Rugóznék még a miniszterelnök azon minapi kijelentésén, hogy Nyugat-Európa „nagyon kétséges”, „inkább hanyatló pályán” látszik haladni. Orbán Viktor kormányfő mindezt a VOSZ-nál tett látogatásakor mondta a múlt héten, és hasonló megállapítást tett Bálványoson is.
Tény, hogy az elmúlt hetekben és hónapokban az eurózóna, vagyis szűkebb értelemben Nyugat-Európa, nagy lépésekkel haladt a csőd felé, és konkrét cselekvési tervek a krachra még nem születtek. Túl azon, hogy az Európai Központi Bank szóban már interveniált: Mario Draghi, az EKB elnöke bejelentette, bármi áron, de megvédik az eurózónát. A piacok megnyugtatását megerősítendő, a németek és az olaszok is csatlakoztak a tervhez, úgyhogy ezen a téren várjuk a fejleményeket.
Ami pedig a hanyatlást illeti, a magyar gazdaság ezer szállal kötődik Nyugat-Európához, azaz, ha a Lajtán túl visszaesés van, nálunk is. Tudnillik az éves gazdasági teljesítmény (GDP) döntő része éppen az eurózónából „ered”: a bruttó hazai termék több mint hetven százaléka exportalapú, konkrét felvevőpiacaink pedig Németország, Franciaország vagy éppen Olaszország. Ha tehát Európa nyugati részéről kevesebb a megrendelés, nem jön a működő tőke, akkor bizony zuhan a külkereskedelem, kevesebb a vállalati beruházás. Csak pillantsanak rá a hazai recesszióról szóló jóslatokra!
Továbbá a magyar gazdaság pénzügyi oldalról is Nyugattól függ. Ugyanis a magyarországi bankok nyolcvan százalékban külföldi tulajdonban vannak, és az, hogy pumpálják-e a pénzt, vagy pedig kivonják a forrásokat az osztrák, német vagy éppen olasz „gazdák” nagyrészt attól függ, milyen jövedelmezőséggel éri meg ide invesztálni, és megvan-e ehhez a kiszámíthatóság, a jogbiztonság. Azonban a hitelintézetek anyabankjai – a Magyar Nemzeti Bank számai szerint – az elmúlt két évben már jelentős külföldi forrásokat vontak ki Magyarországról: 2010-ben a kivonás összege 1700 milliárd forint, 2011-ben pedig 1800 milliárd forint volt, és még további ezermilliárdos tételről hallani – rövid távon. A forráskivonásban szerepet játszott, hogy az eurózónában működő anyabankok a világgazdaságban, illetve az Európában zajló folyamatok miatt arra törekszenek, hogy csökkentsék az úgynevezett hitel-betét arányokat. Ez most 120 százalékon áll – vagyis túlhitelezték magukat a pénzintézetek. Ugyanakkor a mostani hitellefagyás nagyon is látszik a gazdaságon – hiába az oly sok (ön)biztatás a „keleti szélről”. Úgy tűnik, sem Kína, sem pedig a szaúdiak nem akarnak „beszállni”. Az orosz hajó pedig akkor ment el, mikor az állam visszavásárolta a Mol-csomagot – ráadásul – „nyugati” – IMF-hitelből.
Persze van még itt egy államadósság-vonal is: az állampapírokban megtestesülő állami hitel döntő része külföldiek tulajdonában van. Vajon azok az alapkezelők, amelyek hatalmas mennyiségű magyar állampapírokat vásárolnak, honnét is érkeznek? Bizony nyugatról! Ráadásul egyikük, másikuk még túl is értékeli a hazai kilátásokat akkor, amikor rendszeresen felülsúlyozza, vagyis feljavítja a magyar papírokat.
És hogy mennyire a Nyugattól függünk, azt a nyolc hónapja készülőben lévő EU-IMF-hitelmegállapodás igazolja leginkább. A mostani erős forint ennek és az EKB „beavatkozási tervének” köszönhető – hiszen ezer szállal kötődünk az eurózónához.
A tévedések elkerülése végett: az EU és az IMF nem azért finanszírozza – majd meg – hazánkat, vagy biztosít védőhálót, hogy kölcsöne révén növekedjen a gazdaság, hanem azért, hogy elkerüljük a csődöt, mert hitelezőink nem akarnak még egy gócpontot látni Európa közepén. Eközben halkan jegyzem meg, hogy a magyar fejlesztéspolitika teljes egésze attól függ: le tudjuk-e hívni az egyébként rendelkezésre álló uniós forrásokat. Ha felkészületlenek vagyunk, ne csak Brüsszelt hibáztassuk: a németek és az osztrákok például befizetéseik nyolcvan százalékát visszakapják.
Mindent egybevetve: ha Nyugat-Európa tartósan megbetegszik, és a kilátásba helyezett terápia nem lesz hatékony, elkezdődhet a csendes leépülés folyamata.
