Szkeptikus mosolyt csalhat az arcunkra Fehér Balázs energikus karizmája, munkájukba és annak sikerébe vetett hite, kölykös, hajthatatlan magabiztossága. De nem így van. Jól esik látni, hogy vannak emberek, akik hisznek képességeikben, ötleteikben, bíznak a lehetőségekben és harcolnak céljaikért.
– Van sejtésed arról, hogy kik hallgatják a Carbonfools-t?

– Nincs sztereotípia. Tényleg nincs. Fiatal lányoktól a hatvanéves jégszobrászig sok mindenkitől hallottam már, hogy jó a zenénk. Ha a tini lányok hiányoznának a koncertekről, az lenne a rossz, ha az idősebbek vagy a fiatal, értelmes srácok, akkor az.

– Hogyan tudtok felkészülni a szoros határidők mellett ennyire eltérő produkciókra: egyetemi klubtól a koncepciós színházon át a stadionkoncertig?

– A kiskoncertek és a stadionkoncert műsora nagyjából ugyanaz. A MüPa áprilisban viszont valóban teljesen más volt, koncepcióban, díszletben is különbözött. Mi alapvetően egy rockzenekar vagyunk, ezért nem volt teljes a komfortérzetünk. A dobosunknak például swinget kellett játszania, amit utál, és ezért bizonytalan volt. Ez most valóban nagyon intenzív szakasz, de nem panaszkodom, mert jó a csapat, mindenki biztatja a másikat, és boldogok vagyunk.

– Valóban úgy tűnik, hogy nagyon beindult a Carbonfools szekere. Jól érzem, hogy a türelmes építkezés most hozza meg a gyümölcsét? Mikor volt a fordulópont a csapat történetében?

– Igen, direkt lassan építkeztünk. Hogy hol volt a „pukk”? A sikerfolyamat talán a Hideaway című dallal kezdődött, de a fellépés az X faktor műsorában szintén sokat segített. Ilyen profizmussal, mint ebben a műsorban, már rég találkoztam Magyarországon. Hívtak újra, hogy lépjek fel a szólóanyagommal is, de mondtam nekik, hogy most csak Carbonfools van, nincs szólózás…az majd jövőre lesz.

– Nem az volt a terv, hogy a listavezető Down című szólódalodat idén követi az album is?

– Valóban így volt, de csak jövőre kezdek vele újra foglalkozni. Kell neki ez az idő. Rájöttem, nagyon előre szaladtam. Most a Carbonnal kell foglalkozni, mert most ez megy. Együtt a banda, minden stimmel, nem koncentrálhatok másra. Jövőre majd beteljesíthetem a saját kis álmaimat is. Egyébként is, ki tudja, mi lesz jövőre? Akkor már külföldön szeretnék egyre többet játszani, és ezért komoly lépéseket is teszek…


– Egyedül vagy a Carbonfools-szal?

– A Carbonnal.

– Külföldön mennyire ismernek benneteket?

– Semennyire. Angliában és Berlinben, ahol érdemes lenne befutni, hatalmas a konkurencia, de ez egyáltalán nem érdekel. Tudom, hogy a produkciónk a világ bármely színpadán megállja a helyét.

– Ès hogyan dolgoznád fel, ha minden befektetett energia ellenére, a körülmények vagy éppen a konkurencia miatt mégsem sikerülne? Komoly csalódás lenne, vagy spártaiként úgy gondolnád, mindent megtettél, amit lehetett?

– Nem érdekelnek a kételkedők, a szkeptikusok. Csak az érdekel, hogy kidolgozzam a belem azért, amit szeretek. Abban hiszek, hogy mindent az elméd irányít, és bármit elérhetsz, amit akarsz.

– A sikerért mennyi kompromisszumra vagytok hajlandóak? Meddig mennétek el?

– Addig, amíg akarunk. Minden a jóváhagyásunkkal történik. Hát igen, jó elhitetni magunkkal, hogy kezünkben a story.

– Hogy készül az új lemezetek?

– Titusszal vállaltuk a kreatív feladatokat. Nagyon jó görbe tükör, mindig szükségem lesz rá. Hihetetlen perifériája van. Ő hozza az alapokat, aztán vagy egyedül én vagy együtt írunk rá szöveget. A srácok feljátsszák a zenét, és a végén megkeverjük. Ha Titusz valamihez igazán ért, az az, hogy valami „cool” legyen. Nem győzök betelni az ötleteivel. Az új lemez minden dalánál úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, de kiderült: mégis. A legújabb számunk, a Club Lights gyakorlatilag megunhatatlan. Sajnálom is, hogy nem én írtam... Ez olyan sláger, ami miatt – úgy érzem – nem lehet többé figyelmen kívül hagyni a zenekart. Az album októberben jelenik meg, ezt megelőzi két kislemez. De jövőre a terv szerint kicsit visszaveszünk a Carbonból.

– A többiek nem félnek attól, hogy esetleg túlságosan beindul a szólókarriered?

– Az etikus döntések híve vagyok. Az emberi tényező számomra mindennél fontosabb. Részben a szóló anyagomban is jelen van a csapat. A „Down”-t például Titusz hangszerelte, a szólólemezemet pedig a dobosunk fogja kiadni.

– Mennyiben lesz más ez az album, mint a Carbon-anyagok, amelyeknek szintén aktív formálója vagy?

– Szeretem az érdekes fúziókat. Az egyik szóló dalomban megszólal például cimbalom is, egy másikban pedig afrikai zenész szerepel. Az album egyébként szinte teljes egészében egy lányról szól, aki nagyon felkavart. Kellett már, hogy valaki földhöz csapjon… Akusztikusabb is lesz, mint a Carbon, a szövegek pedig teljes egészében az érzéseimről szólnak. A Carbonnál, ha Titusz belemélyed egy dalba, nem állíthatom le, csak azért, mert én is akarok szerepelni. Mert, bár úgy érzem, frontembernek születtem, mégsem akarom, hogy az egóm uralkodjon a személyiségem felett. Inkább a nyugalom és boldogság az egóm felett.

– És ezt hogy éred el?

– Például meditálással.

– Az mégis hogy fér bele az időbeosztásodba?

– Számomra a futás vagy a dalírás is egyfajta meditálás. De képes vagyok meditációs állapotba kerülni a szeretteim körében is. Apámnál jobb apát, anyámnál jobb anyát álmodni sem tudnék.

– Tehát egykori buddhista kolostorbeli élményeidből valamennyit a mindennapokban is felhasználsz?

– Amit abban az egy hónapban tanultam, az belém ivódott. Később persze mindaz keveredett a jelenlegi európai életemmel. Itt minden más. Kint csak egy dolog volt: meditálás, s a templomból kijőve úgy éreztem, bármi megtörténhet, mert sérthetetlen vagyok.
Csúri András (www.kultura.hu)