Készül a Liszt Ferenc Kamarazenekar fél évszázados jubileumára, és bízik abban, hogy megérik az ötvenegyedik születésnapot is. Rolla János igyekszik megőrizni az együttesére jellemző hangot, és érzelmekre tanítja a fiatalokat. 
 
– Otthonukban éppen Sztravinszkijt próbálnak, pedig úgy tudom, a D-dúr concerto nem szerepel az Óbudai Társaskörben adott, augusztus 6-i hangverseny műsorán.
 
– Ezzel a művel Olaszországban lépünk fel augusztus végén. A Társaskör udvarán meglepetéskoncertet rendezünk, különleges darabokkal, és a szólisták az együttes tagjai közül kerülnek ki. A nyárvégi időszakban szoros a programunk, hiszen Plein Air-sorozatunk után Franciaországban, Spanyolországban is pódiumra lépünk, majd a Zsidó Nyári Fesztiválon szerepelünk. Közben pedig még Sárospatakon is muzsikálunk, augusztus 11-én, Varga Gábor lesz a partnerünk a református templomban.
 
– Szívesen járnak vissza a zempléni sorozatra, amelyet annak idején a Liszt Kamarazenekar alapított?
 
– Évről évre örömmel vállaljuk a nyitó- vagy a zárókoncertet. Tizenkét esztendőn keresztül lelkesen szerveztük a Zempléni Művészeti Napokat, de egyre több pénzét vitte el az alapítványunknak, ezért kénytelenek voltunk átadni másnak a rendezést. Azt ugyanis nagyon nem szeretem, amikor a fellépők nincsenek kifizetve, ezért mindig rendeztük a számlát, még saját zsebből is.
 
– Az anyagi helyzetük az utóbbi években nem volt túl kedvező. Segítséget jelent, hogy nemrég elnyerték a nemzeti címet és a XIII. kerületi önkormányzattal együttműködést kötöttek? 
 
– Nem tudom még pontosan, mit jelent a nemzeti cím, a részletekről nem esett szó. A XIII. kerület egyébként Szolnokot váltotta, húsz évig volt a város a fenntartónk. 1991-ben vállalták, hogy fizetik nekünk a korábbi állami támogatás összegét, a 8,5 millió forintot, mi pedig a befolyó, többi pénzből csak koncerteket rendeztünk, egy fillért sem tettünk el soha. Izgalmas zenei életet biztosítottunk a településnek, Maurice André, Isaac Stern muzsikált velünk, felléptünk például az Amadeus színházi előadásában. De két évtized elteltével is csupán 9 millióra nőtt a büdzsé, a hiányzó összeget egyre nagyobb arányban kellett alapítványi támogatásból pótolnunk. Ezt megsínylette a koncertrendezés, és lassan eljutottunk oda, hogy már a minimálbért sem tudtuk kifizetni a zenészeknek. Szolnokon pedig egyre több helyi együttes született, ezért nem volt már szükség fővárosi zenekarra. Búcsút vettünk hát egymástól, és ebben az évben a XIII. kerülettel kötöttünk megállapodást, tőlük 10 milliót kapunk. A folyamatos fennmaradásért folytatott harcot pedig már megszoktuk, hiszen először el kellett fogadtatni az együttesünket, és 1963-tól kezdve tizenhárom évbe telt, hogy bizonyítsunk. A rendszerváltás után ugyancsak állandó helykeresés következett, még az is felmerült bennünk, hogy külföldön folytatjuk, mert azt éreztük, itthon nincs ránk szükség. Ekkor jött Szolnok.
 
– A helyzet ezek szerint most sem túl biztató. Lesz miből megünnepelni a fél évszázados jubileumot?
 
– Ahol egy virslit felvágnak, ott játszani kell, mondá Kovács Dénes, és mi ezt követjük. Félretéve a tréfát, szerencsére sok felkérést kapunk, a következő évadban a Művészetek Palotájának rezidens zenekara leszünk, saját sorozattal. Ehhez persze meg kellett érni ezt az ötven évet. A Filharmóniával szintén megállapodtunk, hogy minden olyan vidéki városban, ahol játszottunk már, fellépünk, így 15-20 koncertes turnét állítottunk össze. Próbálunk kereskedelmi forgalomba kerülő CD-t is készíteni a jubileumra. Hiába tartunk ugyanis 250 lemeznél, a legutóbbi, üzletekbe került albumunk legalább 15 éves. Születtek persze felvételeink az utóbbi esztendőkben is, de csupán promóciós céllal. Az új CD-re a korábbi évek anyagából is válogatunk. Az ünnepi koncertet az ötvenéves születésnapon, 2013. március 18-án tartjuk. Mivel zárva a Zeneakadémia, ezért a helyszín valószínűleg a Budapesti Kongresszusi Központ lesz.
 
– A zenekarnál az utóbbi években jelentős fiatalítás zajlott. A mai együttes hangja mennyire egyezik meg azzal, ami a Liszt Ferenc Kamarazenekart világhírűvé tette?
 
– Egyre jobban hasonlít. Amikor hallgatom a régi felvételeinket, azt veszem észre, az egykori játékunkban megjelenik a Liszt Ferenc Kamarazenekar szelleme. A mai fiatalok azonban teljesen másként viszonyulnak a zenéhez, mint mi annak idején. Hiányzik belőlük az alázat, a tapasztalat, az érzés. Nincs meg bennük a küzdeni akarás. Pedig minderre a zene megértéséhez is szükség volna. Ezt igyekszem megéreztetni velük egy-egy próbán.
 
– S lehet?
 
– Azt mondogatom nekik: ez rendben van, gyerekek, tiszta, csak nincs értelme. Szívósság kell ahhoz, hogy ötven éven keresztül minden nap ugyanezt hajtogassam, és a játék egy hajszállal mindig jobb legyen. Annak idején rengeteg energia ment el arra, hogy az előadás technikailag rendben legyen. Nem játszottunk olyan jól, mint a mostani fiatalok. Ők kiválóak, de a tartalom némileg hiányzik. Az együttlét, a közös játék azonban segít. Ahogy az is, hogy látják, engem mindez még ma is mennyire érdekel.
 
– Mi lesz az ötvenegyedik születésnapon? Hogyan vág neki a következő éveknek?
 
– Nem tudom. Teljes erőbedobással azon vagyok, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar szellemiségének legalább egy részét megőrizzük. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, ezt tudomásul kell venni. A mai fiatalokban nem élnek olyan élmények, mint bennünk. Lehet, hogy nincs is erre szükség, arra azonban igen, hogy a zenekarnak meglegyen a saját aurája, az a fajta játékmód, amely megkülönbözteti a többitől. El kell játszani, amit a szerző megírt, és azt is, ami mögötte van.
Az interjút Réfi Zsuzsa készítette