Száz éve, 1912. szeptember 5-én született Egerben Kálnoky László József Attila-díjas költő, műfordító.
MTI - Kálnoky László húszéves koráig szinte egész Nyugat-Európát bejárta, cserkészként részt vett Angliában a nemzetközi cserkésztalálkozón, a dzsemborin. Sokat olvasott, német és angol romantikus elbeszéléseket és verseket, fantasztikus irodalmat, francia parnasszistákat és szimbolistákat egyaránt. Jogi tanulmányait Budapesten kezdte, az államtudományi doktorátust 1935-ben Pécsett szerezte meg. Egerben a városházán kapott állást, feladatai közé tartozott a második világháború kitörése után hazánkba érkezett lengyel menekültek ellátása.
1939-ben Az árnyak kertje címmel megjelent első verseskötetétről elismerően nyilatkozott Radnóti Miklós és Vas István, Weöres Sándor elismerő elemzést írt róla a Nyugatban. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1942-ben tüdőbaja miatt meg kellett műteni, a két év lábadozás során született Szanatóriumi elégia című verse, pályájának talán legragyogóbb alkotása. Betegsége alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, a háború idején a minisztériumban igazolásokkal támogatta az üldözötteket.
1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg. 1954-ben lektori állást kapott a Szépirodalmi Könyvkiadónál, három évvel később a szabad pályát választotta, s műfordítóként tartotta fenn magát és édesanyját. Fordítói munkássága 1943-ban, Verlaine fordításokkal kezdődött, 1953-ban átültette magyarra Goethe Faustjának második részét. Második önálló kötete, a Lázas csillagon, 1957-ben jelent meg. 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált verse, a blaszfémikus költői kérdéseket sorjázó A kegyelet oltárán hatalmas felháborodást váltott ki, a súlyos támadásokra írott válaszcikkét már nem is közölték, s ismét évekre el kellett hallgatnia.
Műfordítói munkája elismeréseként 1963-ban József Attila-díjat kapott, XIX. Henrik című műfordítás-paródiáját a Vidám Színpadon is előadták. A hatvanas évek végén kötött harmonikus második házassága közrejátszott abban, hogy keserű, pesszimista világképe megváltozott. 1970-ben megjelent újabb kötete, a Lángok árnyékában kedvező fogadtatásra lelt, egymás után láttak napvilágot versei. 1970-ben elsőként ő kapta meg a Graves-díjat, s 1972-ben, most már saját költészetéért, másodszor is elnyerte a József Attila-díjat.
Életének utolsó évtizedében felhagyott a fordítással, "sznobjaink jobbjai" - ahogy ő mondta - már nemcsak a híres műfordítás-paródia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és újabb történetei írójaként is.
Kálnoky László 1985. július 30-án halt meg a budakeszi Tüdőszanatóriumban. Halála után két évvel posztumusz Déry Tibor-díjjal ismerték el munkásságát. Bíbornokok és japánok című szövegversében azt írta: "Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, semmint a szépség érdektelenségének szomorú fölfedezője."
1939-ben Az árnyak kertje címmel megjelent első verseskötetétről elismerően nyilatkozott Radnóti Miklós és Vas István, Weöres Sándor elismerő elemzést írt róla a Nyugatban. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1942-ben tüdőbaja miatt meg kellett műteni, a két év lábadozás során született Szanatóriumi elégia című verse, pályájának talán legragyogóbb alkotása. Betegsége alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, a háború idején a minisztériumban igazolásokkal támogatta az üldözötteket.
1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg. 1954-ben lektori állást kapott a Szépirodalmi Könyvkiadónál, három évvel később a szabad pályát választotta, s műfordítóként tartotta fenn magát és édesanyját. Fordítói munkássága 1943-ban, Verlaine fordításokkal kezdődött, 1953-ban átültette magyarra Goethe Faustjának második részét. Második önálló kötete, a Lázas csillagon, 1957-ben jelent meg. 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált verse, a blaszfémikus költői kérdéseket sorjázó A kegyelet oltárán hatalmas felháborodást váltott ki, a súlyos támadásokra írott válaszcikkét már nem is közölték, s ismét évekre el kellett hallgatnia.
Műfordítói munkája elismeréseként 1963-ban József Attila-díjat kapott, XIX. Henrik című műfordítás-paródiáját a Vidám Színpadon is előadták. A hatvanas évek végén kötött harmonikus második házassága közrejátszott abban, hogy keserű, pesszimista világképe megváltozott. 1970-ben megjelent újabb kötete, a Lángok árnyékában kedvező fogadtatásra lelt, egymás után láttak napvilágot versei. 1970-ben elsőként ő kapta meg a Graves-díjat, s 1972-ben, most már saját költészetéért, másodszor is elnyerte a József Attila-díjat.
Életének utolsó évtizedében felhagyott a fordítással, "sznobjaink jobbjai" - ahogy ő mondta - már nemcsak a híres műfordítás-paródia szerzőjeként beszéltek róla, hanem az Egy magánzó emlékirataiból, a Homálynoky Szaniszló történetei és újabb történetei írójaként is.
Kálnoky László 1985. július 30-án halt meg a budakeszi Tüdőszanatóriumban. Halála után két évvel posztumusz Déry Tibor-díjjal ismerték el munkásságát. Bíbornokok és japánok című szövegversében azt írta: "Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, semmint a szépség érdektelenségének szomorú fölfedezője."
0 Megjegyzések