Ám Hegyeshalmon túl még van hová gyengülni.
Mi viszont hanyatt vágjuk magunkat.
Tény, hogy az elmúlt hetekben és hónapokban az eurózóna, vagyis szűkebb értelemben Nyugat-Európa, nagy lépésekkel haladt a csőd felé, és konkrét cselekvési tervek a krachra még nem születtek. Túl azon, hogy az Európai Központi Bank szóban már interveniált: Mario Draghi, az EKB elnöke bejelentette, bármi áron, de megvédik az eurózónát. A piacok megnyugtatását megerősítendő, a németek és az olaszok is csatlakoztak a tervhez, úgyhogy ezen a téren várjuk a fejleményeket.
Ami pedig a hanyatlást illeti, a magyar gazdaság ezer szállal kötődik Nyugat-Európához, azaz, ha a Lajtán túl visszaesés van, nálunk is. Tudnillik az éves gazdasági teljesítmény (GDP) döntő része éppen az eurózónából „ered”: a bruttó hazai termék több mint hetven százaléka exportalapú, konkrét felvevőpiacaink pedig Németország, Franciaország vagy éppen Olaszország. Ha tehát Európa nyugati részéről kevesebb a megrendelés, nem jön a működő tőke, akkor bizony zuhan a külkereskedelem, kevesebb a vállalati beruházás. Csak pillantsanak rá a hazai recesszióról szóló jóslatokra!
Továbbá a magyar gazdaság pénzügyi oldalról is Nyugattól függ. Ugyanis a magyarországi bankok nyolcvan százalékban külföldi tulajdonban vannak, és az, hogy pumpálják-e a pénzt, vagy pedig kivonják a forrásokat az osztrák, német vagy éppen olasz „gazdák” nagyrészt attól függ, milyen jövedelmezőséggel éri meg ide invesztálni, és megvan-e ehhez a kiszámíthatóság, a jogbiztonság. Azonban a hitelintézetek anyabankjai – a Magyar Nemzeti Bank számai szerint – az elmúlt két évben már jelentős külföldi forrásokat vontak ki Magyarországról: 2010-ben a kivonás összege 1700 milliárd forint, 2011-ben pedig 1800 milliárd forint volt, és még további ezermilliárdos tételről hallani – rövid távon. A forráskivonásban szerepet játszott, hogy az eurózónában működő anyabankok a világgazdaságban, illetve az Európában zajló folyamatok miatt arra törekszenek, hogy csökkentsék az úgynevezett hitel-betét arányokat. Ez most 120 százalékon áll – vagyis túlhitelezték magukat a pénzintézetek. Ugyanakkor a mostani hitellefagyás nagyon is látszik a gazdaságon – hiába az oly sok (ön)biztatás a „keleti szélről”. Úgy tűnik, sem Kína, sem pedig a szaúdiak nem akarnak „beszállni”. Az orosz hajó pedig akkor ment el, mikor az állam visszavásárolta a Mol-csomagot – ráadásul – „nyugati” – IMF-hitelből.
Persze van még itt egy államadósság-vonal is: az állampapírokban megtestesülő állami hitel döntő része külföldiek tulajdonában van. Vajon azok az alapkezelők, amelyek hatalmas mennyiségű magyar állampapírokat vásárolnak, honnét is érkeznek? Bizony nyugatról! Ráadásul egyikük, másikuk még túl is értékeli a hazai kilátásokat akkor, amikor rendszeresen felülsúlyozza, vagyis feljavítja a magyar papírokat.
És hogy mennyire a Nyugattól függünk, azt a nyolc hónapja készülőben lévő EU-IMF-hitelmegállapodás igazolja leginkább. A mostani erős forint ennek és az EKB „beavatkozási tervének” köszönhető – hiszen ezer szállal kötődünk az eurózónához.
A tévedések elkerülése végett: az EU és az IMF nem azért finanszírozza – majd meg – hazánkat, vagy biztosít védőhálót, hogy kölcsöne révén növekedjen a gazdaság, hanem azért, hogy elkerüljük a csődöt, mert hitelezőink nem akarnak még egy gócpontot látni Európa közepén. Eközben halkan jegyzem meg, hogy a magyar fejlesztéspolitika teljes egésze attól függ: le tudjuk-e hívni az egyébként rendelkezésre álló uniós forrásokat. Ha felkészületlenek vagyunk, ne csak Brüsszelt hibáztassuk: a németek és az osztrákok például befizetéseik nyolcvan százalékát visszakapják.
Mindent egybevetve: ha Nyugat-Európa tartósan megbetegszik, és a kilátásba helyezett terápia nem lesz hatékony, elkezdődhet a csendes leépülés folyamata.
Ám Hegyeshalmon túl még van hová gyengülni.
Mi viszont hanyatt vágjuk magunkat.
Megjelent a Magyar Hírlapban
0 Megjegyzések