A Szigeten mutatja be hétfő este a Csík Zenekar a magyar könnyűzene legendás dalainak feldolgozásait, Daloskönyv címmel, az eredeti szerzőkkel, énekesekkel és zenészekkel együtt. A zenekar egyik tagjával, Szabó Attilával beszélgettünk. 
 
– Évtizedes távlatokban milyen a magyar könnyűzenei élet?
 
– Kiváló barátom, Lovasi András bonmot-ja szerint a magyar popzenei kultúra kizárólag önmagában értelmezhető. Itt külföldi trendek és hatások nem zavartak meg semmit. Ez nagyjából most sincs másként, azonban viszonylag újszerű, ahogy összekeveredik a zene a szórakoztatóipari termékekkel. A két dolog indíttatása ugyanis marhára különbözik – még akkor is, amikor egy muzsikálásból egyszercsak eladható termék lesz. Korábban nem létezett ez a fajta kettősség.
 
– A Magyar Dal Napja nem az első alkalom, hogy más műfajból érkező, netán korábbi generációk zenészeivel lépnek fel együtt. Hogyan alakul ki egy ilyen együttműködés?
 
– Olyan zenészekkel igyekeztünk találkozni, akik a zenei szocializációnkban fontosak voltak, nem mellékesen köztük vannak a magyar popzene megalapítói. Ferenczi Györggyel, Kiss Tiborral, Lovasi Andrással és Presser Gáborral már korábban is dolgozunk együtt, most pedig Szörényi Leventével, Bródy Jánossal, Földes László Hobóval és Kovács Katival készülünk.
 
– Most azon kívül, hogy mindannyiukat joggal méltathatjuk, ki az közülük, aki még nagyon élő a mai zenei közegben is?
 
– Kovács Katit ugyan rengetegen ismerik, mert régóta az egyik legfontosabb magyar hang, ennek ellenére sincs az őt megillető helyen. Érdemes megnézni azokat a felvételeket, amelyekről kiderül, amikor Szabó Gábor a hetvenes évek végén elhívta énekelni, egészen kivételesen „együtt voltak”, pedig akkor találkoztak először. És ez komoly zenei kvalitás, jól mutatja, ő nemcsak a hangbéli képességeitől olyan rendkívüli. Nagyon örültünk, hogy elfogadta a meghívásunkat, mint ahogy a többiek is, akiket megkerestünk. Csak azok nem vesznek részt ebben a munkában, akiket nem tudtunk egyeztetni, mert messze vannak. S hát elképesztő élmény volt azzal szembesülni, hogy ezek az élő legendák drága, kedves emberek, akik csodálatos szerénységgel és kíváncsisággal próbálnak velünk.
 
– Arról is szól ez, hogy a népzene ma már népszerű, többek közt éppen a Csík Zenekarnak is köszönhetően?
 
– Most már tényleg ismertebbek ezek a zenék, ami azonban korábban nem így volt. Hatéves koromtól hegedültem, de csak akkor hallottam először autentikus népzenét, amikor már elsőéves énekszakos főiskolás voltam, és véletlenül beestem egy táncházba. Pedig a hetvenes évek elején volt néhány pont, mint például a Jászberényi vagy a Téka tábora, de aki nem keveredett oda, kis eséllyel találkozott ezzel a zenei világgal. Engem persze rögtön elkapott, amikor először éltem meg azt, hogy hegedülni nem egy szép múzeumi dolog, hanem funkcionális, hogy táncolnak arra, amit játszunk. Mi csak visszaadjuk az embereknek, ami eddig is az övék volt, legfeljebb nem tudtak róla. És nagyon megtisztelő, ha bárkinek tetszik, amit csinálunk, és pláne jólesett, amikor Földes László azt mondta, úgy játszunk népzenét, mintha rock and roll lenne.
 
– Egyébként mennyire közösek a szakmai alapok?
 
– Ahogy Presser Gábor kérdezi, mikor próbálunk már, és minden pillanatban látom mindegyikükön, ahogy élvezik, az közös szakmai alap. Ezen kívül a zenék improvizatívak, akkordokból, futamokból építkeznek, túlságosan nem igénylik a „kottista” hozzáállást. Vannak persze szólamokra leírt számok, de messze nem minden ennyire egzakt. Ezek tudniillik egyszerű, ötletes dalok, némi túlzással a legtöbbet gyakorlatilag három akkorddal elő lehet adni: öröm játszani és öröm hallgatni. Furcsa módon ennek a gyönyörűsége mégsem tud átmenni. Azért merem ezt mondani, mert tizennyolc évig zenét tanítottam, úgyhogy beleláttam, mennyire nem képes a szakma megteremteni azokat a helyzeteket, amelyekben bárki megélhetné a muzsika, a zenélés örömét. Igaz, amikor 2006-ban, először hívott minket Lovasi Bandi előzenekarnak egy Kispál koncertre, én is azt hittem, egyszerűen el fognak zavarni minket. A közönség persze nagyon jól vette a népzenét is, amit a három Kispál-szám után játszottunk.
 
– Valamit mégiscsak kell ehhez tudni, mert ismerünk olyan népzenét, amely rétegszórakozás maradt.
 
– Befogadhatóvá kell tenni a dolgokat, az adott korszakra tekintettel. Ugyanezt tette Bartók és Kodály – véletlenül sem hasonlítom hozzájuk magunkat, csak példát mondok – az 1906-ban megjelentetett Magyar népdalok énekhangra és zongorára című gyűjteménnyel. Nem volt ildomos akkoriban a paraszti kultúrához tartozó zene, de amikor feldolgozva közzétettek tíz-tíz dalt, amely ugyanazt a dallamot és szöveget tartalmazta, szinte azonnal közkedvelté váltak.
 
– Az nagyon szép volt (és elég rég), amikor először besétált egy Kispál-koncerten a színpadra, és belehegedült az egyik dalba. De hogyan tudták népzenére átfordítani azokat a dalokat, amelyeket aztán tőlük játszottak?
 
– Lovasi Andrásnak alapos népzenei előélete van, sok minden talán tudattalanul is beépült nála, ugyanis az első néhány számuk, amelyet eljátszottunk tőlük, teljesen szabályos népdalok voltak. Vannak persze olyan dalai, amelyek nem működnének ebben a rendszerben. S persze időközben az is kiderült, számtalan popzene szólal meg ilyen népi formában is.
 
– Ez a Csík Zenekar posztmodern munkássága?
 
– Márton László Távolodó szerint tradicionális rock-etnót játszunk, amely mókás kategória, de mi népzenei együttes vagyunk, akik játszunk feldolgozásokat is. Persze, lehet, hogy a folk-rendőrség már nyomoz, de én nem teszek elvi különbséget eredeti zenészek közt, legyen az a Palatkai Banda, Lovasi Bandi vagy Beethoven.
 
– Valóban legyen komoly-, nép-, vagy könnyűzene, mégis van, amit jobban szeret a közönség. Meg lehet általában mondani, ennek mi az oka? Magyarán mitől jó egy zene?
 
– Jó kérdés. Nyilván szükség van némi technikai tudásra, bár vannak azok a sportgitárosok, akik mindent tudnak, és mégis csak hárman nézik őket, azok is azért, hogy ellessék a bravúrokat. De nehéz megmondani, mitől jó egy zene. Ott van a Fizetek főúr, volt egy feketém című dal Csákányi Lászlótól, abban nincs egyetlen hang sem, de az ember szíve összefacsarodik. Ki tudja, mitől.
Az interjút Proics Lilla készítette