőlük a segélyt, mondván, hogy majd ők gondoskodnak a szétosztásáról. Ráadásul meg nem erősített hírek szerint néhány faluban zavargások voltak.
Miután meghallgatták két, nem hivatalos vezetőjükké vált ember tájékoztatását, nyilvánvalóvá vált, hogy választaniuk kell: vagy ragaszkodnak az eredeti elképzelésükhöz, hogy maguk osztják szét a segélyt, vagy együttműködnek a helyi hatóságokkal.
"Tartozunk annyival azoknak, akiktől pénzt kaptunk, hogy biztosan azokhoz juttassuk el, akik valóban rászorulnak - érvelt a 27 éves Hosszein, a motorosklub elnöke. - Ez az, ami számít."
Majdnem mindenki egyetértően bólogatott.
"Javaslom, hogy mégis csak működjünk együtt a Vörös Félhold Társasággal. Ők tudják, mit csinálnak - vetette fel Hamed, egy gyártulajdonos 34 éves fia. Mint kiderült, a három barát, aki a Lexusában utazott, a szervezet önkéntese volt. - Van tapasztalatuk abban, hogy mit kell tenni katasztrófa esetén, nektek pedig nincs. Gyorsan kell cselekednünk. Az emberek fáznak, és takarókra van szükségük."
A megbeszélést követően Hamed elhajtott. Barátaihoz hasonlóan egy, a Vörös Félhold logójával ellátott mellényt vett fel, és vörös vészvillogót tett ki a járművük tetejére. "Ott találkozunk" - mondta a hátramaradottaknak, akiknek a nagy része öreg, ütött-kopott kocsikon utazott.

Birkáknak adták a vizet

A konvoj - kialvatlanságtól kipirosodott szemű, fáradt utasaival - végül elérte Varzaghant, a két földrengés egyikének epicentrumát. A hegyoldalban, ahol búza lengett a szélben, számos falu hevert romokban. Egy paraszt a teheneit itatta, a közelben pedig temetési menet haladt egy poros földúton. Mindenfelé a Vörös Félhold Társaság által biztosított fehér sátrak látszottak.
"Kérem, nem kell víz - mondta egy falusi, amikor a csoport tagjai vizes palackokat kezdtek szétosztogatni. - Annyi vizünk van, hogy a birkáinknak adjuk."
A konvoj tagjai segítségre szorulók keresésével töltötték a délelőttöt. Hamed és a barátai kaotikus jelenetnek lehettek szemtanúi, amikor a Kivi nevű faluban kinyitották az egyik teherautót, és a helybéliek egymást kis híján letaposva tülekedtek az elemlámpákért és a nők használta egészségügyi kendőkért. Hosszein egy teherautónyi gyógyszerrel állított be a helyi rendelő udvarába - igaz, a többiek szemrehányást tettek neki, mondván, hogy nem beszélte meg velük a dolgot.
"Természetesen vannak gondjaink. Új helyzet ez valamennyiünk számára" - ismerte el Puria, miközben porfelhőt kavarva elhaladt az összeomlott házak között.

Napnyugta tájékán, miután a helyi gyártulajdonos felajánlotta a csapatnak, hogy töltse az éjszakát a gyártelepen, kirobbantak az indulatok. Hamed kiabálni kezdett Hosszeinnel, majd káromkodások és lökdösődés következett, végül a két férfi kezet rázott egymással, és egyetértett abban, hogy vannak nézeteltéréseik.

Hamed és a Vörös Félholdnál dolgozó barátai elhagyták a csoportot egy halom, babaápolási cikkeket, takarót és ruhát tartalmazó konténerrel. "Mi irániak nem értjük, de szeretjük egymást" - magyarázta Puria.

Mindenhol szíves fogadtatásra találtak

Másnap, szombat reggel, némi lelkizés, teaivás és az irániak gyenge szervezőkészségéről szóló vita után úgy döntöttek, hogy kitartanak az eredeti terv mellett. A segélyt elosztották a járművek között, és a két csoport elindult a göröngyös vidéki utakon.
Több órás zötykölődés után, amely alatt néha vadlovak szegődtek melléjük és magasban szálló sasok követték őket, Puria és csoportja szétosztotta a főzőolajtól a gépkocsimodellekig a legkülönbözőbb dolgokból álló segélyt az elkeseredett falusiak és pásztorok között, akiknek a zöme csak a helyi török dialektust beszélte. Mindössze néhány akadt közöttük, aki találkozott már a fővárosból érkezett emberrel.
A biztonsági erők nem állították meg őket, és mindenhol szíves fogadtatásra találtak.
Délután, miután négy falut is felkerestek, egy nő ment oda Idához, a 27 éves ruhatervezőhöz, és megköszönte a reggel kapott új fehérneműt. "Isten áldja magukat azért, hogy ide jöttek. Végre meg tudtam mosakodni, és ezek a friss holmik a világot jelentik számomra" - közölte.
Puria büszke volt bajtársaira, akiket gyakran csak "kiégett nemzedék" néven emlegetnek, mert kevés lehetőségük van: egyszerre sújtják őket az Irán elleni nemzetközi szankciók és az egyre szigorodó belső szabályok.
"Azzal, hogy megszerveztük a saját segélykonvojunkat, megmutattuk, hogy cselekvőképesek vagyunk. Nincs szükségünk arra, hogy mások mondják meg, mit tegyünk" - mondta büszkén.